Az alig mögöttünk
hagyott XX. század történelmi-politikai kanyarulatai gyanússá tették a
közember előtt, ha túlságosan hangosan szónokolt a hatalom a jövőről –
írta Trencsényi László a Népszabadságban.

Megtapasztalta, hogy ez a hivatkozás mindig a jelen
világ nyomorúságának ideológiai igazolása volt csupán. Én is mindig
valami rosszra gondolok, ha azt hallom: a „gyermek a jövő záloga”. Pedig
még igaz is lehetne. A gyermekeink fejlődésébe való „beruházás” a
társadalom ép működésének egyik biztos jele.

Mostanában hiányérzetem van. Alig hallani „a jövő
zálogáról”. Keserűen szólt erről egy ifjúsági szakértő nemrég ebben a
rovatban is (Nagy Ádám: A Kronosz-program, január 19.). Hiányolta az
„ifjúságpolitikát”. Néhány napra rá egy kultúrpolitikus ünnepi írását
olvashattuk ugyanott: egy szó nem esett a gyermekkorosztálynak,
ifjúságnak kínált kultúráról, a nevelkedés állapotában lévő nemzedékek
kultúraalkotó tevékenységeiről (Hiller István: A tét: kulturális
modernizáció, január 22.). A nevelés, a pedagógia nem közbeszéd tárgya.
(Az iskola is csak abban a vonatkozásban, hogy az intézményfenntartók
miképp biztosítják vagy nem biztosítják az iskolaüzem
működését.)

A nevelésről szóló
közbeszéd visszaesett a privát szféra világába. Gyereküket hintáztató
gyeses mamák a játszótéren kicserélik tapasztalataikat altatásról,
etetésről, rosszalkodásról stb., a fodrásznál téma a másik neveletlen
kölyke… A rémtörténetek olykor még elérik a média „bulvárosabb”
felületeit. De igazi közbeszéd a nevelésügyről nem
folyik.

Senki sem mérlegelte például
a nyilvánosság előtt, hogy a szeptember 17-i és október 23-i éjszakában
nekiszabadult ka-maszfiúkat milyen nevelési deficit sodorta iszonyú
kalandjaikba, s milyen pedagógia fogja őket visszavezetni onnan az
iskolába, az értelmes életbe. Ki teszi szóvá ma már, hogy a mesekönyvek
túlnyomó többségének botrányosan hamis és hazug az illusztrációja, ki
hiányolja az egykor világhírű magyar gyermekfilmet képernyőről,
filmvászonról? Ki ír – s ki közöl – kritikát a közművelődési intézmények
gyermekprogramjairól? Esik-e szó a játékszerek nevelő hatásáról?
Közbeszéd tárgya-e nevelési megközelítésben a futballhuliganizmus?
Olvasni-e tényfeltáró szociográfiát a gyermektáborok kínálta
élményekről?

A Mindentudás Egyetemén
– talán egy kivételtől eltekintve – eddig nem volt pedagógiai előadás. A
napilapok a kultúra napján kitüntetett pedagógusok névsorát nem
közölték. Támogató állam és elegendő olvasó híján a pedagógiai szaksajtó
haldoklik.

A rendszerváltás
optimista várakozásaival párhuzamosan remélte a magyar társadalom az
iskola átváltozását is. Élénk volt az érdeklődés a sokáig nem ismert
személyközpontú-alternatív pedagógiák iránt. Jelentős civil mozgalmak
alakultak az ENSZ gyermekjogi egyezményének hazai ismertetésére,
érvényesítésére. Aztán a lelkesedés alábbhagyott. Az iskola
visszazökkent abba az üzemmódba, ahol a csekély hatalmú pedagógus
bosszanthatja a még csekélyebb hatalmú gyereket, s viszont. A
minőségbiztosítás jelszavát is félreértette az iskola: a nevelésről
partnereivel folytatható párbeszéd helyett megúszni vélte a dolgot
kérdőívekkel, szokásához híven leckét adván a
szülőknek.

Nem az oktatásügyről
beszélek. A nevelésről sürgetek sokcsatornás, folyamatos társadalmi
párbeszédet. Arról, hogy miképp bánunk gyermekeinkkel, unokáinkkal,
sajátjainkkal és szomszédainkéval az utcán, útitársainkéval metrón,
villamoson, múzeumban, moziban? Milyen nyelvünk van a szót értésre? Hogy
a különböző kultúrákban nevelkedő gyermekeink, unokáink értékvilágában
milyen változások mennek végbe? Mit látunk bennük szépnek, jónak,
egészségesnek s veszélyesnek? S mitől lesznek ilyenek vagy olyanok?
Milyen környezetben nevelnénk őket? Nem véletlen, hogy ebben a
pedagógiai némasági fogadalomban hamar kivirágzik minden rasszizmus
ördögi hajtása: a meg nem gondolt gondolatok az öröklődéssel
beszerezhető erkölcsi – jó vagy rossz –
tulajdonságokról.

Nevelési
kérdéseken én mindezt értem! Nevelésügyön pedig azt a közügyünket, hogy
milyen jövőt szánunk gyermekeinknek. Az én jövőképemben mindez lehetne
izgalmas médiatéma – nem csupán éjfél után -, lehetne különböző szintű
közbeszéd folyamatos tárgya. Reményeim szerint a meghirdetés előtt álló
Nevelésügyi Kongresszus – 1848 (!) óta a hetedik – lehetne a kezdet (a
folytatás kezdete).