Az alábbi mű szerzője Knausz Imre. Az írás alapjául szolgáló előadás a Magyartanárok Egyesületét köszöntötte 25. születésnapján a 2022. április 9-én a budapesti Kossuth Klubban rendezett konferencián.

Messziről kezdem. A demokrácia két alapelven nyugszik. Az egyik a többségi elv: vitás kérdésekben szavazni kell, és többség dönt. Sokak számára ez a demokrácia lényege, és ez valóban meghatározó. A szavazást azonban meg kell, hogy előzze a nyilvános vita, ahol mindenki egyenlően kifejtheti az álláspontját, és megpróbálhatja erről meggyőzni a demokratikus folyamat többi résztvevőjét. A politikai diskurzus tehát nagyon fontos összetevője annak, amit demokráciának nevezünk. A két elv egyébként ellenpontozza is egymást: Kis János mutat rá, hogy míg a diskurzus célja az egyetértés kialakítása, addig a szavazás arról szól, hogy nincs egyetértés. Bár a diskurzus elve nem mindig elég hangsúlyos, azért elmondhatjuk, hogy a demokrácia e két tartópillére általános elismertségnek örvend. Arról viszont ritkábban beszélünk, hogy a politikai diskurzusnak – nem szívesen nevezném egyszerűen vitának, mert hát ideális esetben nemcsak vitáról van szó, hanem közös álláspontok kialakításáról, arról, hogy mi, a nép meghányjuk-vetjük száz bajunk – szóval hogy ennek a politikai diskurzusnak a résztvevői nem minden értelemben egyenlőek. Jogilag természetesen azok, illetve akkor beszélhetünk demokráciáról, ha ez a jogi egyenlőség fennáll, azaz mindenki azonos feltételekkel vehet részt az eszmecserében, azonosak az információhoz való hozzáférési jogai, stb. Ugyanakkor megkerülhetetlen tény, hogy minden ismert társadalom erőteljesen tagolt például abban az értelemben is, hogy tagjaik különböző mélységű világismerettel vagy egyszerű szóval: műveltséggel rendelkeznek. Műveltségnek a továbbiakban az olyan világismeretet nevezem, amelyet egy közösség igaznak fogad el, azaz nem kell a mindennapi kommunikáció során újra és újra bizonyítani. A műveltség fogalmához szívesen kapcsolunk olyan jelzőket, mint „általános” vagy „nemzeti”, de világos, hogy az „általános műveltség” nem abban az értelemben általános, hogy mindenki rendelkeznék vele, és a „nemzeti műveltség” sem abban az értelemben nemzeti, hogy a nemzet egészét jellemezné. Egyesek műveltebbek, mások kevésbé azok, így a közösség különböző tagjai a közösség ügyeihez is különböző felkészültséggel tudnak hozzászólni.

Hoppá! Ez egy kicsit túl gyorsan lett rövidre zárva. Fogalmazzunk inkább kérdőmondatot: úgy van-e, hogy a társadalomnak az az osztálya, amely a műveltséget konstruálja és terjeszti – nevezzük értelmiségnek – nagyobb felkészültséggel tud hozzászólni a közügyekhez is? Nos, éppen erről szólna ez az előadás. Azt a tézist szeretném megfogalmazni, hogy minden olyan kormányzati rendszerben, ahol mindenkinek egyenlő joga van beleszólni a közügyekbe, létszükséglet, hogy a politikai diskurzus ne egyszerűen csak eszmecsere legyen, hanem egyben kölcsönös edukáció is, amelyben a „művelt osztály”, az értelmiség szimbolikus konstrukciókkal segíti, hogy a „nép” pontosabban értse a saját helyzetét, és érdekeit artikulálni tudja, miközben persze az értelmiség folyamatosan tanul is a „néptől”, nevezetesen azt, hogy milyen is a valóság a maga meztelenségében. Egy ilyen edukatív viszonynak azonban magától értetődő feltétele a kölcsönös bizalom. Hogy az állampolgárok elhiggyék, hogy az értelmiségre érdemes legalábbis odafigyelni, mert tud valamit, ami mindenkinek hasznos lehet. És hogy az értelmiség is elhiggye: az iskolázatlan emberek hétköznapi tapasztalata olyan tudás, amely nélkül a műveltség üres. Ennek a kölcsönös bizalomnak az egyik oldala tehát az értelmiség tekintélye, a másik oldala pedig az értelmiség nyitottsága.

Megfogalmazom még egyszer, mert ez fontos: a demokrácia feltétele egy bizonyos fajta tekintély, a műveltséget konstruáló és közvetítő osztály tekintélye. Paradoxonnak látszik, mert a tekintély elve éppen ellentétes a demokratikus elvvel, és mégis így van. Ez a tekintély és az általa lehetővé tett edukatív viszony ugyanis válasz lehet a demokrácia ősi paradoxonára: hogy lesz képes a felkészületlen és kevés világismerettel rendelkező „nép”, a démosz helyes döntéseket hozni? Ha ez az edukatív viszony nincs, akkor maradnak a reflektálatlan, primer reakciók és igények, és a politikai osztály különböző csoportjai azon fognak versengeni, hogy melyik tudja jobban elhitetni magáról, hogy pontosan ezeket a primer igényeket kívánja szolgálni. Én ezt nevezem populizmusnak, és világos, hogy innen nagyon rövid út vezet a demokrácia felszámolásához.

Annál is inkább, mert a demokráciának is megvan a maga hagyománya, amelynek attól van autoritása, hogy tekintéllyel bíró értelmiségi rétegek képviselik. Szabályokról beszélek, amelyek mögött persze filozófiai, történeti stb. érvrendszerek állnak, de nem ezért fogadjuk el őket, hanem mert hűek vagyunk egy hagyományhoz, az emberi jogok, a hatalommegosztás, a joguralom hagyományához, vagy akár olyan konkrét hagyományokhoz, mint a képviselők mentelmi joga vagy az általános választójog, hogy két olyan demokratikus alapszabályt említsek, amelyek tagadását óriásplakátokon hirdették (eredménnyel) a most lezárult választási kampányban. Mert ha nincsenek tekintélyek, akkor súlytalanok a hagyományok, és minden megkérdőjelezhetővé válik.

Hagyomány és tekintély tehát kéz a kézben járnak, ennyit alighanem kijelenthetünk, nagy kérdés azonban, hogy melyik fakad melyikből: azért maradnak fönn a hagyományok, mert tekintélyszemélyek és tekintélycsoportok fönntartják azokat, vagy fordítva: a hagyományok tekintélye alapozza meg az azokat fönntartó személyek és csoportok tekintélyét? Anélkül, hogy lehetőség lenne itt arra, hogy ennek a kölcsönhatásnak minden aspektusát kielemezzük, hadd fogalmazzam meg, hogy szerintem mi a lényeg: a műveltség világismeret, azaz olyan okosság – phronésis, mondták a görögök –, amely a világban való eligazodásunkat segíti, cselekvéseinket teszi hatékonyabbá. Ez az okosság tekintéllyel ruházza föl azt, aki rendelkezik vele, már tudniillik abban az esetben, ha tudása valóban alkalmazhatónak bizonyul arra, amire való: hogy élni segítsen. Ebben áll a tudást termelő és közvetítő osztály felelőssége – „a világért vállalt felelősség”, Hannah Arendt szavaival –, és ebből a felelősségből tekintély fakadhat. Ugyanakkor senkit nem fog meglepni, ha most azt mondom: a hagyomány, a műveltség és a tekintély válságával nézünk szembe világszerte, és ami talán kevésbé magától értetődő: ez a válság közvetlenül veszélyezteti a demokrácia jövőjét.

Azt a tézist szeretném megfogalmazni, hogy az igazi nagy veszélyt a demokrácia lehetőségére nem a műveltség hiánya jelenti, hanem a műveltségbe vetett bizalom megingása, a műveltség tekintélyének szétporladása. Ennek a folyamatnak néhány összetevőjét mindenesetre meg tudjuk fogalmazni.

Először is a műveltség, elsősorban a tudományos műveltség ahhoz nyújtana fogódzókat, hogy megértsük, miért történnek a dolgok. Hogy észrevegyük világunk működésének szabályszerűségeit. Ha ilyen tudásunk nincs, nemcsak az történik, hogy nem tudunk helyes magán- és közéleti döntéseket hozni, talán ennél is nagyobb baj, hogy befolyásolhatóvá válunk, és nemtudásunkat tudásnak fogjuk érezni. Viszont olyan világban élünk, ahol egyre kevésbé látszik szükségesnek az oksági összefüggések keresése. A világot egy grafikus felhasználói felület takarja el, és legtöbbször elég azt tudni, hogy mikor melyik gombot kell megnyomni. Hogy a gombnyomás hatására pontosan mi történik, az legtöbbször meghaladja az érdeklődésünk határait. Az esetleges problémák megoldását szakemberekre bízzuk, az ország problémáit például politikusokra. Nemcsak arról van szó, hogy nem látjuk az okokat, sokkal inkább arról, hogy nem is keressük azokat, így nincs szükségünk arra a tudásra, amely ebben segítene.

Másodszor a műveltség arra volna való, hogy észrevegyük a lehetőségeket. Mert a világ olyan, amilyen, és okkal olyan. De ebből nem következik, hogy ne lehetne másmilyen. A történelem, a földrajz, az antropológia arról is szól, hogy a világnak sok arca volt és van, hogy nem minden húzható rá egy kaptafára. Az irodalom és a művészetek pedig egyenesen lehetséges világokat mutatnak fel. Sőt, a narratív műveltség azt a lehetőséget is megteremti, hogy ugyanazokat a tényeket különböző módokon beszéljük el. És mindez a demokratikus cselekvés kultúráját alapozná meg, ha… Ha mindennapi kultúránk és mindennapi életünk struktúrái nem arra tanítanának, hogy „könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét”. A szlogent ezúttal nyilván nem szó szerint kell érteni, ugyanúgy vonatkozik bármely tejipari termékre minden fennállóra.

Harmadszor a műveltség abban segítene, hogy megértsük egymást. Egyrészt azzal, hogy közös nyelvet teremt, közös metaforákat és közös allúziókat. Másrészt azzal, hogy – és megint elsősorban a narratív műveltségről van szó – megtanít arra, hogy keressük és megtaláljuk a szavak és tettek mögötti szándékot, azaz képesek legyünk olvasni felebarátaink gondolataiban. Valójában meg is valósul ez, de a kortárs – azaz nem a hagyományban alapozott – tömegkultúra hozza létre azok között, akik hasonló tapasztalatokkal rendelkeznek, és hasonlóan gondolkodnak. Ami ebben a szegmentálódásban elvész, az egyrészt a nemzet, azaz azok, akikkel országos kérdésekről kellene kommunikálnunk, másrészt minden, ami túlmutat a nemzeten, a radikálisan más kultúrák megértése, ami pedig égető szükséglet a világméretű migráció körülményei között.

Mindezek következtében érthető, ha az értelmiség tekintélye szétolvad, és a hagyományos műveltség a kivételes kevesek magánjellegű hobbijává válik. Ebben a helyzetben a közoktatás lehetne az a tevékeny elem, amely szembefeszül a félelmetes világtendenciákkal. Ennek a szembefeszülésnek azonban e pillanatban nincsenek jelei. Úgy tűnik, Magyarországon a közismereti oktatás elsődleges funkciója az, hogy meggyőzze az ifjúságot a műveltség haszontalanságáról. Nem gondolom, hogy ez kifejezetten cél lenne, de megszilárdítja ezt a funkciót az a bűnös nemtörődömség, amellyel a politikai osztály eltűri, sőt az utóbbi években célzott intézkedéseivel kifejezetten előmozdítja azt.

Különösen aggasztó az, ami az általános iskola felső tagozatán történik. A mai tanterv alapvonalait 1950-ben alakította ki a Rákosi-rendszer részben szovjet mintára, részben az erőltetett iparosítás vélt igényeit követve, és a lényeg ma is változatlan. Ez a tanterv a középiskolás tanterv makettje. Ezt a metaforát évekkel ezelőtt találtam ki, de csak most jövök rá, hogy mennyire találó, mert nemcsak arról van szó, hogy a középiskolás tanterv kicsinyített-lebutított változata, hanem arról is, hogy csak formailag hasonlít arra, valójában nem működik, nem lehet működésbe hozni, mert ahhoz számos tudáselem hiányzik belőle. Ez a tudásanyag már az ötvenes években sem felelt meg a 10-14 éves korosztály pszichológiai és kulturális sajátosságainak, azóta pedig kifejezett szakadék alakult ki a gyerekek valóságos világa és a tananyag között.

A felső tagozatot demotivációs kapuként tudnám jellemezni. Ezen a kapun majdnem mindenki átjut, azaz elvégzi a 8. osztályt, sőt majdnem mindenki tovább is tanul, muszáj neki, mert ha még nem érte el a tankötelezettség felső határát, erre kötelezi a törvény, így aztán olyan, mintha ez a kapu tárva-nyitva lenne, és minden szépen működne. Ami viszont nem jut át a kapun, az az érdeklődés, azaz az intrinzik motiváció. Ötödikben a gyerekek egy része még mutat valamelyes érdeklődést az iskola által felkínált műveltségi tartalmak iránt, nyolcadikra ez már sokkal ritkább. Az ok a kötelezően előírt tananyag, amely ráadásul szinte egyáltalán nincs tekintettel a gyerekek életkori és kulturális sajátosságaira. A szegény és iskolázatlan szülők gyerekeit ez egészen végzetesen elidegeníti az iskolától, de súlyosan hat az előnyösebb helyzetű gyerekekre is, mert ők is jó eséllyel azt tanulják meg, hogy mindaz, amivel műveltségként találkoznak, egyrészt nehezen érthető, másrészt unalmas, szóval jobb ezekkel a dolgokkal egyáltalán nem foglalkozni. A tanulásnak ez a perverz eredménye azonban az ő esetükben kevésbé szembetűnő, mert családi hátterüknek köszönhetően megőrzik a motiváció bizonyos extrinzik formáit: tanulnak, mert jól neveltek, mert ez kell az érvényesüléshez, mert ez a dolgok rendje. És ezzel az életre szóló tapasztalattal lépnek be a középiskolába.

Lehetne másképp is? Hát persze, csak egyrészt le kéne mondani a kötelező tematikákról, és az oktatás céljává az érdeklődés felkeltését kellene tenni. Az érdeklődés felkeltését bármi iránt, ami műveltség. Másrészt olyan fizetést és munkakörülményeket kellene kínálni a tanári pálya iránt érdeklődő fiataloknak, hogy közülük a legjobbak versengjenek egy-egy iskolai állás elnyeréséért.

Eddig az iskoláról beszéltem. A tanár… a tanár az egészen más. A jó tanár gúzsba kötve is tud táncolni. Dolgozik erején felül, feláldozza szabadidejét, gyakran a magánéletét is, és kezei közül derűs, az irodalom, a nyelvészet, a történelem, a kémia iránt szenvedélyes érdeklődést mutató tanítványok kerülnek ki. Nem ironizálok, tudjuk, hogy van ilyen. De – és most jutok el végre előadásom tulajdonképpeni tárgyához – gúzsba kötve táncolni nem elég. Húsz éven keresztül tanárképzéssel foglalkoztam egy olyan egyetemen, ahol a tanárképzést Mihály Ottó, a magyar közoktatás szenvedélyes kritikusa szervezte meg a kilencvenes években. Nehezen feloldható dilemma volt számunkra, hogy nem arra tanítottuk a jelölteket, hogy megfeleljenek egy diszfunkcionálisan működő rendszer követelményeinek, hanem arra, hogy úgy tanítsanak, ahogy ebben a rendszerben nem lehet. És tanítottuk őket arra is, hogy miért rossz ez a rendszer. Volt ennek értelme? Azt gondolom, volt. Mert a tanár dolga nemcsak az, hogy tanítson, hanem az is, hogy fellépjen egy jobb iskoláért. Azt akarom mondani, hogy a tanár közéleti tevékenysége egyszerre politikai és pedagógiai cselekvés. Demonstrálja, hogy az a tudás, amelyet tanítványainak felkínál, és amelynek ő birtokosa, valóban használatba vehető. Használható a helyzet megértésére, az alternatívák felmutatására és a megértő kommunikációra. Marabu zseniális karikatúrája jól mutatja ennek a magatartásnak a pedagógiai beágyazottságát. Ugyanakkor a tét nagyobb, mint a tanítványok bizalmának elnyerése. Ami igazán kockán forog, az az értelmiség tekintélye, az általa képviselt hagyományos műveltség társadalmi tekintélye és végső soron a demokrácia esélye. Ezért jelent reményt a ránk boruló sötétben az elmúlt évtizedben kibontakozó pedagógusmozgalom. És ez mutatja meg szerintem annak munkának az igazi jelentőségét is, amelyet a Magyartanárok Egyesülete végez immár 25 éve.

Hivatkozások

Marabu karikatúrája a Népszabadságban jelent meg 2016-ban, lelőhelye: http://nol.hu/velemeny/a-bringa-a-szakadekban-1599651.

Kis János idézett gondolatát a Szabadságra ítélve c. életrajzi beszélgetéseiből vettem (Kalligram, Budapest, 2021), pl. a 698. oldalról.

Hannah Arendt idézett szavainak forrása: Az oktatás válsága In: Uő: Múlt és jövő között, ford.: Módos Magdolna, Osiris Kiadó – Readers International, Budapest, 1995, 197. o.

Forrás