300 évvel ezelőtt, 1711. április 29-én Nagykárolyban írta alá Károlyi Sándor és Pállfy János a Rákóczi-szabadságharcot lezáró békét, mely a történeti köztudatban szatmári békeként szerepel. (Oross András, Magyar Országos Levéltár)

A szatmári béke objektív megközelítése szinte lehetetlen vállalkozás, hiszen a szakirodalomban, a szépirodalomban, illetve ezzel összefüggésben a történeti köztudatban és a politikában homlokegyenest ellentétes álláspontok ütköztek és ütköznek mind a mai napig. Ez az esemény a Károlyi Sándor a kuruc haderő főparancsnoka és Pálffy János horvát bán, a Habsburg-uralkodó magyarországi haderejének főparancsnoka között létrejött egyezség írásban történt rögzítése, amelyet a köznyelv szatmári békének nevezett el.

A 17. század végére a magyar rendiség és társadalom több évtizedes sérelmei a török kiűzése ellenére nemhogy csökkentek, de egyre súlyosabban növekedtek és a felmerülő politikai, gazdasági és társadalmi problémákra a Habsburg Monarchia vezetése nem tudott megfelelő válaszokat adni. Az elégedetlenség élére a meghatározó családi hagyományokkal rendelkező magyar főúr II. Rákóczi Ferenc állt (apai nagyapja, II. Rákóczi György Erdély fejedelme, nagyanyja Báthory Zsófia, anyai nagyapja Zrínyi Péter nagyanyja Frangepán Katalin, és édesanyja Zrínyi Ilona, édesapja I. Rákóczi Ferenc, mostohaapja pedig Thököly Imre voltak). 1703-ban a korábbiaktól eltérően egy olyan fegyveres konfliktus bontakozott ki, amely méltán érdemelte ki az első magyar szabadságharc elnevezést, hiszen 1707-ben Ónodon mondták ki először a Habsburg-ház trónfosztását.

A határozott politikai célokkal rendelkező Rákóczi a szabadságharc nyolc éve alatt több esetben is előnyös megállapodást köthetett volna, ám ezek a tárgyalások (1703: Gyöngyös, 1704: Selmecbánya, 1705–1706: Nagyszombat) nem vezettek eredményre, hiszen a kiindulási pontok távol voltak egymástól. A legégetőbb kérdés Rákóczi erdélyi fejedelemségének elismerése volt, hiszen ezt az udvar semmiképpen nem akarta engedni, Rákóczi pedig érthető módon hatalmáról nem akart lemondani. A sorozatos katonai kudarcok és a kitört pestisjárvány azonban egyre inkább kényszerhelyzetet állítottak a szabadságharc vezetői elé. 1710 őszén több olyan esemény történt, amelyek – mint az később kiderült – komolyan befolyásolták, hogy egy éven belül már béke honolt az országban.

A hadi események terén a romhányi csatavesztés, Érsekújvár, Eger, Szolnok várainak elvesztése a kurucokat gyakorlatilag arra a területre szorított vissza, ahonnan a szabadságharc 1703-ban elindult, ennek eredményeként egyre többen hagyták el Rákóczi seregét. I. József császár és király Pálffy Jánost bízta meg a magyarországi seregek vezetésével és utasításba adta neki, hogy tartózkodjon a nagyobb hadműveletektől, viszont felhatalmazta arra, hogy tárgyalásokba kezdjen a mielőbbi megegyezés reményében. A vezérlő fejedelem 1711. február 11-én Salánkon gyűlést tartott, ahol egyrészt tudatta híveivel, hogy Lengyelországba utazik, hogy külföldről katonai segítséget hozzon a szabadságharc folytatásához, másrészt Károlyi Sándorra bízta a katonák vezetését, miközben meghagyta számára, hogy a politikai kérdésekről folyamatosan tájékoztassa.

Károlyi és Pálffy 1711. február–április során több tárgyalási fordulóban alakítottak ki egy olyan megegyezés-tervezetet, amely mindkét fél számára vállalható volt. I. József 1711. április 17-i halála nyomán azonban az egyezséget komolyan veszélyeztető szituáció állt elő, hiszen Pálffynak az elhunyt uralkodótól kapott felhatalmazását visszavonták. Pálffy ezt követően írt az udvarba, hogy a tárgyalások immár a befejező szakasznál vannak és nem tartaná szerencsésnek, ha a helyzetet megfelelően nem ismerő utódja esetleg felrúgná az eddig elért eredményeket. Bécsben több napon keresztül komoly vita folyt a békepárt és a békés kiegyezést szorgalmazó ill. a háborút erővel lezárni törekvő és a magyar lázadók meghódoltatását szem előtt tartó pártok között, végül előbbi kerekedett felül és az elhunyt uralkodó felesége, Eleonóra régenskirályné engedélyt adott a megállapodás megkötésére. (Jókai Mór: A lőcsei fehér asszony című regényében az írói fantázia szabadságát kihasználva roppant izgalmasan, de a tényektől elrugaszkodva mutatta be ennek a kétségekkel teli egy hónapnak a történetét.)

A megállapodásban szereplő pontok elsősorban a felkelők személyi helyzetéről rendelkeztek: gyakorlatilag ez a kompromisszum biztosította számukra – természetesen hűségeskü ellenében – a személyi és vagyoni bántatlanságot, közkegyelmet adott, a nemesi kiváltságokat is elismerte és ígéretet tett a vallásszabadság tiszteletben tartására. A szatmárinak nevezett béke aláírására a császár-király meghatalmazottjai által 1711. április 29-én került sor Nagykárolyban, ezt követően a majtényi síkon a kurucok letették a fegyvert és hűségesküt fogadva ők is elfogadták az egyezményt, a ratifikálásra pedig május 26-án Bécsben került sor. Rákóczi Ferenc a szatmári békét teljesen elutasította, az abban számára rejlő lehetőségeket elhárította és élete végéig száműzetésben élt. A megegyezés mégsem ezen intézkedések miatt fontos, hanem mert utat nyitott a több évtizede háborútól szenvedő ország békés fejlődése előtt. A két magyar arisztokrata és katona által megalkotott kompromisszum történelmi tett, egy olyan kiegyezés, amely a Habsburg Monarchián belül megerősítette a gyakorlatilag a mohácsi csata óta frontországgá vált Magyar Királyság pozícióit. Többek között ennek is köszönhető, hogy Magyarország a Habsburg Monarchia egyik legjelentősebb tartományává válhatott a 18. században.