Úgy
volt, hogy havonta egyszer, hétköznap esténként magyar filmet tűz
műsorára a Magyar Televízió – írta Lőcsei Gabriella a Magyar
Nemzetben.

Úgy volt, hogy havonta
egyszer, hétköznap esténként magyar filmet tűz műsorára a Magyar
Televízió. Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából hozza
meg ezt az „áldozatot”. A február 27-i előzetes műsortervükből azonban
kivették a Húsz óra című filmet a „királyi” televízió
vezetői.

Elégedettek a 37. Magyar
filmszemle szervezői: ötvenezer jegyet adtak el a rendezvényeikre. A
pénztári kimutatások szerint a fődíjas játékfilm, a Taxidermia iránt
volt a legnagyobb az érdeklődés, mondják, kétezer-ötszáz ember váltott
belépőt Pálfi György munkájához. Arról, persze, mit sem tudnak a
statisztikák, hogy hányan hagyták el a vetítőt, öklendezve, émelyegve, s
arról sem szól a fáma, hogy a nézőtéren hányan tettek ünnepélyes
fogadalmat: hátralévő életükben soha többé nem ülnek be magyar film
vetítésére. De talán nem is ez a fontos. Aki nem dől be a „nagy” számok
misztikájának, pontosan tudja, hogy az égvilágon semmi lényegeset nem
mondanak a magyar filmgyártásról a forgalmazási adatok. 2005-ben például
volt olyan magyar játékfilm, a Dear Daughter, amelynek a mozikban
huszonegy (!) nézője volt, s a legeslegnagyobb közönségsikerként kezelt
Sorstalanság is félmilliónál kevesebb embert vonzott. A televízióban
ekkora nézőszám hallatán csak hümmögni szokás, a hirdetők biztos, hogy
nem jönnek lázba tőle. A gőgös, büszke mozgóképeseket azonban nem
izgatja a televízió. Ha izgatná, számolnának, mi több, szövetkeznének
vele. S nem is csak alkalmi ünnepeiknek és botrányos ügyeiknek a
kibeszélésére, de koprodukciós munkákra, közös bemutatókra is. No,
persze, a szövetséghez, az együttmunkálkodáshoz legalább két félre volna
szükség, és a legtöbb televíziós társaság – noha törvény kötelezi rá –
nemigen foglalkozik a hazai mozgóképpel. Sem gyártóként, se
forgalmazóként. Sem ünnepnapokon, se hétköznapokon. Azaz, mostanában e
téren mintha a változás jeleit fedezhetnénk fel a képernyőnkön: havonta
egyszer, hétköznap esténként, este nyolckor (!) magyar filmet tűz
műsorára még a Magyar Televízió is. Az 1956-os forradalom ötvenedik
évfordulója alkalmából hozza meg az intézmény ezt az „áldozatot”. (A
kifejezés állítólag egy elnökségi ülésen hangzott el, amikor azt
számolgatták az MTV vezetői, milyen anyagi veszteséggel jár, ha az
emlékév miatt, havonta egyszer – októberben és novemberben két
alkalommal – fő műsoridőben elesnek a reklámbevételektől. Ugyanis ’56
emlékének nincs reklámvonzata, panaszolták.)

A nevezetes évforduló tiszteletére felállított
emlékbizottság – amelynek Kosáry Domokos az elnöke, s többek között
olyan, a harcokban részt vállaló, közismert személyiségek a tagjai, mint
Király Béla és Boros Péter – úgy látta jónak, hogy nem csak új
játékfilmekkel kell megidézni 1956 dicső és tragikus emlékét, hanem
azokkal a már „raktáron” lévő alkotásokkal is, amelyek még a kádári puha
diktatúra idején villantották fel a XX. század leginkább besározott
küzdelméről a tiszta igazságot. Az új filmek – a Sínjárók, Jeli Ferenc
rendezése, a Csendkút, Mihályfi Sándor munkája, a Dömölky János nevéhez
fűződő Bibó-körút, a Szilágyi Andor-féle Mansfeld, valamint Goda
Krisztina Szabadság, szerelem című produkciója – vagy elkészülnek a
megadott időre, vagy nem. Vagy méltók lesznek az ünneplésre, vagy nem.
(Alkotóikat ismerve, erős a remény bennem, hogy emelkedetté s
tanulságossá teszik az ötvenedik évfordulót.) Arról a huszonkilenc
filmről azonban, amelyet a két közszolgálati televízió műsorára tűz a
2006-os esztendő folyamán (tizennégy alkalommal a Magyar Televízió,
huszonegy alkalommal, kedd esténként, a magyar kultúrát „nagy
testvérénél” ezerszer jobban pártfogoló Duna), tudni lehet, hogy
figyelemre méltó s tisztességes alkotások. Egyik-másik közülük –
nemzetközileg elismert remekmű. Aki valamennyit megtekinti, nem csupán
történelmi leckét kap általuk. Ez sem csekélység, persze, megismerni az
okokat, amelyek ’56. október 23.-ig elvezettek, valamint a
bizonyságokat, hogy kiket tekinthet az utókor az 50-es, 60-as évek
bűnöseinek, áldozatainak és hőseinek. És nem is csak filmtörténeti,
filmesztétikai stúdiumoknak lehet a résztvevője, aki következetesen
figyeli a sorozatot. Természetesen az sem szolgál a mai tévénéző
nagyközönség ártalmára, ha „szemléltető ábrákon” tanulmányozhatja, mit
ér egy mozgóképes történetben a jellemábrázolás, a drámai feszültség, a
katarzis… Ami azonban e ködös és szutykos 2006-os esztendőben mindennél
fontosabb, az alkotó ember legfőbb kötelességéről, erkölcsi
helytállásáról kap nagyszerű elismervényt az emlékév filmjeinek a
nézője. Arról a korábban magától értetődő, ma viszont szinte teljesen
ismeretlen feladatról, amely húsz-harminc évvel ezelőtt úgyszólván
minden igazi tehetséget éltetett, írót, rendezőt, színészt, operatőrt,
tanárt és hivatalnokot, baloldalit, jobboldalit, istenhívőt és
istentagadót egyaránt, ha rendben volt a morális mércéje legbelül:
igazmondó művekkel és egyenes cselekedetekkel kell szolgálni a
közösséget, amelyhez tartozik. A diktatúrák, a társadalmi s gazdasági
bajok túlélésében ugyanis más nem segít.