A Történelemtanárok Egylete késve kapta meg a Jelentést, ezért állásfoglalásunk csak a legfontosabb kérdésekre tér ki.

Az alábbi alapvető kérdésekről kell szólnunk:

1. Az 1994. év általános jellemzése, értékelése

2. Az Országos Köznevelési Tanács munkája

3. Tankönyv-, Tanterv- és Taneszköztanács

4.  Néhány javaslat az 1995. évi jelentés elkészítéséhez

/. Az 1994. év általános értékeléséhez

Általánosságban egyetértünk az OKNT által megfogalmazottakkal. Ki kell azonban emelnünk, nem szól a jelentés arról, hogy igen esetleges, rendszertelen volt a szakmai szervezetek bevonása alapvető oktatáspolitikai, oktatásszervezési és egyéb e szervezeteket érintő, kompetenciájukba tartozó kérdésbe. Az 1994. évi választásokig hivatalban lévő kormány nyíltan meg is tagadta egyes esetekben az együttműködést („nem köteles az egyeztetésre”). Az új kormányzat – választási ígéreteiben, programjában, majd a kormányprogramban kiemelt szerepet szán az egyeztetéseknek, de a gyakorlatban – időhiányra való hivatkozással – ez kevéssé (szinte kivételként) vagy egyáltalán nem valósul meg. Jellemző példa erre a következő: Fodor Gábor miniszter úr – a TTE által szervezett -1994. évi Történelemtanárok Országos Konferenciáján arra hívta fel a figyelmet: őrködjenek a szakmai szervezetek azon, teszi-e a miniszter, a minisztérium a dolgát, mert ha netán szükséges, e szervezetek teendője erre az illetékest figyelmeztetni. Senki sem gondolta, hogy néhány hét múlva faxot kell küldenünk a Miniszter Úrnak: tiltakozunk az ellen, (a)hogy – tanév közben, előkészítetlenül, a szakmai szervezetekkel való egyeztetés nélkül – eltörölték a szakmunkásvizsga tárgyai közül a történelmet. Megtakarítható lett volna e szakmai-szervezési melléfogás, s az a felháborodási hullám, amely ezzel kapcsolatban máig sem ült el.

Helyes, hogy a Jelentés felveti a civil szervezetek támogatásának szükségességét, „feltételhiányait”, „szórványos egyeztetési, koordinációs jegyeit”. Leegyszerűsít azonban akkor, amikor csak a negatívumokról: a politika által „elszippantottak által okozott vér- veszteségről” és a rossz nyilvánossági viszonyokról ír. Nincs szó a sikeresen működő szervezetekről, a többszáz, netán ezer fős konferenciák szervezőiről, a Hírleveleket készítőkről stb. Úgy tűnik, az OKNT nincs tisztában az e szervezetekben (vagy azok egy részében) folyó munkával.

 2. Az Országos Köznevelési Tanács munkája

A Történelemtanárok Egylete örömmel vette az Országos Köznevelési Tanács és a Közoktatáspolitikai Tanács létrehozásával a „társadalmasítás” megjelenését. Támogattuk az OKNT viszonylag széleskörű jogosítványait (adott esetben ezek fennmaradását). Helyénvalónak tartjuk, hogy e szervezet  törvényben rögzített kötelességének megfelelően írásos jelentést készít.

Sajnálatosnak tartjuk azonban, hogy e testület folyamatos működéséről – a Közoktatás­politikai Tanáccsal ellentétben – igen kevés információ jutott el az iskolákhoz, tanárokhoz, pedagógus szakmai szervezetekhez és a többi érintetthez. Előttünk nem egészen világos okok miatt kevéssé élt e testület a szaksajtó adta lehetőségekkel.

Szerencsés lett volna, ha az OKNT felveszi a kapcsolatot a pedagógus szakmai szervezetekkel, bevonja azokat – előkészítő, tájékoztató, szakértői és egyéb szinten – munkájába.

A szakmai szervezetek viszonylag kevés képviselőt delegáltak a – vitathatatlanul szabályosan választott, legitim – testületbe. A fenti problémák egy része megoldható azzal, ha a közoktatási törvény közeljövőben várható módosítása rögzítené: (a következő választástól) a Köznevelési Tanácsba a tagok több mint felét a pedagógus szakmai szervezetek delegálják.

 3. Tankönyv-, Tanterv- és Taneszköztanács

A Történelemtanárok Egylete megalakulásától kezdve számos alkalommal jelezte, alapvető kérdésnek tekinti a tankönyvek (és taneszközök) ügyét. A Tankönyv-, Tanterv- és Taneszköztanács munkája közvetlenül is érinti a történelemtanítás ügyét. A TTE örömmel vette, hogy a korábbi minisztériumi tankönyvjóváhagyás után végre választott testület kezébe került a tankönyvvé nyilvánítás kérdése. Támogatjuk, hogy a TTTT szempontsort dolgozott ki a tankönyvek (és taneszközök) elbírálásához. Legnagyobb sajnálatunkra mégsem oszthatjuk azt a nézetet, hogy a „Tankönyvbírálati Szempontsor és a tankönyvjóváhagyás jelen mechanizmusa megnyugtató módon szavatolja” a „tartalom és a kivitel minőségét”. A szempontsor ugyanis túl sok szempontot ír elő, aminek tökéletesen szinte egyetlen mű sem feiel(het) meg, így – senki által nem kívánt módon -nagy szerep juthat a szubjektivitásnak.

Meggondolandó annak a gyakorlatnak a felelevenítése, amely szerint a leendő tankönyvet bíráló lektori véleményt (véleményeket) közölje a pedagógiai szaksajtó valamelyik lapja; a szakmai nyilvánosság e fórumai szükség esetén vitára is lehetőséget adhatnak. Ez a gyakorlat, valamint a lektori jelentések készítőinek, a listára való fel (le-)vételre javaslatot tevőknek nyilvános megnevezése (is) garancia lehet arra, ne fordulhasson elő az. hogy egy-egy szakmai érdekcsoport (kutatócsoport, tanszék stb.) lobbyérdeke érvényesüljön a tankönyvvé minősítés során. A fent leírtak megvalósításával egy átlátható, nyilvános, ellenőrizhető rendszer működtethető.

Vitatnunk kell, hogy a tankönyvek elbírálása 1989-93-ig „rendkívül liberálisnak bizonyult”. Ami a történelemkönyveket illeti, meg kell állapítanunk, hogy gyakorlatilag azok a müvek válhattak tankönyvvé, amelyek történelemszemlélete a(z akkori) kormányzat számára rokonszenves volt. Egyes esetekben nyíltan a szakmától idegen szempontok szerint döntöttek (pl.: „túl rózsaszín” könyvet emlegettek), nemegyszer többéves küzdelem után ért el a szakma egy-egy tankönyvvé nyilvánítást.

Örömmel vesszük, hogy a TTTT „a legkülönbözőbb szakmai szervezetek által javasolt névjegyzék” segítségével dolgozott; sajnáljuk, hogy a TTE véleményét nem kérték ki a szakénők, lektorok kiválasztásakor (sem). Mindazonáltal meg kell állapítanunk, a Jelentésben közölt lista alapján úgy tűnik, túlreprezentált a felsőoktatás, kevés tanár található a szakértők között.

Noha a TTE – természetesen – érdekelt ab­ban, hogy megfizethetőek, elérhető árúak legyenek a tankönyvek és (egyéb taneszközök), nem bizonyos abban, hogy ennek egyedüli vagy leginkább célravezető módja a Jelentésben leírt ívármaximálás, a színes, drága de látványos borító bírálata. A kérdés jóval összetettebb ennél, s – akár a tankönyvi rendelet más kérdései – komplexebb megközelítést igényel. (A TTE szerint elkerülhetetlen egy új – megfelelően előkészített, valamennyi érintettel egyeztetett – tankönyvi rendelet kiadása.) A TTE úgy tudja, elsősorban finanszírozási (és nem tartalmi) okok miatt szűkítették a korábbi tankönyvlistát. Nem tudjuk másként értelmezni egy-egy atlasz, forrásgyűjtemény vagy olvasókönyv levételét a tankönyvlistáról. (A korrekt megítéléshez persze a „tankönyv” fogalmának meghatározása szükséges.) Nem tudunk mit kezdeni a „tankönyvcsaládok indokolatlan burjánzásának” fogalmával.

A /tankönyv/választék bővülését nem szükséges központi adminisztratív intézkedésekkel, ill. költségvetésből származó támogatásokkal ösztönözni” szól a Jelentés. A TTE szerint   – a továbbiakban is – szükséges egy központi hitel- és/vagy kölcsönalap, amelynek segítségével a kiadók fedezni tudják átmeneti likviditási gondjaikat – hiszen a kisebb, kevesebb tőkével rendelkező kiadók csak így vehetnek részt a tankönyvkiadásban. E kérdésben azonban elsődlegesen a tankönyves szervezetek érintettek; a Tanosz illetve a Tankönyvesek Kamarája véleményét ezeknél megkülönböztetetten szükséges figyelembe venni. Fontosnak tartjuk e kérdés­nél megemlíteni a kívánatos modellt:

Egy-egy újabb taneszköz, tankönyv megjelen(tet)ése előtt a kiadó – miután szükség szerint előzetesen tájékozódott a mű szükségességéről, a szerző(k) alkalmasságá­ról (pl.: próbafejezetek) – az elkészült könyv első változatát eljuttatja kipróbálásra szakmai szervezetekhez, erre vállalkozó iskolákhoz. Az egy tanév alatt szerzett gyakorlati tapasztalok alapján a szerző, a kiadó korrigálja a kézirat előző változatát. A kiadó az immár javított, kiadásra szánt művet egy-egy példányban (megtekintésre és kipróbálásra) eljuttatja a későbbi lehetséges megrendelőkhöz (szaktanárokhoz), akik immár tudatosan választhatják az újonnan megjelenő tankönyvet is.

A fenti modell rövid időn belüli életre hívása idea. Úgy gondoljuk, mégis törekedni kell ennek minél teljesebb megvalósítására. Ennek jelenleg különféle akadályai vannak (pl.: egyes esetekben a tanárok fogadókészsége), a legfontosabb mégis a kiadók tőkehiánya. Igaz ugyan, hogy e szisztéma működtetése elsősorban a piacra betömi illetve azon megmaradni akaró kiadó érdeke, mégis az ágazati irányítás felelőssége – a megfelelő színvonalú műveket tartalmazó – tankönyv- és taneszközpiac léte.

Támogatandó, propagálandó az a módszer is. amely szerint az iskola a könyvtára számára veszi meg a tankönyveket (átmenetileg azok egy részét), ezáltal néhány év alatt a teljes tankönyvkínálat az iskola diákjainak rendelkezésére áll. A diákok használatra kapják a könyvet; a diák, ha vigyáz könyvére, leg­följebb csekély használati díjat fizet érte.

4. Néhány javaslat az 1995. évi Jelentés elkészítéséhez

Az 1995. évi jelentésben megfontolandó kitérni a tankönyvek választásának, választhatóságának kérdésére (ki választ kinek, milyen szempontok alapján, milyen felkészültséggel, megalapozottsággal történik és milyen eseteleges konfliktusokat okoz a döntés stb.). Célszerű annak vizsgálata is, hogy a meglévő tankönyvi kínálat generálja a mintatanterveket vagy a különféle mintatantervek, helyi (alap)programok hívják életre a hozzájuk illeszkedő taneszköz(családo)t.

A pedagógusképzés és továbbképzés kérdése az 1995. évi jelentés egyik alapkérdése !esz. Már ez alkalommal jelezzük, hogy kiemelten kell vizsgálni az egyetemi autonómia és a közoktatás érdekeinek ellentmondásait, feszültségeit, ezek feloldási lehetőségeit – különös tekintettel a NAT műveltségi területeiből illetve új ismeretanyagaiból és egyéb újszerű igényeiből adódó feladatokra illetve a felvételikre. A várható tömeges átképzés egyik különösen érintett csoportja a történelemtanárok lesznek; az átképzéshez szükséges feltételek meglétét együttesen kell vizsgálni.