„ha egy állampolgár
nem tud rendes iskoláztatáshoz jutni, nem tud normális
lakáskörülményeket teremteni magának, és az átlagos jövedelmi viszonyok
teljesen elérhetetlenek a számára, akkor öngondoskodásról és
demokratikus felelősségvállalásról nem beszélhetünk.” (A Népszabadság
interjúja Derdák Tiborral)

– Egy kutatás
nemrég arra az eredményre jutott, hogy sok pedagógus nem hisz az
elkülönítés nélküli tanításban, és vannak intézmények, amelyek csak
azért veszik fel az integrált oktatást programjukba, hogy több pénzhez
jussanak. Egy másik vizsgálat ugyanakkor megállapította, hogy közös
osztályokban mind a roma, mind a nem roma gyerekek jobban
teljesítenek.

– Mindkét kutatást
ismerem. Azt gondolom, az integráció az egyetlen törvényes,
tisztességes, becsületes, demokratikus út, más megoldás
nincsen.

– Ön találkozott a munkája
során a tanárok előítéletességével, vagy az integrációval kapcsolatos
szkepszisével?

– Lépten–nyomon. A
magyar társadalom az elmúlt évezredben nem jutott el az integráció
gondolatáig. A jogrendszer 2002–ig nem is tartalmazta a szegregáció
tilalmát. Ekkor jelent meg az első olyan jogszabály, amely ösztönözte az
iskolákat arra, hogy vegyítsék a gyerekeket. 2003–ban már olyan
rendelkezés is született, amely bűnnek mondja ki a szegregációt. Azóta
csak öt év telt el, s ez nyilván kevés: az emberek nem tudnak egyik
pillanatról a másikra hinni egy frissen jött állami tiltásban. Ezt el
sem lehet várni tőlük. És igen, persze, meg kell hallgatni azokat a
pedagógusokat is, akik ezt ellenzik. De nem szabad elfelejteni, hogy az ő
lobbierejük nagyon erős, a cigányok pedig gyenge érdekérvényesítők. Nem
javaslom, hogy az integrációs döntést az állam azokra a pedagógusokra
bízza, akik, mióta a világ világ, szegregálnak. Ezt először is az
érintett, áldozattá váló népréteggel kell megbeszélni. Ha a cigányokat
kérdezzük, azt mondják, föl vannak háborodva, ha a gyereküket
cigányosztályokba rakják. A pedagógusoknak az integráció, meglehet,
újdonság, kényelmetlenség, a politikának ezt kezelnie kell. A
szegregáció jogsértés, és kész.

– Egy
másik vita a Magyar Gárda tagjainak kerepesi felvonulása, illetve a
helyi iskolában történtek kapcsán kerekedett. Az értelmiség egy része
azt mondja: a „kávéházi jogvédők” minden felelősséget a társadalomra
hárítanak, miközben kiölik a romákból az öngondoskodást. Érveléseikben
azt is olvashattuk, a cigány gyerekekkel sok a probléma, és meg lehet
érteni a többségi szülőket, ha elviszik a gyerekeiket egy olyan
iskolából, ahová sok roma jár.

– Én
húsz éve cigánytelepeken lakom, Baranyától Borsodig. Emlékeztetnék rá,
hogy Amerikában hatósági erőszak kényszeríttette ki az integrációt, már a
hatvanas években. Indiában a függetlenség első vívmánya volt az
érinthetetlenek elkülönítésének felszámolása. Magyarországon ez a kérdés
csak most, húsz évvel a rendszerváltás után kerül
elő.

– A szabad iskolaválasztás is
szorosan kapcsolódik ehhez a vitához.

–
A szabad iskolaválasztás nagyon ritka a demokratikus országokban,
különösen ebben a szélsőséges formájában, ahogyan nálunk van. Ezt a
rendszerváltás egyik vívmányának tartjuk, de káros következményeit az
államnak kompenzálnia kell.

– Nincs
igazság abban, hogy ha minden segítséget az államtól várunk, akkor az
megfojtja az alulról jövő
kezdeményezéseket?

– Híve vagyok ennek
az álláspontnak. Szerintem is az a jó társadalom, ahol az
állampolgárokban van felelősség. Ám ha egy állampolgár nem tud rendes
iskoláztatáshoz jutni, nem tud normális lakáskörülményeket teremteni
magának, és az átlagos jövedelmi viszonyok teljesen elérhetetlenek a
számára, akkor öngondoskodásról és demokratikus felelősségvállalásról
nem beszélhetünk.

– Hol a kritikus
határ? És mi történik, ha ezt
átlépjük?

– Szerintem a folyamat
eljutott a kritikus pontig. A szélsőjobb már fölismerte ezt, és
stratégiát váltott: nyíltan a romák ellen fordult. Egy stabil demokrácia
nem tűrheti el, hogy ilyen súlyos kihívások érjék. Az államnak vissza
kell vernie ezt a támadást, és tennie kell, hogy ne legyenek teljesen
kiszolgáltatott tömegek, amelyeknek semmiféle esélyük nincsen például
középiskolai végzettségre. Ma Magyarországon a fiatalok 70 százaléka
érettségizik – a cigányoknak csak 10 százaléka. Sajókazán, ahol most
gimnáziumot nyitottunk, ezer ember nyomorog kalkuttai körülmények
között. Közülük mindössze hatan érettségiztek! Egy ilyen helyre
született gyerek legalább tíz, de inkább húsz évvel korábban fog
meghalni, mint mások. Ilyen különbségeket egy demokráciában tartósan nem
lehet elviselni. Ezeket az embereket el kell juttatni oda, hogy
felelősséget tudjanak vállalni az életükért. De amikor föl sem merül,
hogy ezeket a fiatalokat a közeli város gimnáziuma felvegye, akkor előbb
az oktatásügytől várjuk el a felelősségvállalást, a cigány fiataloktól
csak utána.

– Ha a cigány
érdekérvényesítés erősebb lenne, az integrált oktatás is erősebb lábakon
állna?

– Igen. Most nincs ilyen
érdekérvényesítő erő.

– Miért? Hol bukik
el?

– A Tanoda program csődje jól
mutatja, milyen, amikor nincs érdekérvényesítő képesség. De milyen
könnyedén költ milliárdokat a mindenkori kormány a falusi középosztály
gyermekei számára létrehozott Arany János programra! Ott ugyebár mások a
viszonyok. Diplomás, jó lakáshelyzetű emberek képviselik ezeket az
érdekeket. A cigányok erre nem képesek. A kör e ponton most bezárul.

(Az interjút Ónody-Molnár Dóra készítette – eredeti cikk a
Nol.hu-n)