Jakab György cikke

A
középkor békésebb századaiban, miközben a zászlósurak és hűbéreseik
kisded háborúikat folytatták a mezőkön, az emberek többsége mellettük
nyugodtan szánthatott-vethetett, háborítatlanul tehette a
dolgát.

Komolynak látszó,
ám valójában roppant mulatságos vita zajlott az iraki háború árnyékában a
történelemtanításról. A történelemtanárok egy része megkongatta a
vészharangot a történelemtanítás létét veszélyeztető oktatáspolitikai
ármánykodások miatt, miközben az oktatási kormányzat felelős vezetői
gyermeteg riadtsággal bizonygatták: ők mindig is szerették a
történelmet, és a történelem tantárgy mindig volt, van és lesz. Ebben a
vitában kiemelkedő szerepet játszott a média, elsősorban a Népszabadság,
amely a tényszerűen nem ismert szakmai aggodalmakból azonnal a tárgy
megszüntetésére utaló első oldalas rémhírt fabrikált, majd másnap
barátságosan megnyugtatta olvasóit. (Történelemóra helyett Ember és
társadalom?, március 17. és Nem marad el történelemóra, március 18.)
Korábban még szörnyen izgattak minket az ilyesféle viták, aztán
rájöttünk, hogy mindez csak színjáték: a vitázó felek tehetetlenségének
színjátéka. Egy rituális erőfitogtató szertartás tanúi vagyunk, melylyel
a szakmai kérdésekről igyekeznek elterelni a figyelmet kölcsönös
félelemkeltéssel és pótcselekvésekkel.

A valóban demokratikus viszonyok kialakulása hosszú
időbe telik. Demokráciánk még éretlen, miképp a közélet szereplői is
azok. Csak rövid távon gondolkodnak, s többnyire erőből, valóságos
társadalmi konszenzus nélkül kívánják megoldani a felmerülő problémákat.
Különösen érvényes ez az elmúlt évtized oktatási kormányzataira,
amelyek – pártállástól függetlenül – egyre inkább beszűkítették saját
mozgásterüket. A rendszerváltás össztársadalmi eufóriáját hamar
fölélték, nem dolgozták ki a különböző érdekcsoportokkal való érdemi
egyeztetések hosszú távú stratégiáját, csak taktikáztak, improvizáltak, s
a szakmai vitákat pártpolitikai csatározásokká züllesztették. Az
oktatáspolitika kényszerpályán halad: a különböző érdekcsoportok
viszszaszorítására nem képes, a modernizációs programok végigviteléhez
pedig nincsenek hatékony anyagi és politikai eszközeik. Állóvízben
„zajlik az élet”. Lobbicsoportok, törzsek, hűbéri szabadcsapatok
taktikai csatái folynak pillanatnyi pozíciókért és előnyökért. Látványos
kampányok süvítenek el az iskolák fölött, állandóan átszervezik az
intézményrendszert (a bútorcsere helyett átrendezik a lakást), állandó
aktivitással igyekeznek feszültség alatt tartani
mindenkit.

Az oktatásügy valamennyi
szereplője folyamatosan sérül és „ferde viszonyba kerül a realitással”
(Bibó István). A fő cél már nem az alapvető ellentmondások föloldása,
hanem a korábbi pozíciók megtartása és a felelősség el- és áthárítása.
Érvényben marad a korábbi korszak „hallgatólagos közmegegyezése”: az
oktatáspolitika a tényleges iskolai gyakorlattól elkülönülten, szinte
önjáró rendszerként oktatásirányítgathat, fejlesztgethet, ha az iskolák
és a tanárok elszabotálhatják a számukra kellemetlen
döntéseket.

Az oktatásügy
tehetetlenségének másik tünete a totális átpolitizáltság, ami
lehetetlenné teszi a közös szakmai érdekek fölismerését, a szakma
összefogását és emancipációját. Az oktatásügy szereplői a pártpolitikai
érdekek mentén szemben álló érdekcsoportokra szakadtak, és szakmai
feladataik helyett egyre inkább egymással vannak elfoglalva:
revánspolitizálást folytatnak, politikai ciklusokhoz és támogatóikhoz
igazodó megfontolások és félelmek vezetik őket. Ennek a törzsi
szemléletnek a legfőbb veszélye az, hogy mindenkit fölment a magas
szintű szakmai felkészültség követelménye alól: az oktatásügyre felnőtt
módon koncentráló szakszerű viták helyett ma többnyire személyeskedő
(aktuál)politikai csetepaték zajlanak. Nem szükségszerű, hogy így
legyen: Portugáliában például az 1974-es rendszerváltás után a
társadalom túlnyomó többségének támogatását élvező ún. rendszerváltó
pártok közösen kidolgoztak egy húsz évre szóló stratégiai programot,
amelyet a kormányváltások során sem változtattak meg
alapvetően.

Nézzük most már magát a
dolgot:

Az EU-ba történő belépésünk
megköveteli, hogy újrafogalmazzuk, mit is jelent magyarnak lenni, melyek
a számunkra fontos hagyományok, melyek azok a nemzeti sajátosságok,
amelyek csak ránk jellemzőek az Európai Unióban. Ha ezt a „leltározást”
nem végezzük el, az kulturális önfeladáshoz vezet a szükségképpen
uniformizáló európai birodalmi kereteken belül.

Most kell tehát csak igazán történelmet tanítani, hogy a
történelem ne elvont mítoszok gyűjteménye, hanem valóban az élet – a mi
életünk – tanítómestere legyen. A tárgy újragondolása azonban
lehetetlen, ha a szakma, a történelemtanárok jelentős része minden
kritikai észrevételt a tantárgy elleni totális támadásként él át, és az
esetleges vitákat eleve átfordítja a „lenni vagy nem lenni” kérdésévé.
Ebben a félelemkeltő és intoleráns világban már nincs lehetőség a
megfontolt párbeszédre, itt már csak ellenségek és fegyvertársak, árulók
és hősök vannak. S akik a történelem tantárgyat vélik védeni nagy
indulattal, az utolsó csepp vérig, azok valójában megakadályozzák a
megújítását, hagyják elavulni és kiüresedni. A történelemtanárok
felelőssége ma éppen az, hogy használható igazodási pontokat,
gondolkodási és cselekvési mintákat nyújtsanak. Ehhez azonban
mindenképpen szükség volna a történelemoktatás 19. században kialakult
kánonjának közös felülvizsgálatára és újragondolására, mert az
menthetetlenül elavult.

A
történelemoktatás mai formája a kiegyezés után alakult ki. A tárgy
bevezetésének akkor kimondottan az volt a célja, hogy az etnikailag
roppant heterogén társadalom számára egységes kulturális hagyományt
teremtsen: megalapozza a nemzeti összetartozás érzését, erősítse az
állampolgári lojalitást. Ezek a célok ma is alapvetően fontosak. A több
mint száz éve megfogalmazott tartalmak és tanítási formák azonban ma már
nem feltétlenül érvényesek – Trianon, a két vesztes világháború, a
negyvenéves szovjet megszállás, az EU-hoz való csatlakozás stb.
fényében. Nézzünk néhány példát.

1. A
19. század végén a társadalmi homogenizáció érdekében szisztematikusan
összemosták a magyar nép és a magyar állam (a politikai és a
kultúrnemzet) fogalmát. Ez akkor érthető és bizonyos mértékben védhető
is volt. Manapság azonban ebből különös dolgok
következnek:

–Nehezen tudjuk
értelmezni a szomszéd országok népeihez való viszonyunkat. Nemcsak addig
érdekes a dolog, hogy valaha a „miénk” volt egy terület, amely ma már
más országhoz tartozik, meg kell tanulnunk osztozni a közös történelmi
örökségen. Az államalapítás ezeréves évfordulója – a magyar korona,
Mátyás király stb. – nemcsak a mi ügyünk. Egy Szlovákiában élő szlovák
ember történeti identitásához is hozzátartozik.

–Nehezen tudjuk értelmezni a határainkon kívül
(Kárpátalján, Kanadában stb.) élő magyarság többszörös identitását.
Ebben a felfogásban vagy tisztán magyarnak tekintjük őket, és akkor nem
tudjuk elfogadni állampolgári beilleszkedésüket, vagy asszimiláns
„árulóknak”, akik már nem tartoznak igazából a nemzeti
közösséghez.

–Nem tudunk mit kezdeni
a mai magyar társadalom multikulturális jellegével. Egy magyarországi
szlovák vagy roma származású ember számára például legfeljebb csak
állampolgári értelemben érthető, ha a történelemkönyvben azt olvassa,
hogy „őseink a Vereckei-szoroson át érkeztek a Kárpát-medencébe Árpád
vezetésével”.

2.A rendszerváltás
után a magyar közoktatás egyik alapvető feladata a társadalom
demokratizálásának elősegítése. Ebből a szempontból is nagyon alaposan
végig kell gondolnunk a tananyagot, hiszen történelmi hagyományaink,
illetve történelemoktatásunk hagyományai még mindig a szembenállásra és
kizárólagosságra épülő rendi társadalom mintáit közvetítik. Egy korábbi
felmérés szerint például a magyar történelem három legfontosabb
(legnépszerűbb?) személyisége Szent István, Hunyadi Mátyás és Kádár
János volt. (Az utóbbival aktuálpolitikai vonatkozásai miatt nem
foglalkozom, bár úgy gondolom, hogy a most következő párhuzamok
valamelyest rá is vonatkoznak.) Mindkét király nagyon sokat tett az
ország meg- és újjászületéséért, uralkodásukat joggal és büszkén
sorolhatjuk a magyar történelem fénykorai közé. Ugyanakkor közös
jellemzőjük – az adott kornak megfelelően – a különösen nagy és
erőszakos centralizáció. Mindkét király pusztító belháború nyomán került
hatalomra, s ezek során nemcsak ellenségeikkel kellett
szembefordulniuk, hanem sokszor közeli híveikkel, sőt családtagjaikkal
is le kellett számolniuk (Koppány, Szilágyi Mihály). Az egyeduralom
megtartása érdekében a későbbiekben sem engedhettek az „erőskezű”
uralkodásból, kegyetlenül leverték a belső lázongásokat akár korábbi
híveik, akár családtagjaik ellenében is (Vazul, Vitéz János, Janus
Pannonius), és roppant szigorú törvényekkel tartották fönn a rendet.
Ráadásul mind a ketten többnyire külföldiekre támaszkodtak a korabeli
magyarság igen jelentős része ellenében a modernizáció, a Nyugathoz való
felzárkózás érdekében. Történetük elsődleges üzenete persze az, hogy a
(nemzet)állam egységét, illetve a Nyugathoz való felzárkózás programját
képviselő uralkodónak joga van akár diktatórikus eszközöket is
alkalmazni, s ezt a jogát az utókor is elismeri. Ugyanakkor ennek a
történetnek a másodlagos üzenete azt a mintát (is) közvetíti a jelenkor
diákjai számára, hogy Magyarországon a történelmi fénykor, a haladás
természetes velejárója a nagyfokú centralizáció, az ellenállókkal való
könyörtelen leszámolás – legyenek azok akár barátaink és roko-naink, s
az idegen minták kritikátlan átvétele és erőszakos
bevezetése.

3.A tantárgy iskolai
helyzete és jellege is megváltozott az elmúlt
évszázadban.

–A kiegyezés után még
teljes volt az összhang a tantárgy és a történettudomány között. Akkor
még mindenki biztos lehetett abban, hogy a történettudomány szállítja
majd az iskola számára a múlt „egyértelmű és objektív” leírását. A
történettudomány azonban felismerte, hogy a múltnak nincsen „egyetlen”
története: a történeti tények megítélése korról korra változik a
történészek gondolkodásmódjának megfelelően.

–A tantárgy születésekor egyértelmű volt, hogy mindenki
számára ugyanazt a történelmi tananyagot kell tanítani, hiszen a fő cél
a társadalom egységes történelmi tudatának kialakítása volt. A cél nem
változott, de a tananyagot egyre inkább a felsőoktatási felvételi
követelmények szabták meg. Ebből következően napjainkra egy roppant
antidemokratikus rendszer alakult ki, hiszen a továbbtanuló kisebbség
érdekét szolgáló tananyagot kínálunk a másféle érdeklődésű többség
számára. Egy 30 fős osztályból mondjuk három-négy diák felvételizik
történelemből, de a tananyag mennyisége és rendszere az ő érdekeiknek
van alárendelve. A többieknek valószínúleg másféle tananyagot kellene
nyújtani.

–A tantárgy szoros
összekapcsolása a felvételi követelményekkel amúgy is öngyilkos
stratégia, mert kiüresíti, leértékeli a tárgyat. A történelemtanár maga
is sérül, hiszen bezárja önmagát a „tananyagleadó automata” szerepébe, a
lelkétől megfosztott történelemtanításba. A felvételi adathalmaz
„betanítása”, a vizsgára való felkészítés éppen azok a tanítási
funkciók, amelyekben a tanár a leghatékonyabban helyettesíthető.
Korábban a történelem tantárgy magas presztízsét mutatta, hogy nagyon
sok felsőoktatási intézmény választotta felvételi tárgyául. Ma már
történelemből túlnyomórészt olyan intézményekben – jogi, közgazdasági
egyetemeken és főiskolákon stb. – felvételiztetnek, ahol a tárgyat nem
tanítják, csupán szelekciós eszköznek tekintik, tehát bármikor
felcserélhetik egy másikkal.