Nagy vitát váltott ki nemrégiben egy alapítvány azon felvetése, hogy nevezzék át a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárat, névadójának „kommunista” múltja miatt. Miért kártékony ez a megközelítés? (Novák Attila, Komment.hu)

A nemrég lefolyt, sőt, a blogszférában máig is tartó Szabó Ervin-vita tipikus Magyarországon, ezért ennek a struktúráját, a résztvevők szándékait elemzem, mintsem belemennék annak az értékelésébe, hogy ki is volt „A Valódi Szabó Ervin”. Ez tulajdonképpen lényegtelen, mert ürügyekről van szó, nem valódi történeti vitáról.

Elöljáróban annyit azért leszögezhetünk, hogy a vádakkal ellentétben, a tanácsköztársaság kikiáltása előtt elhunyt tudós nem volt kommunista (marxista anarcho-szindikalista volt), viszont a modern magyar könyvtári rendszer egyik megteremtőjét tisztelheti benne az utókor. Ilyenformán akkor is kijár neki a tisztelet és a megbecsülés, ha társadalmi eszméit ma már többé-kevésbé anakronisztikusnak tekinthetjük. Egyébként is jó lenne, hogyha a könnyen címkézők megvizsgálnának olyan „apró” és „nüansznyi” dolgokat, hogy például az illető részt vett-e emberek szellemi vagy fizikai megsemmisítésében, illetve eszméi előkészítették-e totalitariánus mozgalmak megjelenését. Szabó Ervin esetében biztosan elmondható, hogy ilyenről nincsen szó, demokratikus közkönyvtári rendszere pedig fontos nemzeti célokat is szolgált, a maga szocialisztikus előfelvetéseivel együtt is. A korabeli Magyarország megoldatlan társadalmi problémái (földkérdés, választójogi kérdés stb.) a baloldali reflexióknak nem csak a lehetőségét, de a szükségszerű megjelenését is kiprovokálták. (Nem véletlen az, hogy Magyarország egyik legfelelőségteljesebb polgári politikusa – Jászi Oszkár és Kunfi Zsigmond nagy ellenfele -, a liberális demokrata Vázsonyi Vilmos ezért is sürgette az általános, egyenlő és titkos választójog elfogadását, s mikor elképzeléseit nem tudta megvalósítani, le is mondott 1918 májusában igazságügyminiszteri pozíciójáról.)

Visszatérve a vitára: többekkel ellentétben – s ebben még az alapítvány fellépése sem ördögtől való – teljesen legitimnek tartom azt, hogy egy „kanonizált” történelmi személyiség életútját megvizsgáljunk s adott esetben fontos és komoly érvekkel kritizáljunk. Még az is elfogadható egy demokráciában – bár nagyon nem szerencsés -, hogy a történelmet sokan a politika szemszögéből próbálják szemlélni. Ez a baloldali személyiségeket azért érinti most jobban, mert évtizedeken keresztül kizárólag állampárti-baloldali dramaturgia alapján határozták meg nem csak a történetírás választható témáit, de azt is, kikről milyen intézményeket nevezzenek el. Az inga most kissé visszaleng, de ennek a lendülete teljesen egészséges, s ebből a szempontból a Szabó Ervin-vita természetes abban a közegben, ahol az elnevezések mindig a politikai térfoglalások jelei is voltak egyben.

Viszont nagyon furcsa az, hogy az általában tekintélyt nem tisztelő hírében álló baloldalról érkeztek olyan érvek, melyek olvasata nem lehet más, mintsem az, hogy Szabó Ervin személyiségének és tevékenységének a tisztelete kötelező, aki ezt megkérdőjelezi, az nem demokrata és egyébként is, ilyen „Európában” nem szokás. Ugyanakkor a kezdeményező alapítvány viselkedése sem kevésbé bizarr, mert számos más olyan jelenség lenne, amely ellen bevethetnék erőiket. Fellépésükkel pedig azt is világossá tették, hogy nem alapvető és az eddigi tudásunkat felülíró történelmi kutatásokkal, nem Litván György (Szabó Ervin, a szocializmus moralistája, Századvég, 1993) és mások (Konok Péter, Tamás Gáspár Miklós) olykor szintén nem politikamentes értékeléseivel szállnak szembe, hanem hírveréssel akarják megalapozni a nevüket. Szabó Ervin kipécézése/meghekkelése ugyanis semmi mást nem jelent, mint hogy a fontos budapesti közkönyvtár neve ürügyén, azt támadva akarnak bekerülni a hírekbe, ezzel kívánják legitimálni egyéb tevékenységüket.

A kulturális ügyekkel foglalkozó államtitkár, Szőcs Géza – véleményem szerint – jobban tette volna, ha az MTI kérdésére nem foglal állást ebben az ügyben, hiszen nyilatkozatával azt a látszatot keltette – ne feledjük: zajlott a kampány Budapesten -, hogy a jobbközép kormányzat ki akarja satírozni a város múltjából a baloldali hagyományokat. Nem véletlen, hogy a jobboldal főpolgármester-helyettese elhárította (s reméljük, a jövőben is elhárítja) a közkönyvtár nevének megváltoztatását célzó kampányban való részvételt, amivel e sajátos Kulturkampfban való participációt is visszautasította. Az államtitkárról annyit még tudni kell, hogy május 12-i bemutatkozó beszédében kifejezetten feladatának tekintette azt, hogy a tőle világnézetileg eltérő, ám nagy tehetségű alkotók is megtalálják boldogulásukat Magyarországon. Ez a nagyvonalú álláspont éppen ellentétes azzal a bipoláris, ideológiai-háborús logikával, melybe a Szabó Ervinről adott rövid nyilatkozat illeszkedni tűnt.

Szabó Ervin és a vállalható baloldali hagyomány legalább annyira nemzeti örökségünk része, mint a vállalható jobboldali. Szabó Ervin könyvtárszervezése, annak módszerei, céljai és eszközei a demokratikus Magyarország fontos előzményének tekinthetőek. Ezt az értéket még olyanok is észrevették Szabó életművében, akik amúgy (ma már) nem szimpatizálnak azokkal az univerzalisztikus baloldali eszmékkel, melyeket a néhai könyvtárigazgató osztott, ám azt a nézetet képviselik, hogy az általa megteremtett könyvtári rendszer minden egyes magyar állampolgár javát akarta szolgálni. A Szabó Ervin alakja körüli küzdelmek, a vélemények megoszlása és eltérései azonban mind-mind arra utalnak, hogy még nem jutottunk el oda, hogy saját történelmünkkel megbékéljünk.

Figyelem: A szemlézett cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem a TTE álláspontját.