Magyarországon az
oktatási rendszernek egy baja van. Nem azt tanítja meg a gyereknek, hogy
lehozhatja a csillagokat az égről, ha akarja, hanem azt tanítja meg
neki, hogy úgysincs olyan létra, amivel fölmászhatna oda – hangzott el a
Magyar Rádióban.

Én nem tudok
megtanulni vezetni, ezt nem nekem találták ki – mondták a 60-as, 70-es
években a nők, és komolyan hittek is ebben. Emancipált dolognak
számított, ha egy feleség megszerezte a jogosítványt akkoriban. Ma már
inkább kicsit kínos, ha nem sikerül a vizsga, de előbb-utóbb úgyis
mindenki átmegy. Mi változott? A lényeg, a hozzáállás. A mai lányok
elhiszik, hogy meg tudnak tanulni vezetni, pontosabban fel sem merül,
hogy esetleg nem. Sokan állítják manapság azt, hogy nincs nyelvérzékük,
ezért nem tudnak nyelveket. Ez ugyanúgy nem igaz, mint régebben a
vezetésre vonatkozó tévhit, egy-két nyelvet mindenki képes elsajátítani –
feltehetőleg a magyar nyelvoktatás eredménytelenségének legfőbb
rákfenéje a kishitűség.

Vera
könyvelő, három gyermekes anya. Hiába, hogy választott szakmája naponta
ezer szállal fűzi szorosan a számok világához, húsz éven át biztos volt
abban, hogy neki semmi érzéke a matematikához. Kisebbrendűségi
érzésekkel küzdött, úgy vélte, hogy ő nem képes elvégezni egy főiskolát,
mígnem apja biztatására jelentkezett egy közgazdaságtant oktató
intézménybe. Vizsgáit ötösre tette le, szakdolgozata ugyan közepes lett,
de csinálja valaki utána három gyerek és munka mellett. Nem hiába
tanult, küszködött ezekben az években úgy, hogy még egy krónikus
betegséget is összeszedett, hiszen visszanyerte a valamikor, gimnazista
években elveszített önbizalmát. – Meggyógyítottam magam. – mondja.
–Tudom, hogy vannak sérülések, amit az ember az élete végéig visz
magával. De vannak olyan sérülések, amik gyógyíthatók. És annak a
matematika tanárnak, aki annak idején az érettséginél kettest adott, és
alig bírtam átmenni, és négy éven keresztül bukdácsoltam matekból,
legszívesebben odatenném a diplomámat, megmutatnám neki, hogy ő azt
mondta nekem, hogy hülye vagyok a matekhoz, és nézze meg, hogy megvan a
szigorlatom belőle. És én ettől egy kicsit a lelkemben
meggyógyultam.

Vera, gyermekei
iskolai pályafutását figyelve, még egyszer ugyanerre a következtetésre
jutott. – Magyarországon az oktatási rendszernek egy baja van. Nem azt
tanítja meg a gyereknek, hogy lehozhatja a csillagokat az égről, ha
akarja, hanem azt tanítja meg neki, hogy úgysincs olyan létra, amivel
fölmászhatna oda. – Az általános iskolában a négyes tanuló nagy fiának
azt mondták, ne jelentkezzen nyolc osztályos gimnáziumba, mert úgysem
veszik föl. Fölvették, méghozzá nem is akármilyen mezőnyből. Ma ez a
gyerek az ELTE-n programozó matematikát tanul, és édesanyja biztos
abban, hogy ez nagyrészt annak köszönhető, hogy kiemelte a kishitűség
béklyói közül.

Nyilván összetett,
bonyolult, még a történelmünk által is meghatározott gyökerei vannak
annak, hogy Magyarországon az emberek pesszimisták, keserűek, és inkább
rosszra, mint jóra számítanak. Aki ezzel a habitussal a tanári pályát
választja, az tovább is adja diákjainak ezt az „úgysem sikerül,
bármennyire is ugrálsz” életérzést, ami alapjaiban ássa alá a kamaszok
amúgy is ingatag önbizalmát. Ha ilyen tanár keze közé kerül a
gyermekünk, a legjobb, ha másik iskolába visszük. Ha ez nem lehetséges –
általában így van, hiszen nincs minden sarkon másik iskola –, akkor
otthon különös gondot kell arra fordítani, hogy a szülők elismerjék a
gyerek képességeit, hogy pozitív tulajdonságait hangsúlyozzák, ne a
hibáit, és a lehető legtöbbet dicsérjék. És mivel azért a család jóval
többet nevel a gyereken, mint bármelyik tanár, végső soron a szülőkön
múlik, hogy a világba nyíló ajtók nyitva maradnak-e gyermekeik
előtt.