Vannak kérdések, amelyeket nem árt tisztázni egy
felvételireform előtt (jobb híján utána) – írta Horn Dániel és Muraközy
Balázs a Magyar Narancs legújabb számában.

Hisz fontos kérdésről dönt a felvételi: arról, hogy ki
lehessen egyetemista. Arról, hogy ki lehet értelmiségi – bármit
jelentsen is ez a szó -, s kinek ablakán süssön be a szellem napvilága.
Vajon mi alapján döntsünk a jelentkezők sorsáról? Nyilván a
legrátermettebbeket, a legbölcsebbeket kell kiválasztani. Azokat, akik
jó eredménnyel érettségiztek. És akik sok nyelven beszélnek.

Csakhogy a probléma nem vagy nem
csupán ez. A felvételi arról a sokkal prózaibb kérdésről dönt, hogy
kinek fizesse ki az állam az egyetemi tandíját, és kinek ne. Erre pedig a
válasz sokkal kevésbé egyértelmű. Hisz nehéz tiszta lelkiismerettel azt
felelni, hogy csupán az érettségi eredménye és a nyelvtudás számítson.
Ha muszáj, az ember valami olyasmit motyog, hogy az állam azoknak
fizessen, akik szegények és tehetségesek. A szegényeknek sokkal
fontosabb, hogy ingyen járhassanak egyetemre, mint a
tehetősebbeknek.

*

A történet persze
ott kezdődik, hogy miért ingyenes a felsőoktatás az emberek egy része
számára. A közgazdászok általában azzal szokták indokolni az oktatás
ingyenességét, hogy ha valaki iskolába jár, az másoknak is a hasznára
van. Megtanul olvasni és számolni, így a munkáltatónak kevesebbet kell a
betanítására költeni. Megtanulja, hogyan kell egészségesen élni, ezért
kevesebbet lesz beteg (és így több adót fizet). Megtanulja, hogy mi
történt a 30-as és 40-es években, és nem fog szélsőjobboldali pártokra
szavazni. Amikor a diák vagy a szülei döntést hoznak arról, hogy
menjen-e iskolába, akkor csak egyéni hasznaikat veszik figyelembe, és
ezeket a társadalmi hasznokat nem. Ez ahhoz vezethet, hogy kevesebb
gyerek jár iskolába, mint amennyi – a társadalom szempontjából –
optimális lenne. A modern társadalmakban az alapfokú oktatás haszna
jelentősen meghaladja a költségeit, ezért a legtöbb ilyen társadalomban
az állam ingyenessé teszi az alap- és középfokú oktatást.

A felsőfokú oktatás esetében
viszont úgy tűnik, hogy ezek a társadalmi (externális) hasznok nem
túlságosan nagyok, legalábbis az oktatás egyéni hasznával
összehasonlítva. Akik egyetemre mennek, azok jelentősen magasabb
jövedelemhez jutnak. Az egyetemre járás állami támogatása – vagyis
ingyenessége – sokkal nehezebben védhető, mint az általános iskolai
tanulmányoké. Le kell szögeznünk, hogy nem értünk egyet a felsőoktatás
ingyenességével. Ebben az írásban azonban nem ezzel foglalkozunk, hanem
azzal, hogy a korlátozott állami forrásokat hogyan lehet a
leghasznosabban elkölteni.

*

Mivel hazánkban a felsőoktatás
ingyenes, nyilván társadalmi konszenzus alakult ki arról, hogy
externális hasznai meghaladják a költségeit. Persze nem feltétlenül kell
nagyon széles társadalmi egyetértésre gondolni: elég, ha azok jutnak
konszenzusra magukkal, akik a társadalom véleményét formálják, és az
ilyen kérdésekről dönteni szoktak. Mivel az e halmazba tartozó
honfitársaink gyermekei szinte kivétel nélkül ingyen járnak egyetemre,
nem meglepő, hogy nem akaródzik megszüntetni ezt a rendszert.

Persze kevésbé cinikus érveket
szoktak felhozni a rendszer védelmében: fontos a tudás, nélküle nem
lehet versenyképes a magyar társadalom, az egyetemek kitűnő tudományos
műhelyek. Pedig nem nehéz pár olyan országot találni a térképen, amely
még hazánkkal is versenyképes, és nem ingyenes a felsőoktatása.
Valamint: egy ésszerű diákhitelrendszer mellett is épp elég nagy lenne a
felsőoktatás iránti kereslet; a tudomány pedig sokkal jobban fejlődne,
ha a tudományos eredmények létrehozóit támogatná az állam, és nem az
egyetemre járókat. Utóbbi nem garanciája a komoly kutatásnak.

Szerintünk a legfőbb érv az egyetem
ingyenessége mellett az, hogy így azok a tehetséges fiatalok is
elvégezhetik, akik szegények, így családjuk nem engedheti meg magának,
hogy a csemete öt évig ne keressen pénzt. Ez több szempontból is
hasznos. Így átlagosan tehetségesebb emberek járnak az egyetemre, mint
ha csak azok kerülhetnek be, akik fizetni is tudnak érte – ez jótékony
hatással lehet a kultúrára és a gazdasági fejlődésre. Ily módon
növekszik a társadalmi mobilitás is, ami a jó társadalom fontos
ismertetőjegye. (Bár nem tartozik szorosan jelen tárgyunkhoz: a
tandíjmentesség mindennek nem túl hatékony eszköze. Az egyetemre járás
legfőbb költsége a kieső jövedelem, és nem a tandíj. A jelen rendszerben
nagyon sok ember állami finanszírozás mellett sem tud egyetemre menni,
mert nem engedheti meg magának, hogy öt évig ne dolgozzon.)

Az egyetemi felvételi rendszert
tehát az alapján kell megítélni, hogy megfelel-e a fenti céloknak,
vagyis jól osztja-e el az állam erőforrásait azok között, akik
felsőoktatási intézménybe járnak. Röviden: bejuthatnak-e oda azok, akik
szegények és tehetségesek?

*

Mint azt a szociológusok már régen
megmutatták, a felsőoktatás segíti az elit újratermelődését. A magyar
felvételi rendszer remek példája volt ennek. Akik jó iskolába jártak,
azokat tanáraik jobban felkészítették a vizsgára, esetleg a szülők által
fizetett magántanárok is besegítettek. A rosszabb gimnáziumba járók
közül nagyon kevesen jutottak be felsőoktatási intézményekbe. Ennek meg
is lett az eredménye: a népszerűbb egyetemekre szinte csak olyanokat
vettek fel, akiknek a szülei minimum a középosztályba tartoznak.

A felvételi reformját akkor
tekintenénk sikeresnek, ha ezen a helyzeten javítana. Képes-e hosszabb
távon növelni a társadalmi mobilitást, vagy nem? A reform révén a
felemelkedés csatornájává válik-e az egyetem, vagy e rendszer néhány
millió embert kizár a modern magyar társadalomból?

Az idei felvételit kísérő nyilvános viták mindazonáltal
nem e hosszú távú hatásokat boncolgatták, hanem arról szóltak, hogy a
tavaly és az idén érettségizettek hasonló esélyekkel juthat-nak-e be a
felsőoktatásba, meg hogy miért nem hangsúlyozta megfelelően az Oktatási
Minisztérium, hogy emelt szintű érettségi nélkül nincs esély bekerülni a
népszerűbb szakokra. Együttérzünk azokkal, akiket e bakik rosszul
érintettek, sőt megértjük, ha a miniszter lemondását követelik. Ezeket a
bajokat jövőre ki kell javítani – és ki is lehet -, ám nem ezek a
kérdések a fontosak a felvételi reformjának hosszú távú sikere, vagyis a
társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése szempontjából. Ezek a kérdések
leginkább éppen azért válhattak ilyen népszerűvé, mert a vita témáját
olyan értelmiségiek jelölik ki, akik a felsőoktatás jelenlegi
rendszerének mindenképpen nyertesei.

A nyelvvizsgákért adható elképesztő mennyiségű
pluszpont sajnálatos módon sokkal kisebb figyelmet kapott – holott az új
rendszernek ez a hibája sokkal súlyosabb. Egy felsőfokú nyelvvizsgáért
nem csupán az emelt szintű érettségit (és az azért járó 7 pontot) kapta
meg a jelentkező, hanem 10 pluszpontot is bezsebelt. Ez első ránézésre
nagyon hasznosnak tűnik, mert a XXI. század munkaerőpiacán
elengedhetetlen a magas szintű nyelvtudás, de nehéz olyan mutatót
találni, amely a nyelvvizsgák számánál jobban együtt mozogna a szülők
társadalmi, gazdasági helyzetével, foglalkozási státusával. Ennek oka
nyilvánvaló: a nyelvtanárok képzése sok kívánnivalót hagy maga után, és
ezért a gyengébb középiskolákban nehéz jól megtanulni egy idegen
nyelvet. A jó társadalmi helyzetben lévő szülők viszont megtalálják a
módját, hogy gyermekük a felvételi időpontjában már rendelkezzen egy-két
nyelvvizsgával: elég csak arra gondolnunk, hogy kik jutnak ki
középiskolás korukban külföldi nyelvtanfolyamokra, s mely családok
engedhetik meg maguknak a magántanárt. Ezért ha a nyelvvizsgák száma
döntő kérdés lesz a felvételinél, akkor ez növelni fogja a társadalmi
egyenlőtlenséget. De nem értünk egyet azzal sem, hogy az idegen
nyelveket másképp kezeljék, mint a többi tantárgyat. Ezzel a logikával
végtelen számú egyéb képességért is járhatna pluszpont, hiszen ki
tagadhatná, hogy a tudás alapú társadalomban nagyon hasznos a gépírás (7
pont), a gépkocsivezetés (4 pont) vagy akár a kézenállás (1 pont). S
már csak azért sem logikus pluszpontokat adni a nyelvvizsgáért, mert a
jövőben a jól sikerült érettségi egyben nyelvvizsgának is számít majd. A
nyelvvizsgát diplomakövetelményként kell előírni, és nem a felvételinél
elvárni.

*

A mobilitás elősegítésének nyilvánvaló eszköze lehet,
ha a rosszabb társadalmi helyzetben lévő jelentkezők előnyt élveznek a
felvételin. Ezzel természetesen több baj van: nehéz mérni a szülők valós
jövedelmét, s rossz emlékeket is ébresztene; sőt amellett is jól lehet
érvelni, hogy igazságtalan lenne. Ezt a rendszert csak a nagyon
elesettek esetében érdemes alkalmazni. Ha viszont nem közvetlenül a
szülők társadalmi és gazdasági helyzetére kívánjuk alapozni a felvételi
döntést, akkor olyan mutatókat kell találni, amelyek jobban
összefüggenek a tehetséggel és a szorgalommal, és kevésbé a szülők
társadalmi helyzetével. Az IQ-teszt eredménye vagy az érettségi átlaga
(viszonylag) megfelel e követelményeknek; a jelentkező otthonában
található könyvek vagy a nyelvvizsgák száma viszont ellentétes velük. Az
előbbieket célszerű lehet felhasználni akkor, amikor arról döntünk,
hogy kinek finanszírozza felsőoktatási tanulmányait az állam, és kinek
ne. Utóbbiak növelik a társadalmi egyenlőtlenségeket, ezért használatuk
hosszú távon nem mozdítja elő se azt, hogy Magyarországon jó legyen
élni, se azt, hogy gazdaságunk versenyképessé váljon. Az állami pénzeket
olyan módon kell elosztani a felsőoktatásban, hogy az segítse a
társadalmi mobilitást – a nyelvvizsgák kitüntetett szerepe nem ezt
teszi. Mintha az a szemlélet, amely az Oktatási Minisztériumban
létrehozta az idei felvételi rendszert, megfeledkezett volna erről a
szempontról. Még mindig nem késő azonban gondolni rá – a reform
korrekciójánál.

A szerzők a
Szabadlovas Közgazdász Egylet tagjai