1960 márciusában a BM vizsgálati osztálya nyolc egykori Baross téri felkelő letartóztatására nyújtott be előterjesztést a Politikai Bizottsághoz: „bizalmas adataink szerint találkozóikon arról beszélnek, hogy ismét »kellene kezdeni valamit«. A nyugatnémetekben és egy atomháború kirobbanásában reménykednek”. (A „bizalmas adatokat” egy kilencedik Baross téri, „Kecskeméti”, azaz Harangi Zoltán szolgáltatta, aki már 1956 novemberétől kapcsolatban állt a hatóságokkal.) (Eörsi László, ÉS)

A vizsgálati osztály természetesen nemcsak a „nyolcak” jelenéről, hanem a múltjukról is tudott a „bizalmas adatokon” kívül az ekkor már négy hónapja tartó nyomozás eredményeképpen. Márpedig mindnyájan a legkirívóbb „ellenforradalmi bűncselekményeket” követték el: jelentékeny részt vállaltak a Köztársaság téri pártház elfoglalásában és az azt követő leszámolásban, majd az ÁVH-sok begyűjtésében, végül a szovjetekkel szembeni szabadságharcban, hogy csak a legsúlyosabbakat említsük. Ráadásul egyetlen kivétellel mindnyájan vezetői szerepkörben tevékenykedtek.

A négytagú főparancsnokság tagjai azonban nem voltak köztük. Pásztor Gyula és Pásztor Sándor (nem rokonok) a forradalom leverése után emigrált, Balogh László „Pipó” zászlóaljparancsnokot két évvel azelőtt kivégezték, Nickelsburg László főparancsnok ekkor már egy éve az életfogytig tartó börtönbüntetését töltötte.

Miután a PB mindössze annyit írt elő, hogy a letartóztatásokat csak április 4-e után hajtsák végre, öt nappal a felszabadulási ünnepségek után egy jól összehangolt rendőri akció keretében mind a nyolcukat előállították. Közülük többeket – részben szintén „Kecskeméti” révén – 1957 folyamán rövidebb ideig már őrizetbe vettek. Timus Lajost (38 éves, parkettázó) ekkor, 1957 februárjában be is szervezték, miután önként ajánlotta fel szolgálatait, hogy elkerülje a pert és a várható végzetes ítéletet. Ám a jó kezdet után mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. „Adataink szerint nem őszinte hozzánk” – jelentette róla Ember József százados. A forradalom idején század-parancsnokhelyettesként kemény kézzel irányított, a főparancsnokság véleménye szerint „bármit rá lehetett bízni, nem bújt ki a végrehajtás alól”. Ő így magyarázta részvételének okát: „Azt beszélték, hogy többpártrendszer lesz, megszűnik a kommunista uralom. A többpártrendszerre gondolva azt hittem, majd így jobban ki lehet vívni, hogy a munkások élete jobb legyen”. Sántasága ellenére részt vett a harcokban, sőt többen kiemelték bátorságát. Feleségét azonban egy szovjet gránát halálosan megsebezte.

Hercegh Benjámint (sztahanovista építésvezető, 1960-ban 34 éves) ’56-ért csak a november 16-i „nagyrazzián” egy napra fogták le, majd határátlépési kísérletéért 1957 májusában három hónapra zárták be. A háborús tapasztalattal rendelkező Hercegh – 1945-ben tért haza bajorországi amerikai fogságból – a Baross téren századparancsnoki megbízást kapott, és főleg a szervezési készségével tűnt ki.
Mocsári Józsefet (fodrász, 53 éves) viszont 1957 tavaszán őrizetbe vették, de mivel mindvégig tagadott, és a hatóságok híján voltak a bizonyítékoknak, egy hónap múlva szabadlábra helyezték. A Baross tériek egyik szakaszparancsnoka volt, időnként századparancsnoki funkciót is betöltött.

Hámori Istvánt (43 éves, vájár) 1957-ben kétszer is internálták – az ’56-os részvétele mellett a REF megszegéséért is -, az év végén szabadult. 1958 januárjában – feljelentésre – az oroszlányi rendőrparancsnokság két hónapra őrizetbe vette. A harmincas évek végén még segédrendezőként dolgozott, de közbűntényes vádakkal számos esetben bebörtönözték, és ekkor a filmszakmából is kitiltották. Katonai tapasztalatait értékelve a Baross téri parancsnokság őt is századparancsnokká emelte.

Antal Pétert (ácssegéd, 48 éves) korábban nem fogták le. A Baross tériek egyik rajparancsnoka volt, gyakori ittasságával tűnt ki.
Pásztor Géza (rendészeti osztályvezető, 28 éves) is ekkor került először a rácsok mögé. Ő csak időnként tartózkodott a felkelőcsoportnál a Baross téri bázison, ekkor a főparancsnoksághoz tartozó öccsét, Sándort helyettesítette. Ő nem vett részt a Köztársaság téri eseményekben, sem a fegyveres ellenállásban.

Stellner Lászlót (foglalkozás nélküli, hajléktalan, 41 éves) a Marx tér környékén egy népbüfében fogták el. „A legutóbbi időkben, Dunakeszi határában, szénakazalban aludt, a Nyugatiba járt alkalmi munkára” – írták róla a nyomozók. 1957 januárjában a karhatalmisták négy napig fogságban tartották, kihallgatták. Ezt követően kmk-ért egy évre internálták. 1944-ben szüleivel és hét testvérével együtt elhurcolták, csak ő tért vissza. A Baross téren e „nyolcak” közül egyedül ő nem volt vezetői beosztásban. Róla nem került elő bizonyíték, hogy a Köztársaság téri pártház elfoglalása után részt vett volna a lincselésben. Társai „Kis zsidó”-nak vagy az akkori izraeli hadügyminiszterről „Dajan”-nak becézték.

Kovács Lajost (segédmunkás, 33 éves) a hatóságoknak nem kellett előállítaniuk, hiszen közbűntényes vádakkal már – nem először – bebörtönözték. A felkelőcsoport egyik szakaszparancsnoka volt.

Nyolcuk közül heten kihallgatásukkor a teljes tagadás taktikáját választották, még ha ezért minden kedvezményt meg is vontak tőlük. Életkoruknál fogva tapasztaltabbak voltak, mint a „pesti srácok” többsége, és az addigi 222 ’56-os kivégzett sorsából nyilvánvalóan azt a következtetést vonták le, hogy semmilyen súlyosabban büntethető tettet nem szabad beismerni. (Mocsári például így makacskodott: „Tudom, hogy eddigi vallomásaim hihetetlenül hangzanak. Ezt én is érzem, azonban mást mondani nem tudok az ismertetett bizonyítékok ellenére sem”.) Konokságukkal feldühítették a vizsgálóikat, akik fenyegetéssel akarták jobb belátásra bírni a gyanúsítottakat. („Az előadó azzal fenyegetett, hogy nem érem meg az augusztus 20-át, hanem kivégeznek. Azt is kérdezték, hogy ismerem-e azt a 30 cm-es kötelet” – vallotta Antal Péter a tárgyaláson.) A fenyegetés azonban nem bizonyult hatékony eszköznek.

A zárkaügynökök segítségével azonban jelentékenyebb eredményt értek el. Ha konkrét cselekményeikről eleinte nem is beszéltek, a hosszú hónapig tartó iszonyú lelki nyomás hatására számos információval szolgáltak. Még a betyárbecsületre hivatkozó elszólásoknak (Hámori-Kovács-Stellner) is hasznát vehették a szervek: „Senkit nem árulok el, nem leszek vamzer”; „Én nem vagyok olyan, hogy másokat is berántsak”. A nyomozó szervek nyelvoldó szert, bixtúrát is alkalmaztak – tudomásom szerint először Hámorival szemben. Amíg tartott a szer hatása, az eredmény is megmutatkozott, de utána Hámori visszatért a tagadáshoz, emellett bosszúra esküdött, a rendszert és a Szovjetuniót szidta, máskor amiatt ostorozta magát, hogy nem hagyta el az országot: „Miért is hittem ilyen Kádár- és Marosán-féle csibész csavargóknak?” Ám az egyre szaporodó terhelő tanúvallomások és szembesítések végül megtörték Antalt, Kovácsot és Mocsárit, beismerő és másokra terhelő vallomásokat tettek.

Egyedül Timus Lajos az, aki már az első kihallgatásától feltáró jellegű vallomásokkal szolgált társairól és önmagáról egyaránt. Több esetben tett olyan súlyosan terhelő állításokat, amelyek még az eljárás végén sem bizonyosodtak be. „Bűncselekményem elbírálásánál kérem figyelembe venni azt, hogy az ügyben őszinte, beismerő vallomást tettem, és megbántam, amit tettem…” A „többiek befolyása alá kerültem” – indokolta tetteit.

A nyomozás 1960 szeptemberében befejeződött. Pásztor Géza lett volna a per I. rendű vádlottja, aki elsősorban azért volt óriási veszélyben, mert a tanúk rendre összetévesztették öccsével, a Baross tériek egyik parancsnokával. Az ügyét egy héttel korábban elkülönítették a többiekétől, és a hadbírósághoz utalták át, mivel hűtlenséggel is gyanúsítani kezdték. Az új vádra az adott okot, hogy segített öccsének kivinni Nyugatra a forradalom alatt szerzett titkos belügyi dossziékat.Az

1961. március végén kezdődő tárgyaláson a Legfelsőbb Bíróság különtanácsa ítélkezett Borbély János elnökletével. Ezt a vádlottak nagyon rossz előjelnek vehették, mivel az addigi 61 halálos ítéletével Borbély volt a „legeredményesebb” vérbíró. A vádat Szentmiklósi István képviselte.

Júniusban ismét nyolc főre egészültek ki Herceghék: a Baross tériek egykori főparancsnoka, Nickelsburg László (műszerész, ekkor 37 éves) ügyét ekkor egyesítették az övékével (lásd Eörsi László: A kádári megtorlás utolsó áldozata – Nickelsburg László 1924-1961, ÉS, 2009/43., okt. 22. – a szerk.). Nickelsburg 1944-ben megszökött a munkaszolgálatról, és a háború végéig bujkált, miközben édesanyja és három bátyja meghalt a bergen-belseni lágerben. 1950-ben sztahanovista munkásként ünnepelte a sajtó, majd a pártba is belépett, sőt az ÁVH-nak is dolgozott. Parancsnoki rátermettségére a Baross térre látogató Solymosi János alezredes így emlékezett vissza: „Baross téri sokkal fegyelmezettebb társaság volt, mint a Corvin köziek. Mintha ügyesebb is lett volna Nickelsburg, mint a Corvin köziek vezetői.” Abban a beosztottak vallomásai megegyeznek, hogy a „Zsidó Laci”-nak becézett parancsnok kemény kézzel irányított, de ezt a beosztottak elfogadták. A harcok után a Péterfy Sándor utcai kórházban folytatta a politikai ellenállást, szintén irányítói szerepben. Vele szemben már 1957 februárjában elindult az eljárás, majd többszöri pótnyomozás után 1959 márciusában életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Mindvégig tagadott, és egy év múlva felülvizsgálati kérvényt nyújtott be. Ez idő alatt azonban újabb bizonyítékok gyűltek ellene, főleg Timus tett rá terhelő vallomásokat.

A három és fél hónapig tartó tárgyalás fő jellemzője az volt, hogy az addig következetesen tagadók – Hercegh, Hámori és Nickelsburg – továbbra sem engedtek, a nyomozati időszakban megtört Antal Péter, Kovács Lajos és Mocsári József pedig minden súlyosabb beismerést visszavont. (Kovács erről így vallott: „Vitán felül áll, hogy én csúnyán megrágalmaztam a társaimat, de annyi karakter van bennem, hogy most a bíróság előtt megváltoztatom a vallomásom. Tudom, hogy ezzel a helyzetemet súlyosbítom.”) Mindnyájukkal szemben állt Timus, aki a tárgyalóteremben példátlan konfliktusokat gerjesztett.

„Az átszállítás közben mondtam Timusnak, hogy »én a vallomásomat visszavontam, tudd, mi a kötelességed!«” – mondta Kovács. Timus erre a következőket válaszolta: „Amikor áthoztak minket a katonai börtönbe, várakozni kellett. Egy rendőrnő vigyázott ránk, az is néha elment telefonálni. Ott maradtunk hatan, én Stellnerrel voltam elöl, a többi mögöttem volt a sorban. Ekkor Kovács és Hámori szóltak nekem, hogy ők visszavonják a vallomásukat, én addig sem vontam vissza a vallomásomat, itt a tárgyaláson hallgatom csak, hogy mind visszavonja a vallomását. Félrevezetik a bíróságot és az ügyészt is. Én nem hagyom magam befolyásolni, megmaradok az egyenes úton, még ha a legnagyobb büntetést is kapom érte.” Kovács: „Én valóban mondtam Timusnak, hogy a részemről tett vallomást, ami nem felel meg a valóságnak, visszavonom. Nagyon tapasztalt ember vagyok, de még ilyet, mint ez a Timus, nem láttam.” Ekkor szólalt meg Hámori: „Nem tudok szavakat találni arra, amit Timus mond. […] Valótlant állít az első szótól az utolsóig.” Stellner: „Timusnak abban igaza van, hogy Hámori is beszélt hozzá. Hámori Pista azt mondta Timusnak az átszállítás során, hogy »nahát, Lajos, jól elintézted az én gyermekeimet!«” Hámori: „…ilyen kijelentést valóban tettem”.

Timus alkalmasint mások vallomásába is közbeszólt: „Azt szeretném kérdezni Antal Pétertől, hogy ilyen átlátszó, hülye dumát miért kell elmondani? […] Ha valaki védekezik, akkor már olyat mondjon, ami elhihető. Antal: „Én nem tudom, miért nem marad nyugodtan Timus, én sem szóltam bele az ő vallomásába. Én is tudnék rá mondani…” Timus: „Vallomásomat nem bosszúból teszem, hanem ez a valóság.” Egy másik tárgyalási napon egykori parancsnoka ingerelte fel, amikor az őt terhelő vallomástevőkre tett egy-két kevéssé hízelgő megjegyzést. „Nickelsburg szerint minden vádlott-társa, minden tanú csibész és huligán, csak arról nem beszél, hogy ő mit csinált.” Nickelsburg: „Kérem a Legfelsőbb Bíróságot, ne engedje meg Timusnak, hogy ilyen hegyi beszédet mondjon.”

A hosszú eljárás alatt egyre csak gyűltek a súlyosabbnál súlyosabb bizonyítékok, Hercegh, Hámori és Nickelsburg hiába védekeztek következetesen és okosan. Tudták, hogy főbenjáró „ellenforradalmi” tetteiket semmiféle beismerés nem kompenzálhatná. Antal, Kovács és Mocsári esetében – mivel nem tudták kellőképpen megindokolni korábbi vallomásaik megváltoztatását – a bíróság a nyomozás során tett terhelő közléseiket fogadta el. Elvileg Timus is – az ’56-os cselekményei alapján – reménytelen helyzetben lett volna, csak hát őt – valószínűleg még a procedúra kezdetén – felvilágosították, mi módon maradhat életben. Ő még azt is megtehette, hogy az utolsó tárgyalási napokon az addigi legsúlyosabb önterhelő vallomásait is lényegében visszavonja: „lövéseket úgy adtam le, hogy nem az emberekre céloztam, én nem lőhettem agyon senkit”.
A Legfelsőbb Bíróság különtanácsa július 15-én hirdetett ítéletet, amellyel szemben fellebbezésre nem volt mód. Hámorira, Kovácsra, Nickelsburgra a legsúlyosabb büntetést, Antalra, Herceghre, Mocsárira életfogytig tartó szabadságvesztést, Timusra tizenöt, Stellnerre tíz év börtönbüntetést róttak ki. Ekkorra már a megtorlás szelleme mérséklődött, hiszen nem lehet kétséges, hogy 1957 és 1959 között hasonló vádakkal (vagy akár csak a Köztársaság téri ügy miatt is) a nyolcból nem három, hanem legalább hét halálos ítélet született volna.

A kádári megtorlás utolsó kivégzésére 1961. augusztus 26-án került sor, ezen a napon adták hóhérkézre Hámori Istvánt, Kovács Lajost és Nickelsburg Lászlót. Hercegh Benjámin pontosan tizenöt évi raboskodás után, 1975 áprilisában hagyhatta el a börtönt. 1988 márciusában autóbalesetben hunyt el. A másik két „életfogytos” nem érte meg a szabadulását. Antal Péter 1974 áprilisában, Mocsári József már 1970 augusztusában a fogságban halt meg. Stellner László a tíz évet napra pontosan kitöltötte, 1970 áprilisában szabadult, akárcsak Pásztor Géza, akit Vágó Tibor tanácsa ítélt el jogerősen tizenöt évre. Stellner 1983-ban, Pásztor 2002-ben hunyt el. Náluk egy hónappal korábban került szabadlábra Timus Lajos, aki szintén 2002-ig élt.