Háromszáz
esztendeje, 1710. január 22-én vívták a Rákóczi-szabadságharc egyik
utolsó, döntetlenül záródott ütközetét, amelyben a
kuruc-lengyel-svéd-francia sereg még utoljára is megpróbált győzelmet
kiharcolni, ami azonban már nem sikerült. (Forrás: Múlt-kor)

Zsoldosokkal a császáriak
ellen

„Úgy látom, csak ezen harc
persvadeálta [mutatta meg, bizonyította be] nemzetünknek, hogy az német
ellen regularis had nélkűl nem boldogulhatunk; melyre nézve teljes
igyekezetem az, hogy aztat újonnan szaporítsuk, és fenthagyjunk inkább
annak haszontalan fizetésén, az ki se harcolni nem tud, se tanúlni nem
akar” – fogalmazta meg a romhányi csata tanulságát II. Rákóczi Ferenc
fejedelem 1710. január 24-én Esterházy Antal kuruc tábornagyhoz írott
levelében. Egy nappal később kelt hadparancsában pedig szabályozta a
tisztek és altisztek kötelességeit, a csaták során követendő
magatartásukat, s pontosan körülírta az ellenség visszavetése közben
követendő eljárás és a visszavonulás szabályos
rendjét.

Vajon mi késztette Rákóczit
minderre, hiszen a szabadságharc hanyatló időszakában, annak hetedik
esztendejében és az ellenséggel való nagy összecsapások sorozatában
immár hatodik alkalommal került sor a véres romhányi csatára. Maga
Rákóczi is ötödik alkalommal vezette seregét a császári főerők ellen,
tapasztalatai tehát már korábban is bőven lehettek a kuruc hadsereg
harcmodoráról és a tisztikar magatartásáról. A romhányi csata mégis a
legszembetűnőbb példája volt az egyéni helytállását, vitézségét és
személyes bátorságát oly sokszor bizonyító, de gyakran fegyelmezetlen,
öntörvényű, a nyugat-európai harcászati szempontok szerinti (reguláris)
hadviselés szabályait el- és megvető kuruc hadsereg
kudarcainak.

Hogy világosan lássuk,
miről is van szó, részletesen ismertetnünk kell a csata lefolyását és
végkimenetelét. A kuruc hadsereg az 1708. augusztus 3-án, Trencsén
közelében elszenvedett katasztrofális vereség után állandó deffenzívára,
folyamatos visszavonulásra kényszerült. 1709 nyarán a liptói sáncok
ellen indított támadás is kudarcot vallott, az év végére pedig elveszett
a Dunántúl. A császári sereg lassú komótossággal, de annál biztosabban
nyomult kelet felé, s 1709/1710 fordulóján már Nógrád megyében építette
ki támaszpontjait. A háta mögött ekkor már csak egy komoly ellenállási
góccal, Rákóczi talán legjelentősebb erősségével, Érsekújvárral kellett
számolnia. Az egyre fogyatkozó létszámú és morális válságba jutott kuruc
hadsereg számára legalább egy helyi jelentőségű győzelem kivívásának
katonai és erkölcsi hatása nyújthatott volna némi vigaszt, a felkelés
végkimenetelét azonban már aligha lehetett volna
megfordítani.

A francia segítség
régóta kétséges reménye Malplaquetnél elszenvedett vereségükkel (1709.
szeptember 11.) végképp szertefoszlott, s Rákóczi ekkor már inkább I.
Péter cárba vetette bizalmát. A sors úgy hozta, hogy mégsem az orosz
cár, hanem annak ellenségei „siettek” a kurucok segítségére. Az északi
háború fordulópontját jelentő poltavai csata (1709. július 8.) után
ugyanis XII. Károly svéd király seregének nagy része vezérétől
elszakadva vonult vissza, s a cári csapatok üldözése miatt néhány száz
svéd és több ezer lengyel katona kért menedéket II. Rákóczi Ferenctől. A
fejedelem Nagy Péterrel korábban kötött szövetségére hivatkozva erre
csak úgy volt hajlandó, ha a svédek és lengyelek átlépnek az ő
szolgálatába. A kijevi vajda, Józef Potocki által vezetett csapatok így
kénytelen-kelletlen Rákóczi zsoldjába szegődtek, de főként a svédek
szerették volna elkerülni a császári csapatokkal szembeni
harcbavetésüket. Rákóczi azonban velük kezdte meg 1710. évi hadjáratát,
amelyben a régóta szorongatott Érsekújvár felmentését tűzte ki
célul.

A császáriak hozzávetőlegesen
a Szepes, Gömör és Nógrád vármegyét kettészelő 
Lőcse–Rozsnyó–Losonc–Szécsény–Érsekvadkert vonalat tartották
ellenőrzésük alatt, s e frontvonal nógrádi csoportosításának Johann
Damian Sickingen altábornagy volt a parancsnoka. (A császári fővezér,
Siegbert Heister marsall ez idő szerint Bécsben tartózkodott.) Sickingen
előbb (még 1709 végén) a Dunántúlról kiszorított Esterházy Antal
csapataival került szembe, akinek sikerült 3000 főnyi seregével eljutnia
Érsekújvárba. Maga Rákóczi a fősereggel szintén a frontvonal nógrádi
szakaszán, Érsekvadkertnél kísérelte meg az áttörést. Az akció
végrehajtására Károlyi Sándor tábornagyot és Csáky Mihály altábornagyot
vette maga mellé, a tomboló pestisjárványtól rettegő, rossz idegállapotú
Bercsényi Miklós főgenerálisra ekkor már nem
számíthatott.

1710. január 21-én, a
Nógrád vármegyei Kállón tartott hadiszemlén Rákóczi nagy hatású buzdító
beszéddel fordult katonáihoz: a magyarokhoz magyarul, a svédekhez
franciául, a lengyelekhez pedig latinul szólt, s korábbi rossz
tapasztalatai okán a megfutamodás szigorú (halálbüntetéssel fenyegető)
tilalmát fogalmazta meg az összecsapásra készülő katonáinak, a svédeket
és lengyeleket pedig a katonai dicsőség babérjaival és a zsákmány
lehetőségével kecsegtette. A 12 ezer főnyi kuruc sereg előhadát Károlyi
Sándor vezette, s az ő csapatainak Vadkerthez érkezéséről Sickingen már
21-én értesült. Nem készült nagyobb összecsapásra, mindössze 1500 főnyi
lovasság élén vonult ellene 22-én délelőtt, mert azt hitte, hogy még
Rákóczi megérkezése előtt sikerül szétvernie Károlyi (általa csupán 1000
fősnek vélt) seregét, s midőn déli 1 óra körül északnyugati irányból
Szátok faluhoz érkezett volna, a fejedelem vezett kuruc fősereg is
megérkezett Felsőbodony és Romhány térségébe. Rákóczi tábort akart
verni, s csak másnapra tervezett támadást, a csata így mindkét részről
előzetes haditerv nélküli találkozóharcként zajlott
le.

A cikk
folytatása a Múlt-koron olvasható
»