A
táblaszámítógépek nemcsak nevükben, hanem részben működésükben is
leszármazottai a palatábláknak, amelyek napjainkra sem tűntek el
teljesen. (Forrás: HVG)

„Amikor
iskolába mentem, már tudtam írni-olvasni, vittem a számítógépemet: a
palatáblát. (…) Ez egy rendkívüli találmány, mert ha elfelejtettük
megoldani a házi feladatot, akkor azt mondhattuk, hogy útközben
letörlődött” – idézte fel gyerekkorát Kányádi Sándor költő 74 évesen,
2003-ban. A hasonlat nem csak az ő fejében fogant meg: idén januárban
Slate, azaz Palatábla néven mutatta be közös fejlesztésű
táblaszámítógépét a Microsoft és a Hewlett-Packard. A jóval nagyobb
visszhangot kiváltó, néhány héttel később beharangozott Apple iPad
premierje (HVG, 2010. február 6.) előtt pedig azért került elő ez a
párhuzam, mert a bennfentesek tudni vélték, hogy a gép az iSlate névre
fog hallgatni.

A hasonlóságot nem
pusztán a modern készülékek szinte palatábla-szabványos mérete és alakja
– körülbelül a fekvő A4-es formátum – idézi, hanem az akárhányszor
törölhető és újraírható felület is. Munkácsy Gyula, az Országos
Pedagógiai Könyvtár és Múzeum igazgatóhelyettese a HVG-nek azt mondta:
még a ma is alkalmazott frontális oktatásnak, az egész osztályt közösen
foglalkoztató módszernek is kiválóan megfelel a palatábla, amellyel
minden egyes tanuló egyszerre oldhatja meg a feladatot, majd mutathatja
be a tanárnak az eredményt. Az utóbbi években pedig több cég digitális
palatábla néven hozta forgalomba azokat a vezeték nélküli eszközöket,
amelyek a tanulók kezében a – Magyarországon sokat vitatott – digitális
falitáblákhoz (HVG, 2009. január 17.) kapcsolódva teszik lehetővé a
közös osztálytermi munkát.

A
klasszikus palatábla és a palavessző viszont néhány évtized alatt
annyira feledésbe merült, hogy az utóbbi évek marokszámítógépeinek és
okostelefonjainak használói feltehetőleg nem is gondolnak rá: az
érintőképernyőhöz használatos pálcika angol neve, a stylus ugyanaz, mint
az ősi íróvesszőé. Ilyesmiket már több évezreddel a palatábla 18.
század körüli megjelenése előtt is használtak. Az ókorban agyagba
mélyesztették a vesszőt, az újkori iskolákban pedig puha anyaggal –
ónnal vagy viasszal – bevont fatáblákra karcolták a betűket. A
viasztáblákról magyar forrásokban először a mohácsi vész utáni
évtizedekben esett szó.

A jóval
praktikusabb palatábla feltalálására addig kellett várni, amíg egészen
más okból – mert a drága és tűzveszélyes fazsindelyek meg az ugyancsak
gyúlékony zsúptetők helyett új tetőfedő anyagra volt szükség – ipari
méretekben bányászni nem kezdték a szürkés kőzetet. A pala korábbi
használatáról nincsenek adatok – mondta a HVG-nek Hála József etnográfus
és geológus –, legföljebb elvétve alkalmazhatták ezt az anyagot,
például fenőkőnek vagy kútfedőnek. A kőzet egyébként nem egységes
ásványi összetételű, ám a különféle palák közös jellemzője a nagy nyomás
hatására kialakult levelesség, amelynek következtében könnyen vékony
lapokra hasíthatók. Magyarországon a 18. századtól a Bükkben, valamint a
Pozsonyhoz közeli Máriavölgyben bányásztak és dolgoztak fel palát. Az
utóbbi helyen az 1870-es években évi másfél-két millió iskolai
palatáblát gyártottak, még tengerentúli exportra is jutott
belőle.

Iskolai használatra a simára
csiszolt, vékony lapokat fakeretbe foglalták, de így is olyan
törékenynek bizonyultak, hogy a kevesebb pénzből gazdálkodó iskolákban,
ahol talán nem is jutott mindenkinek külön tábla, a kisdiákok nem
vihették haza őket. A palavessző a tábla anyagául szolgáló kőnél puhább
volt – lágyabb palából faragták vagy őrölt palából formázták –, ezért a
ceruzához vagy a krétához hasonlóan nyomot hagyott a táblán. A közel
ceruzavastagságú, törékeny, többnyire papírba tekert pálcákat bicskával
hegyezték és jobbára külön tokban – kutuban – tárolták. A majdnem fekete
táblán a vékony ezüst betűk Munkácsy Gyula szerint igen szép írást
adtak. A Delete gomb funkcióját eleinte egy, spárgával a fakerethez
kötött rongydarab töltötte be, amit köpködéssel nedvesítettek be a
gyerekek. Az egyes tanügyérekben emiatt felmerült egészségügyi
aggodalmak csak a megfizethető import tengeri szivacs elterjedésével
szűntek meg; a vízzel benedvesített spongyát kis dobozkában
tárolták.

Munkácsy, aki múzeumi
vezetései közben már az iPad és a Slate megjelenése előtt is „a múlt
digitális táblájaként” mutatta be ezt a taneszközt, fontosnak tartja
megemlíteni, hogy a füzet – korábbi nevén az irka – nem alternatívája
volt a palatáblának, mivel mindkettő más célt szolgált. A 20. század
elején, amikor a füzet már megfizethető volt, akkor is a palatábla volt a
törölhető szövegek és számolások helye. Az irkában a tanítók
rendszerint nem tűrték a javítást, radírozást, áthúzást, azt pedig
különösen nem, hogy a törlés funkciót lapok kitépésével oldják
meg.

Magyarországon a palatábla
Munkácsy szerint az 1950-es években kopott ki az iskolákból, miután a
gyártását beszüntették. Jellemző, hogy – mint Mráv Noéminak a
tévémaciról megjelent tavalyi tanulmányában olvasható – az 1960-as évek
végén az esti mesefigura szobájának falán még palatábla lógott. Más
országok iskoláiban pár évtizeddel tovább élt: a németországi
Ludwigsstadtban működő palatáblagyár 1989-ben, a személyi számítógépek
korának hajnalán fejezte be a termelést, addig indiai, szovjet, iráni és
dél-amerikai megrendeléseknek is eleget tett. Akiknek ez a hobbijuk,
vagy akik szokatlan módszerekkel tanítják a diákjaikat, azok az
interneten most is rábukkanhatnak újonnan gyártott palatáblára, a régről
maradt darabok pedig pár ezer forintért lelhetőek fel internetes
piactereken.

Komolyabb megrendelő az
ENSZ gyermeksegítő szervezete, az UNICEF. Igaz, már nem pala-, hanem
farostlemez táblákról van szó, de ezekből évente akár másfél millió
darab is bekerül a segélyprogramokba. Az írótáblák leginkább az
úgynevezett iskoladobozokban kapnak helyet, vagyis azokban a ládákban,
amelyekben két negyvenfős osztály tanításához való eszköz rejlik arra az
esetre, ha természeti csapások, háborúk után kell hirtelenjében
újrakezdeni a tanítást. Az írótáblák a legalkalmasabb és ár-érték
arányban legkedvezőbb íróeszköznek bizonyultak az alsóbb osztályokban –
magyarázza az UNICEF ismertetője, szinte ugyanazzal az indoklással,
amelyet Munkácsy említett a múlt századi magyar iskolákkal kapcsolatban:
a füzet így megmarad olyan munkákhoz, amelyeket a tanító és a diák
valóban meg akar őrizni.

BEDŐ
IVÁN

(A cikk a HVG 2010/7. számában jelent
meg.)