Trencsényi László írásában arra keresi a választ, hogy ki
lehet a felelős az októberi randalírozásokban résztvevő diákok
magatartásáért.

Előrebocsátom: ez az
írás – a bonyolult értékelésre váró – 2006. októberi eseményeknek
csupán egyetlen elemére, a szereplők egyetlen (értékelési
illetékességembe és felelősségi körömbe tartozó) csoportjáról szól.
Azokról a tizenéves iskolás gyerekekről, akik e napokon azzal hívták fel
magukra a figyelmet, hogy feltűnő öltözékben (pl. kabátnak használt
nemzetiszínű zászlóval, sállal-maszkkal eltakart arccal, egyéb
kellékekkel) voltak jelen az utca eseményein. Magatartásuk minden
kétséget kizáróan erőteljesen agresszív volt s magától értetődő
természetességgel tettek kárt mások eszközeiben (autók gyújtogatásában,
borogatásában vettek részt, utcakövet téptek fel és hajigáltak, utcai
bútorokat, eszközöket rongáltak meg stb.) – a sajtó szavával:
randalíroztak.

A háborúban a múzsák
hallgatását szokták emlegetni a közismert latin mondás nyomán. Korunk
„múzsái”, a médiaszereplők éppenséggel  nem
hallgattak  ebben az időben: különleges alkalmuk adódott
egyenes adásban közvetíteni „katasztrófafilmet”. A „díszletek” sokba
kerültek ugyan (a pesti utca drágább, mint a filmstúdió
karton-épületsora), viszont olcsó  szereplőgárdával, köztük
írásom elején emlegetett kamaszokkal!

Még valami a – nehezen fogalmazódó – írás
bevezetéseként. November első napjaiban jeles színházunkban, Miskolcon
(ebben a városban nyugalom volt) néztem végig annak a történetnek zenés
színpadi  változatát, mely a XX. század gyerekvilágának
jelképévé vált. A háború pusztításai során az emberi tartásukban a
pusztulás szélére sodródó „Valahol Európában” kódorgó gyerekhordáról van
szó. Rettenetes példái az elvadulásnak. S megrendítően szép katharzis: a
Zenész különcségével sikerrel szelídíti meg őket, a „holnapi nap
örömét” kínálva nekik. A talán nem túl merész analógia segítette az írás
megszületését.

Még az is eszembe
jutott: joggal mondják többen is, hogy minden őszinte és álságos ígéret
ellenére a Gyermekek Évszázadának elnevezett XX. század történelmi
méretekben is a legtöbb gyermektragédiát eredményezte – olykor éppen az
ígéretek és ígérők véres konfrontációinak áldozatává téve őket. S arra
gondoltam: mégse a XX. század a legtragikusabb ebből a szempontból.
Ahogyan belesodródunk a XXI.-be: gyakran érzem, hogy a helyzet a
korábbinál is reménytelenebb.

Ez az
írás a „hallgatásról” szól. Szakmám, a pedagógia hallgatásáról a
jelenségek, a XXI. századi „médiamúzsák” csatazajos közvetítéseit kísérő
hallgatásról, csendről szól. A XX. század irgalmatlan gyerektragédiáira
– így szól a történelem – igen sokszor érkezett válasz. A „Valahol
Európában” „csodatévő” zenésze nem a fantázia szüleménye. Hiszen ott
volt a polgárháború-szaggatta ukrán sztyeppék közepén egy Anton
Makarenko; a varsói gettóban egy Janusz Korczak; Berlinbe érkezett
Flanagan Atya; a Hárshegyen Boldogságvárost (Gaudiopoliszt) épít Sztehlo
Gábor, az evangélikus lelkész; az alföldi tanyavilágban Fiukfalvát a
református Szekeres Mihály és Pataki Gyula; s Gyerekvárost Hajdúhadházon
a kommunista Ádám Zsigmond.  Mások, névtelenek, vagy
méltatlanul ismeretlenek is sokan voltak. Válaszoltak a drámai
pedagógiai kihívásra.

2006
októberében nem láttam, nem hallottam ilyen válaszokat. S ez nagyon
elgondolkodtat. Még egyszer leírom: nem vagyok hivatott az események
átfogó értékelésére: de egy biztos, ezeket a tizenéves „srácokat”
képtelen vagyok hősnek, forradalmárnak látni, sokkalta inkább érzem
jogosnak az analógiát a Valahol Európában romboló
gyerekhordájával.

Egy pillanatra
vissza a miskolci színielőadáshoz. Talán a rendező is
„hallgatott”?  Ugyan a darab próbái, tervek nyilván a békés
tavaszig nyúlnak vissza, s a rendezői (sőt a szerzői) vallomásban is
olvasható, hogy valami „általánosat” akartak mondani, minden XX. századi
gyermektragédiáról – a vallomásokban feldereng a musical születése
idején zajló jugoszláviai háború is. Ennek megfelelően a gyerekekkel
szembenálló, „rendfenntartó” fegyveresek általános-absztrakt egyenruhát
viselnek, a történet időtlenné válik, s már kevés néző gondol arra, hogy
ezek az üldözők (az eredeti változatban is még) a nyilasok karszalagját
viselték – ahhoz hasonló jelképeket, melyek 2006 októberén is feltűntek
a pesti utcán. A rendfenntartók „rendpárti” érvelése a darabban akár a
mai fővárosi rendőrkapitányé is lehet. Ez az értelmezés azért
éppenséggel durva fordítottja az eredeti történelmi helyzetnek! Vagy
mindegy lenne? Vagy éppenséggel erről a történelmi leckéről fogyatékos a
tudása tizenéveseinknek?

S ez már
az én szakmám felelőssége. Miért nem sikerül hiteles, s a lehetséges
mértékig konszenzus felé tartó történelemképet kialakítani
iskolásainkban? Miért nem ér semmit történelemtanításunk? (A fővárosi
Kossuth tér furcsa maszkabálja is erről szólt ezekben a
napokban.)

Ez is fontos dolog. De
van itt más is. Jelentősebb. A jelenség, melynek csak felszíne volt az a
néhány (bár nem kevés) randalírozó iskolásfiú a fővárosi köztereken.
Többen szóltak már arról, hogy a tizenhat év előtt – szimbolikusan is –
bekövetkezett társadalmi átalakulások egyik fő vesztese az ifjúság.
(Mondhatnám 1988 jeles szónokával: nékik is kijár egy „üres koporsó”.)
Nem csupán a perspektívavesztés magyarázza ezt; jelenkoruk is terhelt
életveszélyes hiányokkal.

Ugyan
miképp engedte őket útjukra anyjuk ezeken a napokon? Milyen jótanácsot
mondott a zsebbe dugott tízórai mellé? S miképp váltottak szót apjukkal,
nagyszüleikkel hazatérvén a hajnali „kalandok” után. Kibeszélhették-e
izgalmaikat, félelmeiket, gyűlöleteiket, rajongásaikat? Hát az
iskolában? Ahová „másnap” reggel 8-ra megérkeztek megírt vagy meg nem
írt leckével (ha megérkeztek). Szólt-e hozzájuk értő szóval tanáruk,
osztályfőnökük, igazgatójuk? Megpróbált-e beszélgetést kezdeményezni a
helyzetről?
De hiszen az iskola „politikamentes”! – mondják
sokan. Ez lenne a politika?

Tapasztalataim rosszabbak.  Megkockáztatom: e
fiatalok közül többek peremre, szélre sodródásának egyik, nem egyetlen,
de fontos oka az, hogy iskolájuk korábban, máskor sem volt
megszólítható.  Begyűjtötték a bukáshoz vezető osztályzatokat –
a szakiskolásoknak jóformán fele –, begyűjtötték az osztályfőnöki,
igazgatói intőket (diákcsínyekért, szemtelen magatartásért, nikotinos
majd füves cigarettáért), majd a pedagógia „eleresztette” őket. Már nem
kínált nekik emberi sikereket sportban, kórusban, tanulmányi
vetélkedésben. S nem kínált nekik megtartó emberi közösséget, méltó –
önként vállalt – szolidaritást, felelősséggyakorlást. Ebből a negatív
iskolai „karrierből” egyenes út az agresszív, társadalmi békét
veszélyeztető csoportosulásokhoz. Tudja ezt régóta a szakma – éppen a
XX. század legjobb pedagógusai, pszichológusai, szociálpszichológusai
igazolták mély tudományossággal.

Hat
esztendővel a Gyermek Évszázadának bevégezte után nem része a
közbeszédnek a pedagógia felelőssége.

Szakmám hallgat.

Trencsényi
László