A szülőkön és a nevelésen rengeteg múlik. Az ő felelősségük, hogy meddig terjed a gyermek agresszivitása – állapítja meg Georg Spöttle a Hírszerzőn.

Diák ver tanárt, diák ver diákot, nemre és korra való tekintet nélkül. Szinte már napi hírek, bár alig figyelünk fel rá, hiszen a tévét azért kapcsoljuk be, hogy kikapcsoljunk. A túlzott gondolkodás csak zavar vacsi közben. A pucér lantművész feleségkeresése, vagy sztárocskák főzőműsora úgyis izgibb, mint elgondolkodni azon, mi is az oka a világszerte tapasztalható erőszak-fenoménnak.

Mielőtt nekiálltam ennek az okfejtésnek, felhívtam magyar és német tanárbarátaimat, majd megkérdeztem egy fiatalkorúakkal és fiatal felnőttekkel foglalkozó pszichológusnőt is a témáról. „Unalom, a médiák, a törődés és a példaképek hiánya…” – ez volt mindenki meglátása.

Unalom, ez jó. Kulcsszó chaten és ifjúsági portálokon: „uncsizom”. Lehet, én vagyok a hülye, de ha van egy computerem, amin ezt leírhatom, már van valami a kezemben a fent említett érzés ellen. Lehet rajta filmet nézni, zenét hallgatni, ne adj isten nyelvet tanulni, vagy akár szexuális ismereteinket bővíteni, amíg mutter ránk nem nyit. Ám úgy látom, sok fiatalnál már ez sem „thrill”, el vannak telve horrorral, pornóval, kipróbálták a drogok enyhébb fajtáit és 13-14 évesen a szexet.

Egyszerűen vészesen kitolódott az ingerküszöb. Már nem elég a képernyőn látott erőszak, ki kell próbálni, milyen élőben. Na meg az „uncsizásban” felgyülemlett energiát is le kell vezetni valahol, például az osztálytárs gyomorszájában. Meg lehetne ezt oldani sporttal is, de hát az macerás. Ott az edző, aki megmondja, mit kell csinálni, időre odamenni. Akkor meg nem maradna idő az unatkozásra. Ördögi kör ez a javából.

*

Magam is évtizedek óta karatézom és kick-boxolok, de még sosem láttam, hogy egy tizenéves az edzőteremből, erőszakot alkalmazott volna iskolástársain. A természetes agressziót kiadja a heti 2-3 órában, mellette fegyelmet és koncentrációt tanul. Ezek a srácok és lányok általában jó tanulók is.

Tetkóm és piercingem van, hogy különleges legyek. Csakhogy már mindenkinek van, mert mindenki individualista. Kissé paradox, de így van. Pont a különlegességre való vágyás uniformizálja a legtöbb fiatalt. Ha erre rádöbben, akkor hirtelen profilt szeretne váltani. Jobb esetben emo lesz, rosszabbikban negatív viselkedésével igyekszik kitűnni a tömegből. A nálánál erősebbel ugye nem kezd, mert akkor ő feszegetné a pofonos ládát. Egyszerűbb keresni egy osztálytársat, aki rosszabbul öltözött, gyengébb, az „iskolai táplálékláncban” valahol alul helyezkedik el.

Főleg akkor van nyert ügyük az erőszakot alkalmazóknak, ha az áldozat egy nem éppen intakt családból származik, és magába húzódó személyiség . Tuti, hogy ez a gyermek nem fog odarohanni tanáraihoz vagy szüleihez (akik amúgy sem törődnek vele), hogy elpanaszolja a sérelmeit. Hosszú hónapokra vagy akár évekre is felvállalja ezzel az áldozat szerepét. Az ütéseket osztó persze nem az eminensek közt keresendő. Ő az igazi, mindenből bukásra álló lúzer, aki csak az öklével tud kétes megbecsülést szerezni magának.

A tettei persze sokkal tovább fennmaradnak, ha felveszi telefonjával és megosztja másokkal is a neten. Meg ezzel is alátámasztja, hogy az iskolában ő az „alfahím”. A videózott verésnek megvan a médiaértéke.

Miután a média elvette a jelen generációtól a gondolkodás örömét, nem kell azon csodálkozni, hogy a megkérdezett általános iskolások pornósztárokat és ún. „celebeket” tartanak követendő példáknak. Valahol logikus: egy fizikus vagy űrhajós bácsival a kutya sem törődik, amíg sík buta szőkeségek órákig beszélhetnek a semmiről és milliókat kaszálnak érte.

A múltkor kaptam fel a fejem, amikor egy fiatal srác azt mondta, neki a bátyja a példaképe. Jó volt újra hallani ezt a szót, még mielőtt végleg feledésbe merül.

*

A minden csatornán sugárzott és a videotékák polcait szétfeszítő erőszak és horrorfilmek negatív hősei viszont tudat alatt példaképpé válhatnak, sőt a fiatal azonosulhat is velük.

Az azonosulás egyik formája pozitív a szakemberek szerint. A gyermek megnézi a filmet, átéli a főhős cselekményeit. Másfél órára akcióhős lesz, és ezzel levezeti saját, máshol felgyűlt agresszióját is. A veszély a másik formája a felvett identitásnak, amikor az a személyiség részévé válik, mégpedig az irányító részévé. Ezt legjobban a 19 éves, német Michael W. példájával mutathatnám be.

A fiú több száz alkalommal nézte meg a „Sikoly” című horrorfilmet. Annyira megfogta a történet, hogy még a gyilkos maszkját is beszerezte magának. A tragédia akkor vette kezdetét, amikor látta, hogy szomszédai színházba mennek és otthon hagyják 12 éves lányukat. Michael beöltözött a halálfejet ábrázoló maszkba, majd a filmben látott módon, a garázson át bejutva a házba, 43 késszúrással meggyilkolta a gyermeket. Több iskolai vérengzést is filmek mintájára, az ott látott fegyverekkel hajtották végre.

A szülőkön és a nevelésen rengeteg múlik. Az ő felelősségük, hogy meddig terjed a gyermek agresszivitása. Ők szabják meg a korlátokat, határokat – mégpedig a saját viselkedésükkel, hiszen a gyermekek ezt mintának használják. Ha egy agresszív, alkoholista apát látnak, aki rendszeresen bántalmazza édesanyjukat, testvéreiket, akkor ezekben a gyermekekben jóval alacsonyabb lesz az erőszakküszöb. Az ő értékrendjükben a konfliktusmegoldás egyenlő lesz a verekedéssel.

A képernyőn látott brutalitás csak megszilárdítja agresszív elemekkel jellemezhető morális értékrendjüket. Ami érthető, hiszen amit otthon látnak, azt a média képei csak megerősítik.

*

Miért szeretünk félni? Valahol izgalmas, hiszen ezért is nézzük a napjainkban nagyon trendi vámpír- és vérfarkas-filmeket, amelyek valójában legősibb félelmeinket testesítik meg. Sok elemet még a vallástörténelemben is megtalálhatunk, pl., megszállottság, őrdögűzés, zombik.

Értelmetlennek tűnhet, hogy az amúgy is sok elfojtott agresszió mellett ilyen komoly piaca van a horrornak. Ám valójában arról van szó, hogy az emberek 99%-a megtanulta kezelni érzéseit, ösztöneit. Mindemellett azonban rengeteg feszültség marad bennük. Az erőszak filmbéli látványa enyhíti ezt az állapotot. Ez régen így volt a népmesékkel is: valljuk be, némelyik elég brutális. Viszont a jó és a gonosz harcából mindig a jó kerül ki győztesen. A sárkánynak levágják mind a hét fejét, a királykisasszonyt kiszabadítja a hős lovag.

Az akciófilmekkel más a helyzet: a főhősnek sosem fogy ki a tölténye, vagy ha igen, gyorsan előkap valahonnan még egy pisztolyt és harcol tovább, hiába lőtték már félig szitává. Ez veszélyes lehet a fiatal nézőkre, hiszen az a téves kép alakulhat ki benne, hogy mindent szabad. Ez később az életben csalódásokhoz, a helyzetértékelés torzulásához fog vezetni.

Elég, ha a tanár rászól, a reakció rögtön verbális vagy akár tettleges erőszak lesz. Az így fejlődött fiatal képtelen lesz arra, hogy alárendelje magát egy közösségben.

A megoldás nagyon komplex, szinte már lehetetlen: felelősebb média, odafigyelő szülők, pedagógusok és a személyes akarat a gyermek részéről. Érdekes módon Európában, Finnországban a legjobb a helyzet. Pont az unalmas, hosszú téli estéken ott nem unatkozik senki. A világon sehol nem olvasnak annyit a fiatalok, mint az „ezer tó országában”, talán ebből adódóan is ott a legcsekélyebb az iskolai erőszak.

A szerző biztonságpolitikai szakértő.

Eredeti cikk a Hírszerzőn »

Figyelem: A szemlézett cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem a TTE álláspontját. Ha önnek is véleménye, vagy megjegyzése van az olvasottakkal kapcsolatban, a honlapon fórum indításával jelezheti.