A hivatalos
nevén most „Fejlesztési Részhozzájárulás”-nak (FER) nevezett tandíj
azonban jelenlegi formájában sem az igazságosság, sem a hatékonyság
területén nem hoz majd jelentős változást a felsőoktatásban – írta
Pintér Zoltán az ÉS-ben.

A kormány
tagjai többször nyilatkoztak arról, hogy Magyarország gazdasági
felemelkedésének kulcsa, hogy megtaláljuk azt a két-három területet,
amiben a világon a legjobbak lehetünk. A Szilícium-völgyben egy
kockázatitőke-társaság munkatársaként eddig eltöltött idő arról győzött
meg, hogy a helyzet ennél lényegesen egyszerűbb. Mindössze egy dologban
kell a legjobbnak lennünk. Ez pedig az oktatás.

A magyar kormány hamarosan bevezeti a tanulmányokkal
egy időben fizetendő főiskolai és egyetemi tandíjat. Ez nyilvánvalóan
hatással van a globalizált világgazdaságban kardinális fontosságú humán
tudástőke magyarországi képződésére. Felmerül a kérdés: tényleg ez lenne
a módja annak, hogy a hazánk felemelkedéséhez szükséges humán tudástőke
kialakítását elősegítsük?

A tandíj
Magyarországon valóságos mítosszá vált. A hivatalos nevén most
„Fejlesztési Részhozzájárulás”-nak (FER) nevezett tandíj azonban
jelenlegi formájában sem az igazságosság, sem a hatékonyság területén
nem hoz majd jelentős változást a felsőoktatásban – amelynek egyébként
égetően szüksége van egy igazságosságot és hatékonyságot szolgáló
átalakításra.

Két komoly érvvel
szokás alátámasztani, hogy a tandíj bevezetése nemhogy ellenkezne a
szociális igazságossággal, hanem éppen ellenkezőleg: az igazságos
felsőoktatás alapfeltétele.

Gyakran
hivatkoznak arra, hogy a felsőoktatásból kikerülők magasabb jövedelemre
számíthatnak életpályájuk során, mint az egyetemet vagy főiskolát nem
végzettek. A felsőoktatásban részt vevők későbbi jólétét ily módon az
alacsonyabb jövedelemre „ítéltetett” többség közterhei biztosítják. A
felsőoktatásból származó jövedelmi előnyökért a hallgatóknak
értelemszerűen kompenzálniuk kell a tanulmányaik költségét fedező
államot, és azon keresztül az adófizetők közösségét. A tandíj támogatói
úgy gondolják, hogy jelenleg ez nem történik meg.

Ez azonban tévedés. Életpályájuk során a korábbi
hallgatók többszörösen visszafizetik képzésük költségét az államnak,
illetve az azt finanszírozó „köznek”. A megszüntetni kívánt
igazságtalanság tehát nem létezik.

Számos olyan mechanizmus működik ugyanis, amelyen
keresztül a felsőoktatásban való részvételből származó többletjövedelem
megoszlik a volt hallgató és az állam között. Egyrészt, a magasabb
jövedelmű diplomások után a progresszív adókulcsok miatt az államnak
adóbevétel-többlete keletkezik a diplomával nem rendelkezőkhöz képest.
Továbbá: a magasabb jövedelem magasabb fogyasztással is jár, amely
fogyasztási adótöbblethez juttatja a költségvetést. Végül ehhez
hozzátehetjük még, hogy a felsőfokú végzettséggel rendelkezők nagyobb
valószínűséggel fejtenek ki sikeres gazdasági tevékenységet, amelyet
szintén adóteher súlyt: a vállalati nyereségadó. Ezek olyan direkt
hatások, amelyek a felsőfokú végzettséggel nem rendelkezőkhöz
viszonyítva az állam számára többletbevételt jelentenek. Valójában a
felsőoktatás térítésmentessége hosszú távon az állam egyik legjobb
befektetése, még akkor is, ha pusztán a pénzügyi szempontokat vesszük
figyelembe.

A tandíj igazságos
voltát nemrég a miniszterelnök azzal érvelve támasztotta alá, hogy a
felvételin a hátrányos helyzetű családokból érkezők rosszabbul
teljesítenek, ezért aztán nagyobb a valószínűsége annak, hogy amúgy is
rosszabb anyagi helyzetük ellenére költségtérítéses képzésre kerülnek.
Ezzel szemben a tandíj „tiszta helyzetet teremt”, mindenki fizet, a
rászorulók pedig támogatást kapnak (erre később
visszatérünk).

Az általános és
középiskolák ma valóban nem mérséklik, hanem a diákok eltérő tanulmányi
előmenetele formájában újratermelik a családi háttérből fakadó
különbségeket. 18 éves korára a hátrányos helyzetű fiatalok közül a
gyenge teljesítmény miatt aránytalanul kevésnek van lehetősége arra,
hogy eséllyel induljon a főiskolai vagy egyetemi felvételin. A
közoktatás jórészt azért működik szociális szempontból perverz módon,
mert a közfinanszírozás nagysága elégtelen, és ez a sikeres tanulmányi
előmenetel érdekében megteremti a pótlólagos magánfinanszírozás
kényszerét. Aki ezeket a magánforrásokat nem képes biztosítani, az
lemarad a versenyben. (Például a közalkalmazott tanárok alacsony bérének
kontraszelektáló hatása azt eredményezi, hogy a felvételin valóban azok
indulnak jobb esélyekkel, akik képesek a drága magánórákat megfizetni.
Az Economist egyik nemrégi írására – In praise of Finland – Finnország
gazdasági sikerét a jól megfizetett tanárokkal hozta összefüggésbe,
nyilván nem véletlenül.) A miniszterelnök által is említett társadalmi
igazságtalanságot nem a felsőoktatási tandíj hiánya hozza létre, hanem a
közoktatásban a közfinanszírozás elégtelen volta. Így megszüntetni sem a
tandíj bevezetésével, hanem a közoktatás finanszírozásának javításával
lehet. A tandíj bevezetése ilyen helyzetben valódi
pótcselekvés.

A tandíj állítólag a
felsőoktatás hatékonyságát is képes növelni, méghozzá a hallgatók
motiválttá tételével és megrendelői helyzetbe hozásával.

Önmagában a tandíjnak a hallgatói
teljesítményt motiváló hatása rendkívül korlátozott, ráadásul
jövedelemfüggő is: a tehetőseket nyilván kevésbé ösztönzi
teljesítményre, mint a szegényebbeket. Valódi motiváló ereje nem annak
van, ha valaki egy előre rögzített összeg biztos kifizetésére
kényszerül, hanem annak, ha gyenge teljesítménye esetén ennek az
összegnek a növekedésétől kell tartania.

A kormányzati koncepció szerint a hallgatók a FER
helyett a lényegesen magasabb költségtérítés fizetésére kényszerülnének
egy bizonyos teljesítményszint alatt. A most bevezetendő rendszerben
tehát benne van a hallgatói teljesítmény növelésére való ösztönzés.
Csakhogy ez a motivációs hatás nem magából a tandíjból, hanem a térítés
növekedésének a veszélyéből adódik, így kialakításához sem szükséges a
tandíj bevezetése. Elég lenne a költségtérítéses és jelenleg még
térítésmentes rendszer közötti átjárás megteremtése, ami pedig tovább
lenne fokozható egy igazán „forradalmi” megoldással: a rosszul teljesítő
hallgatók elbocsátásával. Utóbbi persze működésképtelen, amíg a
felsőoktatási intézmények normatív finanszírozása a hallgatói létszám
növelésére ösztönöz. Ebben az olvasatban a tandíj megint nem tűnik
másnak, mint a hallgatók számára rendkívül költséges kormányzati
pótcselekvésnek.

A hatékonyság
kérdését intézményi oldalról vizsgálva érkezünk el a leggyakrabban
hangoztatott tandíj melletti érvhez, amely a terítéses felsőoktatás
szószólóinak ultima ratiója. A tandíj eszerint a mostani „alávetett”
helyzetből megrendelői pozícióba hozza a hallgatókat, az intézményeket
pedig a hallgatói igényeknek való nagyobb mértékű megfelelésre
kényszeríti.

Hazánkban a hallgatók
durván negyven százaléka költségtérítés címén de facto tandíjat fizet,
és talán felesleges bizonygatni, hogy a költségtérítés nem erősítette
pozíciójukat az intézményekkel szemben. A kérdés így már nem az, hogy az
összes közül leginkább „közgazdasági” érv a valóságnak megfelel-e,
hanem az, hogy miért nem?

Első
hallásra felettébb logikusnak tűnik, hogy aki továbbtanulásának súlyos
költségét az egyetem számára kénytelen megfizetni, az megrendelőként
kezd viselkedni.

Csakhogy a
megrendelői („fogyasztói”) öntudat nem egyenlő a megrendelői
pozícióval.

Amikor a jegyünket
lobogtatva a pályaudvaron rákérdezünk arra, miért büdös a vonat – ez a
megrendelői öntudat. Amikor erre válaszként nem történik semmi – na, ez
meg a megrendelői pozíció hiánya. Hiába kérjük számon a magasabb szintű
szolgáltatást, ha a szolgáltatóból az arra való motiváció hiányzik,
mivel túlélését nem a fogyasztók elégedettsége befolyásolja.

Vagyis a hallgató és az egyetem
közötti erőviszony akkor alakulna át radikálisan, ha az egyetemek
pénzügyi sikere a hallgatói megelégedettségtől – az oktatás minőségétől –
függne. Tehát ha az oktatási rendszerben piaci mechanizmus mentén
történne a források allokálása.

Azok
a hatékonysági hatások intézményi oldalon, melyeket a FER támogatói a
tandíjhoz kötnek, valójában nemcsak magából a tandíjból, hanem a piaci
mechanizmus feltételezett működéséből következnek. A magyar
felsőoktatásban a piaci mechanizmust életre kelteni pusztán a tandíj
bevezetésével viszont nem lehet. Mire lenne ehhez szükség a tandíj
mellett?