Lesújtó a
helyzet azokban az iskolákban, ahol elvileg integrált oktatás folyik.
Egy kutatás során kiderült, hogy az intézmények elsősorban a
többletforrások miatt vesznek részt a programban, amelyben még saját
tanáraik sem igazán hisznek. (Forrás: NOL)

Megdöbbentő eredményre jutottak azok a szociológusok,
akik az Országos Közoktatási Intézet (ma már Oktatáskutató és Fejlesztő
Intézet) megbízásából kutatták, hogy az integrált oktatást zászlajukra
tűző iskolákban milyen tevékenység folyik. Az integrált oktatás célja
elvileg az lenne, hogy felszámolja a hátrányos helyzetű – elsősorban
roma származású – diákok iskolai elkülönítését.

A szociológusok a kutatás során azt a 45 iskolát
keresték föl, amely elsőként vett részt az integrált oktatás
programjában. Erre komoly összegeket biztosított az állam, hogy afféle
bázisintézményként olyan pedagógiai együttműködést alakítsanak ki, amely
terjeszti és gyakorlattá teszi azokat a módszereket, amelyek
segítségével eltérő szociális hátterű gyerekeket egy osztályban képesek
tanítani. A kutatók 40 tanórán vettek részt, interjúkat
készítettek.

– A kép megdöbbentő –
mondja Németh Szilvia szociológus: vannak olyan intézmények, ahol csak
azért folyik „integrált oktatás”, mert így megkapják a gyerekek után
járó fejkvótát, amely jelenleg 61 500 forint
többletpénz.

– Az iskola
gyakorlatilag kényszervállalkozásként működik – mondja a kutatásban
részt vevő másik szociológus, Papp Z. Attila, aki arra is fölhívja a
figyelmet, hogy az intézmények rossz gazdasági helyzetük miatt sok
pályázaton elindulnak, ezért még az is megesik, hogy az egyes projektek
kioltják egymást. Előfordul, hogy erőforrásként próbálják hasznosítani a
szegregációt, hiszen több pénzhez jutnak, ha minél több hátrányos
helyzetű diákot oktatnak. Csak jöjjön a pénz.

Ezért is fordult elő gyakran, hogy a kutatók kérdésére,
mit is jelent az integrációs oktatás, a pedagógusok nem is tudtak
válaszolni, holott a legtöbbjük előtte felkészítő képzésen vett részt.
Csakhogy – mondják a kutatók – a különböző projektek már
összekuszálódtak a fejekben.

A két
szociológus talán legmegrázóbb tapasztalata az volt, hogy a kutatás
során ritkán találkoztak az integráció mellett valóban elkötelezett
pedagógussal. – Jártunk olyan bázisintézményben, ahol elkülönítve
tanultak a romák. Olyan helyen is, ahol a sajátos nevelési igényű
gyerekeket különítették el. Miközben az integrációnak épp az a lényege,
hogy a gyerekeket képesség szerint is keverik.

– A tanárok fásultak, kiégettek, elutasítják az új
pedagógiai módszereket, a frontális oktatásban hisznek. Ha nem
hivatalosan kérdezzük őket, gyakran széttárják a kezüket, és azt
mondják: „ezzel az emberanyaggal úgysem lehet dolgozni” – mondja Papp Z.
Attila.
  
Nem véletlen, hogy az
iskola „bezárja kapuit”, mintha csak szégyellné, milyen programban vesz
részt. Az ott folyó integrált oktatásról alig tudnak valamit a szülők. A
nem roma szülők nem ismerik az együttoktatás előnyeit, de a roma szülők
sincsenek képben: féltik a gyerekeiket az „alternatív módszerektől”, ők
nemritkán inkább azt szeretnék, ha kőkemény szigorral sarkallnák
tanulásra gyerekeiket. Saját kudarcos életük egyik magyarázatának azt
látják: nem kaptak kellő időben „tanári pofonokat”.

A másik keserű tapasztalat, hogy a helyi közösség nem
áll a program mellé. Az emberek szegregációs igénye nem változik. A
kutatók találkoztak olyan iskolával, ahol nem merték kiírni a kapura,
hogy integrált bázisintézmény, mert tudták, akkor a nem roma szülők
elviszik a gyerekeiket.

– Egy
budapesti iskolában vontak össze két másik, közeli intézményt. Korábban
az egyikbe szinte kizárólag romák jártak, a másikba kevesen. Az
öszszevont iskola végül nem válalta az integrált bázisintézményeknek
szabott feltételeket, mert féltek: a nem roma szülők elviszik a
gyerekeiket.

– Találkoztunk olyan
polgármesterrel, aki össze akart kacsintani velünk, és amikor
kikapcsoltuk a magnót, annyit mondott: „csak a szegregáció a megoldás” –
veszi át a szót Papp Z. Attila. Az is megesett, hogy az integrált
oktatásban részt vevő iskolák pedagógusai saját gyerekeiket inkább
hurcolják több kilométerrel odébb, a „jobb” iskolába: maguk sem hisznek
abban, amit csinálnak.

– Minden
integrációs szándéknak akkor van esélye, ha a helyi társadalom kedvezően
viszonyul a programhoz. Szomorú, de a többségi társadalom szegregációs
igénye nagy – mondja Daróczi Gábor, a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség
munkatársa, az első Gyurcsány-kormány oktatási minisztériumának roma
integrációért felelős miniszteri biztosa. Példaként említ egy
pályázatot: – Félmilliárd forintot szerettünk volna szétosztani tíz
olyan település között, ahol működnek szegregált iskolák. Ösztönözni
akartuk volna őket, hogy emberségből, de jól felfogott érdekből is,
felmenő rendszerben egy-két éven belül álljanak át az integrált
oktatásra. A polgármestereket nem érdekelte a szabadon elkölthető
ötvenmillió forint. Hét pályázat érkezett, de csak kettő volt
értékelhető.

A szociológusok azt
mondják, az integrációs programok akkor tudnának hatékonyabban működni,
ha az iskolák és a helyi társadalom között párbeszéd alakul ki. De az is
fontos lenne, hogy vonják be a középiskolákat és az óvodákat is. Így
kicsi kortól 18 éves korig az egész tanulói utat végigkísérhetné a
program.