Biszku Béla a velünk élő múlt maga. És a velünk élő múltunk éppen annyira különös, mint a jelenünk. Nekünk, magyaroknak a saját történeteink feldolgozása – és történelemmé alakítása – sosem volt erősségünk, amit tökéletesen példáz a Biszku-jelenség is: az ezrek által gyűlölt proletár-vezető boldog nyugdíjaséveit tölti rózsadombi otthonában. (Deák Dániel, Filmhu)

Ám ahogy a hegyi luxusremete merev elzárkózása, úgy a feneketlen gyűlölet sem segíti a múltfeldolgozáshoz szükséges párbeszéd megkezdését. Bár az archív felvételekből úgy tűnhet, a történet sosem csak fekete és fehér. Azt pedig nem nevezném párbeszédnek, ha mindenki mantrázza az érveit, kifogásait, amit a másik fél sosem vesz komolyan, ha meghallja egyáltalán.

Több mint húsz évvel a rendszerváltás után sem csillapodtak az indulatok (sőt), de az idő múlásával együtt csökken az esély, hogy valaha tudunk valamit kezdeni a közös múltunkkal, vagy legalább azt tudjuk mondani: van közös múltunk. A témát feldolgozó filmek hiánya pedig nem csak számunkra fájó, de az el nem készült filmeket unokáink sem fogják látni.

Ezek fényében érthető a lelkes várakozás, amely Skrabski Fruzsina és Novák Tamás dokumentumfilmjét, a Bűn és büntetlenséget övezte. A betiltott, majd újra engedélyezett film félhivatalos, szamizdatos időket megidéző premierjén  összegyűlt elszánt nézősereg pedig nagyon is élő bizonyíték arra, hogy igenis van arra igény, hogy a múlttal mozgóképes formában szembesüljünk (a letiltás újabb fejleményei itt).

Mint ahogy arra is, hogy a láthatatlan, szigorúan őrzött tabukat megláthassuk. Biszkuról alig találunk képet, archív felvételeket a neten, holott a nevét mindenki ismeri – így aztán mindenki epedve várta, hogy végre megpillantsa a kegyetlen megtorló arcát – már csak ezért is telitalálat volt az alkotóktól, hogy filmjük főhőséül választották. A premieren a nézők egy része hangos fújolásba kezdett, mikor megjelent a vásznon az egykori belügyminiszter, a zsigeri reakciók leginkább egy középkori nyilvános megszégyenítések pillanatait idézte – Foucault értően bólogatott volna, ha a teremben van.

Ekkor már lehetett sejteni: a film nem hozza közelebb a feleket; a fiatal rendezők maguk is indulatból kezdtek neki a forgatáshoz. „Keressünk élő kommunistát!” Végül Biszkut találták, akit csellel sikerült szereplésre bírni. A rendezőpáros azzal kereste meg az öreget, hogy szülőfalujából, Márokpapiból érkeztek, és vele mint a falu híres szülöttjével szeretnének filmet forgatni. Rendeznek neki egy elég komikus ünnepséget is a faluban, sarló és kalapácsos, szivecskés zászlóval, kommunista indulókkal – a helyzet abszurd mivoltát csak fokozta, hogy Biszku pedig úgy festett fehér sildes sapkában és elegáns széldzsekiben, mint egy jól szituált, tisztességben megöregedett brit middle class nyugdíjas.

Nagyjából ezen a ponton kezdődnek a gondok a filmmel. Biszku ugyanis nem véletlenül tartja ilyen jól magát – áttörhetetlen páncélt vett magára a külső támadások kivédésére, valamint a saját lelkiismeretével folytatott harc megvívására. Így a direkt szembesítésekkel, a nyilvánvaló bűneinek fejére olvasásával egyszerűen nem lehetett kizökkenteni szerepéből. A filmben megszólaló pszichológus érdekes megállapításokat tett Biszku testbeszédéről, védekezési technikáiról – javára vált volna az alkotásnak, ha az ő elemzéseinek nagyobb teret engednek, akár a terjengősen és sokszor teljesen irreleváns módon a filmbe szerkesztett történészi megszólalások kárára.

A Skrabski-Novák párost egy cél vezérelte: Biszku kérjen bocsánatot az általa elkövetett bűnökért. Azonban be kellett volna látniuk, hogy ez soha nem fog megtörténni, miután az öreg kommunista egyáltalán nem tekinti bűnösnek magát, a felelősségét igazi magyar politikusként csípőből másr hárítja. Ha ezt idejében felismerik, lett volna módjuk változtatni a stratégián, és más módon kiszedni az egykori belügyminiszterből a mélyen őrzött titkait. Erre minden lehetőségük megvolt, hiszen Biszku szívesen anekdotázott a régi időkről, beszélt Kádárról, elnyomónak minősítette Rákosiékat, sőt, még 56-ról is árnyaltabban fogalmazott („tragédia volt”), mint ahogy azt várnánk tőle. Ha már a címben utaltak rá, okulhattak volna a Bűn és bűnhődés felügyelőjének technikájából: ő sem szembesített soha nyilvánvalóan, inkább belső úton ébresztette rá a gyilkos Raszkolnyikovot tette súlyára. Ha nem így történt volna, a regényhős sem ismeri el bűneit, és nem jut el a megtisztulásig.

Szintén dramaturgiai hiba, hogy miért nem tudjuk meg, vajon Biszku fogadta-e volna őket, ha nem inkognitóban közelednek hozzá, a látottak ugyanis nem győznek meg arról, hogy valóban ennyire elzárkózó lenne. Tanulságos viszont az a kontraszt, amit a meggyötört arcú túlélők (Fónay Jenő, Balázs-Piri László, Wittner Mária) és kicsattanó Biszku között látunk, hirtelen nagy kételyek merülnek fel bennünk az élet igazságosságát illetően.

A Bűn és büntelenség sokszor eröltetetten könnyed próbál lenni (Szeszélyes évszakokba illő trükkös vágásokkal, zeneválasztással), időnként blikkzűrös és kicsit sután felvett, de nem lehet elvitatni, hogy fontos film, hiszen egy hírhedt történelmi témát dolgoz fel, mutat be. Csináljon bárki jobbat, és akkor lesz miről vitatkozni, és közelebb kerülni egy közös történelemhez.

Erdeti kritika »

Figyelem: A szemlézett cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem a TTE álláspontját. Ha önnek is véleménye, vagy megjegyzése van az olvasottakkal kapcsolatban, a honlapon fórum indításával jelezheti.