Máig keveset emlegetik, hogy a 140 éve, 1867. május 29-én
törvényerőre emelt kiegyezés ausztriai kezdeményezője Moritz von
Kaiserfeld liberális képviselő volt, akit végül kihagytak a politikai
alkufolyamatból – írta Lőrinc László a HVG-ben.

Biztosra ment Anton Ascher, a bécsi Karl színház
színésze, amikor 1865. április elején egy ókori témájú vígjáték
ellenszenves figurájának szerepében úgy lépett színre, hogy Anton von
Schmerling lovaggá maszkírozta magát. Nevezett államminiszter ugyanis – a
Habsburg-birodalom kormányának tényleges vezetője – az előadás
napjaiban Bécs- és birodalomszerte talán a legtöbbet emlegetett és
leggyűlöltebb személy volt, vagyis kifigurázása biztos sikert jelentett.
Az eset valóban nagy port kavart, még a kaján magyar sajtó is beszámolt
a fejleményekről, nem mulasztva el megemlíteni, hogy Aschert a
tiszteletlenségért nyolcnapi elzárásra ítélték, ami persze még
nevetségesebbé tette a kormányfőt és rendszerét.

Nagy fordulatnak számított mindez, hiszen Schmerling
négy évvel korábban még a szabadelvű osztrák polgárság kedvence volt,
mivel 1861 februárjában az uralkodó az ő elképzelését elfogadva ruházta
saját törvényhozó jogkörét a közvetve választott birodalmi tanácsra
(Reichsrat). Csakhogy Ascher csínytevése idején a Reichsrat a birodalom
gazdasági és külpolitikai helyzetének ijesztő mértékű romlása miatt már
egykori kiötlője ellen zúgolódott, a liberális osztrákokat pedig az is
hergelte, hogy a politikai berendezkedés átalakítása megrekedt a kezdeti
félalkotmányos szinten. A politikai elit indulatait akkortájt
legkeményebben egy liberális stájer képviselő, Moritz von Kaiserfeld
fogalmazta meg, akinek 1865. március 31-ei beszédét izgatottan várták a
képviselőtársak, a karzat és a sajtó is, tudván, hogy ő fogja a
leghatározottabban kérdőre vonni az államminisztert.

Az akkor 54 éves Kaiserfeld régi ellenfele volt
Schmerlingnek: a birodalmi tanácsban sokáig egyedül képviselte azt a
nézetet, hogy a magyarok 1849-ben nem játszották el jogaikat,
ellenkezőleg, alkotmányosságról csak akkor lehet beszélni a
birodalomban, ha elismerik az 1848. áprilisi törvények
jogfolytonosságát, és újra összehívják a magyar Országgyűlést – amelyet
az államminiszter azért oszlatott fel 1861-ben, mert a magyarok nem
voltak hajlandók képviselőket küldeni a Reichsratba. Az újonnan
összehívott magyar Országgyűlés tagjai – vallotta Kaiserfeld – majd
önként, belátásból lemondanak azon törvényeikről, amelyek ütköznek az
összbirodalom érdekeivel. Nézetét az évek során több nagy beszédben
fejtette ki, hangsúlyozva, hogy „Magyarországot minden kényszerítés
fájdalmasan érint”, különben is, a schmerlingi félalkotmányos
rendszerért cserébe nem várható tőlük „800 esztendős alkotmányuk
megtagadása”. 1864. december 1-jei beszédét már általános ováció
fogadta, még az egyik rivális politikai csoport lapja is „eddigi
parlamenti életünk legszebb virágának” nevezte azt.

Pedig mi sem állt távolabb a stájerországi nagybirtokos
családból származó jogász egyéniségétől, mint a botrányhős népvezér
szerepe. Kaiserfeld kezdetben bíróként működött, majd 1838-tól – amikor
épp nem Bécsben tartózkodott tartománya képviseletében – békésen
éldegélt nejével annak szép birkensteini kastélyában. Visszahúzódó és
szerény volt, hajlamos az öniróniára („Te jó Isten, csak nem mondtam
valami rendkívülit, hogy olyan nagy hűhót csapnak körülötte?!” – mondta
egyik nagy sikerű „magyarbarát” beszéde után).