Földes Perta recenziója

Földes Petra könyvismertetése

Radó Péter: Közoktatás és politika. Magyarország 2010–2022. PROGRESS Könyvek, Noran Libro, Budapest, 2022

Ez a szöveg nem klasszikus recenzió, sokkal inkább reflexió. A saját szubjektív összegzésem a korszakról egy másik (Radóéhoz képest alulnézetibb) nézőpontból, amihez a szakmapolitikai elemzés mellett a kötet sorai között érezhető, mélyen megélt személyes történet adta számomra az inspirációt. Szorult helyzetünkben, amikor a közoktatás romjain körülnézve nehéz meglátni és elhinni, hogy van merre és van hogyan tovább, muszáj jól érteni, hogy mi történt velünk.

Mintha személyesen rólam mesélne

2011. december 19-én, a Köznevelési törvény elfogadásának (elő)estéjén ott álltam én is a Kossuth téren a fagyos hidegben, ahogy ott voltam gyakran az azt megelőző hetekben a frissen létrejött Hálózat a Tanszabadságért nonstop szabadtéri fogadóóráján. Hogy a közoktatás (a kurzusváltás óta és az új törvényben köznevelés, Radónál tudatosan és következetesen idézőjelban: „köznevelés”) a 2010-es kormányváltást követően veszélyes irányba indult, arról addigra volt már másfél évnyi tapasztalatunk. Az implementáció megsegítése helyetti azonnali restauráció (az alsó tagozatos osztályozás visszaállítása, a hibás elnevezéssel „buktatás tilalmaként” elhíresült rendelkezés eltörlése), illetve a sajtóban megjelenő, a törvény előkészítéséhez kapcsolódó ötletek (ilyen volt például a nulladik, felzárkóztató évfolyam számos szakmai sebből vérző terve vagy a tankötelezettség korhatárának végül el is fogadott leszállítása) mozgósította a szakmai közvéleményt.

Tudtuk, hogy a két fő dobást, az életpályamodellt és az államosítandó intézményrendszer működését is ez a jogszabály készül kodifikálni, s bár nem voltak megnyugtatók a számos (még létező) csatornán a parlament elé benyújtott törvényjavaslatról érkező információk, komoly izgalomra adott okot, hogy a javaslathoz rengeteg (pontosan 333), többségében kormánypárti, tehát esélyesnek tűnő, részben Pokorni Zoltán szakmai köreihez köthető módosító érkezett. De a parlament elé kerültek civil csatornákon elinduló és képviselőre találó módosító kezdeményezések is. Valós volt tehát az izgalom, úgy éreztük (tudtuk és akartuk érezni), hogy ha csak részlegesen is, van tétje annak, ami a T. Házban történik. És úgy érezhettük, egy kicsit benne vagyunk mi is. Kívül a Házon, sötétben és hidegben, a szakmai és civil kontroll szerepében valahogy mégis érvényesek. Akkor még – utoljára akkor – nem immunsejtnek, nem egy védekező kommandó láthatatlan harcosának éreztem magam, hanem a szakmai közélet integráns, fontos, hasznos szereplőjének.

Annyira ironikus visszaolvasni most: mintha Radó Péter épp rólam, rólunk beszélne akkori OktpolCafé bejegyzésében:

„Minden jel arra utal, hogy a «remény hal meg utoljára» megközelítés az új törvénnyel kapcsolatban önáltatásnak bizonyul, akik abban reménykedtek, hogy a kereszténydemokrata államtitkárság tervezetét annak belső fideszes ellenzéke módosító indítványokkal gyökeresen átírja, csalódni lesznek kénytelenek. Lesz néhány apró, kozmetikai változtatás, de a miniszterelnök személyes intervenciója áterőszakol egy minden ízében borzasztó, szakmailag és morálisan vállalhatatlan közoktatási kódexet” – idézi Ónody-Molnár Dóra a december 20-i Népszabadságban.

Azt a fajta szerveződést, amit Radó a könyvében már a törvényelőkészítés időszakától, 2011-től az ellenállás kis szigeteinek, később az immunrendszer1 működésének nevez, a törvény elfogadása után már minősített naivitással sem lehetett részvételként megélni. A szakmai/civil jelenlét – bár lassan értettük meg, hogy mi történik –, végső soron, a résztvevők vérmérsékletétől függően, a harcos ellenállás gyermeki pozíciójába vagy a túlélést épp a távolság által garantáló rezervátumokba szorult. Megszűnt sok más szakmai döntéselőkészítő fórum mellett a háromoldalú egyeztetés, a Közoktatáspolitikai Tanács, az Országos Köznevelési Tanács. (A könyvből azt is megtudom, hogy a közpolitikai irodalomban neve is van – „a tér megtisztítása”, space-clearing – annak, ami velünk és körülöttünk történt; külön hálás vagyok a kötetben másutt is felbukkanó, elemzésbe rejtett ismeretterjesztésért.)

Közoktatás és politika

A kötet már a címével is – Közoktatás és politika. Magyarország 2010-2022 – azt mutatja meg, hogy a tárgyalt korszakban nem releváns a szakpolitika fókuszba állítása a politikai összefüggések nélkül – sőt az elemzés maga nem más, mint a politikai összefüggések elemzése. Az ágazati alaptörvény erőteljesen magán viseli a miniszterelnök közvetlen hatását, akár az ötletek szintjén (amilyen például a mindennapos testnevelés törvénybe foglalása), akár abban, hogy teljesen új, a szoros politikai kontroll lehetőségét megteremtő ágazati alaptörvény születik a rendszerváltás egyik sokunk szerint ikonikus műve, az autonómiát támogató ’93-as Közoktatási törvény helyett. Radó az új törvény létrejöttének hátterében olyan további, szakpolitikán kívüli hatásokat azonosít, mint a nemzeti narratíva, a munkaalapú társadalom víziója, a megszorító költségvetési politika (Széll Kálmán Terv) vagy a közigazgatás tervezett átalakítása. Mindez olyan „mindenre kiterjedő szélsőséges centralizáción alapuló” rendszerátalakításhoz vezetett, ami Radó szerint a kelet-közép-európai oktatási rendszerekkel való összehasonlításban is inkább kivétel volt, mint szabály (43. o.).

Miután a teret tőlünk, a szereplőktől sikerült megtisztítani, a ’90-es és 2000-es évek (lassan már extrémnek tűnő) szabadságában létrejött szakmai/civil szervezeteknek nem volt más választásuk, mint hogy az ellenállás szigeteivé szerveződjenek (én például a botcsinálta aktivista tevékenység helyett szívesen maradtam volna simán tréner és tananyagfejlesztő, s küldtem volna négyévenként két képviselőt az OKNT-be). Ráadásul, mivel a mező körülöttünk – ahogy fent már láthattuk – nem szakmai, hanem politikai, ez a szerveződés automatikusan, a résztvevők szándékától sokszor függetlenül, egyfajta ellenzéki szerepvállalásként értelmeződött. Miközben teljesen indokolt az érintettek kétségbeesett tiltakozása: a szakmai evidenciákhoz való ragaszkodása és a politikai címkék elutasítása, az történt velünk – ha Radó elemzését továbbgondoljuk –, hogy szakpolitikai mező híján a szerveződéseket és állásfoglalásokat nem sikerült – nem volt lehetséges – szakpolitikaiként pozicionálni. Ezt a kontextust nem mi (szakmai/civil szervezetek) teremtettük: mi továbbra is szakemberként gondolkodtunk és cselekedtünk, ám hatómező híján egyre gyakrabban kellett lázongó hülyegyereknek vagy naiv fantasztának érezni magunkat.

A közoktatás immunrendszere

Talán nem szorul magyarázatra, hogy a pedagógia ethoszától mennyire távol esik a védekezés, az immunizálás; ha a pedagógia nyitott, proaktív magatartás, akkor a legaktívabb, a szakmai-közéleti önszerveződésben részt vevő szereplői biztosan ezt az attitűdöt testesítik meg. Ahogyan a 2016-ban színre lépő TANÍTANÉK mozgalomnak már az elnevezése és a szlogenje – GYEREKEINKÉRT – is erről tanúskodik. Vagyis akkor, amikor arról beszélünk, hogy meg kell erősíteni a közoktatás immunrendszerét, „erős és független szakmai egyesületek és hálózatok, független szakértői hálózatok és ezek által működtetett belső nyilvánosság” (139. o.) segítségével, szem előtt kell tartani, hogy ezeknek a szervezeteknek a lételeme nem a jelenlegi körülmények által rájuk kényszerített szakmai ellenállás, hanem az (amúgy csendben folyamatosan végzett) alkotó szakmai munka. Ám a sikerélmény, s így az alkotó energia lenne egyre kevesebb, ami a fentiek alapján nagyon is érthető. Másokat (a közoktatást?) megmenteni csak az fogja tudni, aki először önmagát menti meg. Kölcsönös megerősítéssel, örömelvű tevékenységekkel, olyan társaságban, ahol lenni jó. A világmegváltást a magam részéről kicsit elhalasztanám, míg megerősödünk.

• 1.A kötet zárszavában is szereplő metaforát Radó Péternek itt, a Taní-tani Online-on megjelent, A közoktatás immunrendszere című írása bontja ki, de korábban felbukkan itt is: Radó Péter: Tíz éves a törvény, ami lejtőre lökte a közoktatást.

Forrás