November 16-án a Jobbik tüntetést szervezett a Károlyi Mihály emlékműnél: a szobor fejére zsidó rituális fejfedőt, kipát nyomtak, nyakába pedig „szégyentáblát” akasztottak „Én felelek Trianonért” felirattal. A jobboldali radikálisok továbbra sem képesek napirendre térni Trianon fölött. A tények cáfolják a a lomtárból újra elővett hagyományos gyűlöletbeszéd érveit. (Pelle János, hvg.hu)

Károlyi Mihály, mint ismert, arisztokrata volt, nem zsidó. De ez a melléfogás eltörpül amellett, mekkora ostobaság a zsidóságot tenni felelőssé azért, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia elvesztette a háborút, amit azután a győztesek mindenekelőtt velünk fizettetek meg. Az igazság ennek pont a fordítottja. A magyar zsidók hűségesek voltak Ferenc Józsefhez, és mert elemi érdekük fűződött a történelmi Magyarország fennmaradásához a kettős monarchián belül, minden lehetőt megtettek a háborús győzelem érdekében. Hogy lehet mégis, hogy az első világháború alatt Közép- és Kelet-Európában annyira megerősödött az antiszemitizmus, hogy a békekötés után intézményesült politikai erővé vált, és tömeglélektani téren megalapozta a holocaustot? A kérdésre két, a közelmúltban megjelent könyv is igyekszik válaszolni. A első Bihari Péter könyve, a Lövészárkok a hátországban, mely 2008-ban jelent meg, a másik pedig dr. Róbert Péter most kiadott kötete, az Egyenlő jog a hősi halálra.

A zsidók nem tehettek sem a Központi Hatalmak, sem pedig a cári Oroszország katonai vereségéről, ezért teljesen irracionális volt az antiszemita propaganda, mely ezzel vádolta őket. Pedig az egyes országok jobboldali nacionalistái őket tették felelőssé, szemükre hányva, hogy önző módon a saját hasznukat keresték az öldöklésben, melyből saját személyükben kivonták magukat. (Ugyanez a vád, bár jóval elvontabban, az internacionalista baloldali pártoknál is megjelent, „osztályharcos” köntösben, mindenekelőtt a bolsevikoknál.) Szomorú tény, hogy az elszenvedett traumák hatására a 1918 őszétől kezdve mind Németországban, mint pedig a monarchia utódállamaiban, mindenekelőtt Magyarországon lángra kapott az irracionális, antiszemita bűnbakképzés, mely, ahogy ezt a novemberi tüntetés bizonyítja, még most is a Jobbik „ideológiai magvát” alkotja.

A katolikus Habsburgok eleinte nem állhatták a zsidókat, Mária Terézia még azt is tervbe vette, hogy erőszakkal telepíti ki őket Bécsből. Utódai azonban, különösen I. Ferenc József, szembesülve a monarchia népeinek egyre erősödő, a dinasztia uralmát fenyegető nacionalizmusával, a 19. század második felében már „birodalom fenntartó” elemnek tekintette, pártfogásába vette őket. A császár már az 1880-as években fellépett a katonák körében fellépő antiszemitizmus ellen, és kijelentette: „Hadseregemben több mint harmincezer zsidó katona szolgál. Nem egy európai kisállam büszke lehetne arra, ha ilyen erős hadsereget tudna kiállítani.” Ellentétben Németországgal, a közös osztrák-magyar hadseregben, bár korlátozott létszámban, de lehettek tisztek a zsidó katonákból, sőt, néhányat közülük tábornoki rangra is emeltek.

Amikor kitört a világháború, a hazai liberális és a zsidó felekezeti újságokban sorra jelentek meg sajtóban az áldozatvállalásra buzdító cikkek, különös tekintettel arra is, hogy a több mint kilencszázezer zsidónak jogegyenlőséget és életlehetőséget biztosító monarchia legfőbb ellensége a pogromjairól és a zsidókat elnyomó rendszeréről hírhedt cári Oroszország volt. Ugyanakkor már kezdettől fogva figyelemre méltó polémia kezdődött a zsidó sajtóban arról, milyen hatással lesz a háború a hazai antiszemitizmusra. A legolvasottabb magyar nyelvű zsidó lap, az Egyenlőség a zsidógyűlölet teljes eltűnését remélte a nagy nemzeti összefogástól, míg az Ungarlandische Jüdische Zeitung pesszimistán ítélte meg a várható fejleményeket, és a gyűlölet fellángolásától tartott.

Mint ismeretes, az utóbbi forgatókönyv valósult meg, annak ellenére, hogy a zsidó katonák az össznépességhez viszonyított számarányuknak megfelelően estek el, illetve sebesültek meg a monarchia frontjain. (1918 Pészachján 135 ezer fronton szolgáló zsidó katona igényelt maceszt a főparancsnokságtól, további 26 ezren a front mögött.) A jórészt zsidó befektetők által megteremtett hazai ipar, illetve a kereskedelem is, egészen a háború végéig mindent megtett a hadsereg ellátásáért. De mert a kilátástalan háború, a hátországban erősödő nélkülözés, és a frontokon folyó céltalan öldöklés miatt a tömegeknek valakit felelőssé kellett tenniük, a zsidóságot tették meg bűnbakká. Hiába volt külön rovata az Egyelőségben a zsidó hősi halottaknak, s bizonyították, hogy a háborún nyerészkedő spekulánsok között egyaránt vannak zsidók és nem-zsidók, s közöltek elégedett nyilatkozatokat a zsidó katonák parancsnokaitól, ez senkit sem érdekelt. Az irreális politikai célokért és az  alaptalan vágyálmokért lelkesedő  „úri középosztály” fokozatosan a zsidóságra hárította a felelősséget a feltartóztathatatlanul közeledő vereségért, és a tömérdek szenvedésért. 1916-tól különösen erősödött ez a tendencia, ezt erősítették az újonnan indult, már egyértelműen zsidóellenes újságok, mint a Sajtó, az Új Nemzedék, a Keresztényszocializmust, vagy a hazai rasszizmus bölcsőjének számító Cél.

Sajnos, az antiszemita politikai propaganda ebben a válságos helyzetben, az elvesztett világháború végén nagy visszhangot keltett a tömegekben. A harag és az elkeseredés azután 1918 novemberében és decemberében spontán atrocitások, kisebb, pogrom-jellegű kilengések formájában is megnyilvánult, éppen a Károlyi Mihály erőtlen kormányzása alatt, mely hiába igyekezett megakadályozni a „népharag” kitörését.

Demokratikus viszonyok között, a harmadik évezred első évtizedének végén nehéz meggátolni, hogy Budapest utcáin gőzös fejű emberek demonstráljanak egy szobor előtt, a zsidókat téve felelőssé minden bajért, ami huszadik században zúdult a magyarságra. De talán hosszú távon mégsem haszontalan, ha a közvéleményt újra és újra felvilágosítják annak az időszaknak a tényeiről, ahonnan a bajainkat eredeztetik.

Figyelem: A szemlézett cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem feltétlenül a TTE álláspontját.