Széchenyi utóéletéről, a közgondolkodásban élő Széchenyi-képről beszél Csorba László történész, a Nemzeti Múzeum főigazgatója, a múzeum új Széchenyi-kiállításának főkurátora. (ÉS, J. Győri László interjúja)

„Az utókor mindig kihasználja a történelmet, és ebben önmagában nincs semmi rossz, ez természetes folyamat. (…) A tudomány csak azt teheti, hogy a történelem e spontán »használatát« ütközteti a forrásokban fönnmaradt adatokkal, és így arra figyelmeztet, hogy a kihasználás lehetőségei nem végtelenek. Magát a folyamatot azonban – azt, hogy a közösség merít a múltból – a tudomány nem állíthatja meg” – mondja Csorba László, az új, bővített, felújított kiadásban megjelent Széchenyi István-életrajz szerzője, az idei Széchenyi-évforduló zárásaképpen a Nemzeti Múzeumban „a legnagyobb magyar” életéről és művéről rendezett kiállítás főkurátora. Csorba László ezúttal Széchenyi utóéletéről, a közgondolkodásban élő Széchenyi-képről beszél.

– A Magyar Nemzeti Múzeum új Széchenyi-kiállításának utolsó termeiben azt láthatjuk, hogyan használták az egyes politikai kurzusok Széchenyi figuráját saját céljaikra, hogyan formálták őt saját képükre, hogyan hímezték őt zászlajukra. A pártállami diktatúra sztálinista korszaka egy meghamisított, „rákosista” Kossuthban, míg az 1956-os forradalom a valódi, a demokráciáért és a függetlenségért harcoló Kossuthban igyekezett megtalálni önnön történelmi előzményét. A két világháború között, majd az 1960-as évektől viszont inkább Széchenyi volt az „ügyeletes” nemzeti hérosz. Voltaképpen mikor kezdődött a Széchenyi-kultusz?

– Már a gróf életében! A reformkorban jelent meg először a romantikus sztárkultusz, a színészeké, színésznőké éppúgy, mint a politikusoké. A nemzet „nagy ébresztője” már az 1830-as években szimpátiatüntetések, fáklyás­zenék ünnepelt hőse lett. Ez kapott azután újabb lendületet halála után. De tegyük hozzá: abban, hogy az utókor mindig kihasználja a történelmet, önmagában nincs semmi rossz, ez természetes folyamat. Az egyes ember vagy a közösség a múltat, annak alakjait, eseményeit stb. mindig valamilyen cselekvés igazolására használja fel. A tudomány csak azt teheti, hogy a történelem e spontán „használatát” ütközteti a forrásokban fönnmaradt adatokkal, és így arra figyelmeztet, hogy a kihasználás lehetőségei nem végtelenek. Magát a folyamatot azonban – azt, hogy a közösség merít a múltból – a tudomány nem állíthatja meg. A Széchenyi-kultusz későbbi kibontakozását mindenesetre fékezte, hogy 1860-ban a Habsburg-önkényuralommal szembeni tiltakozásként született, amit Bécsben sohasem felejtettek el. Nem támogatták tehát minden erővel a gróf emlékének ápolását – inkább Deák Ferenc kultuszának kialakítását szorgalmazták. Ezért első szobra is csak meglehetős késéssel készült el, és a példákat sorolhatnám.

– Mi volt a helyzet a „legnagyobb magyarral” az I. világháború után?

– A Monarchia felbomlását követően, a trianoni Magyarországon, amikor az egész korábbi korszak a vádlottak padjára került, a nagyszerű ideológusi képességekkel is rendelkező Szekfű Gyula építette fel Széchenyi mítoszát. Ez a mítosz komoly előzményekre, elsősorban Gyulai Pál és Kemény Zsigmond munkáira támaszkodott. Az ő Széchenyi-képüknek is központi motívuma volt az, hogy a nemzeti lét egyetemes problémáit belevetítették Széchenyi és Kossuth ellentétébe. Ezt fejlesztette tovább a történész Szekfű Gyula: az ő Széchenyije immár a nemzet örök géniuszának minden korszakon felülemelkedő, már-már emberfeletti megtestesülése lett. Nála a régi Magyarország összeomlásának az lett a döntő oka, hogy nemhogy Kossuth, de még Deák, Andrássy és a két Tisza sem folytatta Széchenyi örökét.

– 1945 után ismét változik a kép. Nyilván nem volt véletlen, hogy a moszkvai kommunista emigráció nem Széchenyi, hanem Kossuth Rádiót alapított Moszkvában.

– Pontosan! Ez a szovjet segítséggel hatalomra kerülő csoport természetesen fölismerte, hogy a szimbolikus politika szintjén múltat kell magának találnia, vagyis törekvéseinek szerves helyet kell keresnie a magyar történelmi hagyományban. A jól megválasztott múltnak ugyanis azt kellett sugallnia, hogy képviselőjének hatalomra kerülése nem idegen fegyverek erőszakos műve, hanem történelmi szükségszerűség. Széchenyi nem jöhetett szóba, részben nyilván a gyűlölt Horthy-korszakban kialakult kultusza miatt. De amiatt sem, mert a munkások és parasztok államának hogyan is lehetne egy arisztokrata a politikai példaképe? Ráadásul ő elitista liberális volt, és nem demokrata: azt vallotta, hogy a társadalmat csak az arra hivatottak vezethetik, a műveletlen tömeget nem lehet bevonni saját sorsának intézésébe, mert az csak káoszt szül. Bibliai példát is hozott erre: „ítéletében mindig hibázott a nép és még Krisztus urunkat is minoritásban hagyá Barabás ellenében” – írta 1843-ban. Erre az érvre egyébként éppen a demokrata Kossuth válaszolt a Pesti Hírlapban, arra figyelmeztetve, hogy ez valóban így van, és a nép természetesen rosszul döntött, amikor a római helytartó kegyelmi ajánlatára a gyilkos Barabást választotta. De „a nép tévedjen bár ítéletében, de ítél” – vagyis a megoldás nem az, hogy megpróbáljuk kizárni a döntéshozás folyamatából, mert az lehetetlen, hanem az, hogy emeljük műveltségét és tudásszintjét, hogy lehetőleg jó döntéseket hozzon. Vagyis az elitista gróf nem lehetett egy – a szólamokban legalábbis önmagát demokratikusnak kikiáltó – rezsim szimbóluma.

– Ha ő nem, akkor viszont éppen Kossuth.

– Nos, az igaz, hogy a két világháború között Kossuth éppen demokratizmusa miatt nem lehetett vonzó előkép a hivatalos politika számára. A Moszkvából hazatérő kommunisták ezért is inkább őt választották. Igaz, biztosan jobban örültek volna, ha Karl Marx és Friedrich Engels Magyarországon működött volna, de ha már nem így történt, akkor azokat emelték zászlójukra, akik – felfogásuk szerint – a legközelebb álltak hozzájuk: a plebejus demokrata Petőfi Sándort és Táncsics Mihályt. Ám 1848/49-ben nem az ő nevüket foglalta népdalba a fölszabaduló jobbágymilliók spontán hálája, hanem éppenséggel Kossuth Lajosét. Őt viszont „kozmetikázni” kellett, hogy a célnak megfeleljen. Egyfelől „osztályharcosabbá” kellett formálni a valóságosnál, másfelől eltagadni, hogy a függetlenségért folytatott küzdelemmel is összeforrt a neve. Kossuth személyének kisajátítása így durva történelemhamisítással járt együtt, és ennek során persze Széchenyi alakját is meg kellett hamisítani. A kommunista ideológiába ekkoriban szervesen beletartozott, hogy a magyar társadalom egy része – az egykori urak és kiszolgálóik – ellen háborút kell vívni, lévén ők azok az árulók és megalkuvók, akik a régi világot sírják vissza. Széchenyi ebben a képletben az osztálykorlátait meghaladni nem képes arisztokrata lett, aki nem tud lépést tartani a történelmi haladással, és így reakcióssá válik, együttműködik az osztrák-Habsburg imperializmussal, miért is száműzni kell a nemzeti panteonból.

– Nem is folytak Széchenyi-kutatások ebben az időszakban?

– Államilag támogatott kutatóhelyen nem. A Széchenyi-iratkiadás a húszas-harmincas években nagyszerű eredményeket ért el, napvilágot láttak hírlapi cikkei, naplói. Az ötvenes években azonban ez a munka leállt, ám szerencsére lendületet kapott a Kossuth-kutatás. Bár hivatalos kultusza velejéig hazug volt, nagyszerű munkák is megjelentek róla. 1952-ben például az idős Szekfű Gyula megírta egész életműve egyik legjobb tanulmányát, a torinói száműzetésben élő öreg Kossuth portréját. Ám ekkoriban a legszorgalmasabb történészi erőfeszítések sem ellensúlyozhatták a hivatalos hazugságokat. Például a Duna menti népek együttműködését célzó nagyszerű koncepció, a Dunai Konföderáció eszméje a szovjet blokk kényszerű gazdasági közösségének, a KGST-nek lett az előképe, elhallgatva, hogy Kossuth a legszigorúbban demokratikus és önkéntes társulást javasolt, amelynek az lett volna a hatalompolitikai szerepe, hogy távol tartsa a nagyhatalmakat ettől a térségtől. Azt az alapeszmét követte, hogy ha Közép-Európa, a Duna völgye népei összefognak, akkor nincs az a nagyhatalom, amely kívülről manipulálhatná őket. Ha viszont szembefordulnak egymással, akkor a nagyhatalmak könnyen beavatkozhatnak a térség belügyeibe. Nos, az ötvenes években éppen ezt a lényeget lúgozták ki ebből a gondolatból – és a sort folytathatnánk.

– Kossuth 1956-nak is vezérlő csillaga volt…

– Így van, már csak a Kossuth-címer révén is. 1956 Kossuthja a függetlenségért harcoló, demokratikus gondolkodású Kossuth volt. Őt tekintette Nagy Imre is politikai példaképének. A forradalom leverése után így megpecsételődött Kossuth sorsa: az új rezsim sem Rákosiék „hamis”, sem Nagy Imre „igaz” Kossuthját nem használhatta fel múltkereső céljaira. Új hősöket kellett találni.

– Így került a képbe ismét Széchenyi, akiről 1960-ban, halálának centenáriumán újból megemlékeztek. Mindez parancsra történt, vagy inkább már benne volt a levegőben?

– Történész körökben valóban ekkor már föléledt az igény – ebben élen járt az MTA Történettudományi Intézete -, hogy újra foglalkozni lehessen Széchenyi életművével. A pártközpontban pedig ráeszméltek arra, hogy Széchenyi megünneplésével két legyet is üthetnek egy csapásra. Egyfelől kapóra jött a gróf bírálata az úgymond meggondolatlan, „rossz forradalmár” Kossuth ellen. Másfelől pedig újra aktuális lett a „magyar civilizátor” mítosza. Mint tudjuk, a levert forradalomra adott reakcióként elindult a kádárista kísérlet egy „élhetőbb” szocializmus kialakítása érdekében. Ebben a helyzetben a hatalom jól használhatott egy olyan történelmi személyiséget, aki egykor azt mondta: ne foglalkozzunk azzal, hogy egy nagy birodalomba tartozunk – törődjünk csak a magunk háza tájával, itt csináljunk korlátozott modernizációt, jobb életkörülményeket stb. Azt hiszem, nem túl nehéz kitalálni, kire kellett emlékeztetnie ennek az „új” Széchenyinek. 1960-ban tehát újra tarthattak akadémiai megemlékezést a gróf haláláról, könyvek jelenhettek meg róla, megkezdődött „politikai” rehabilitációja. Ez az új Széchenyi-kultusz azután végigkísérte az egész Kádár-korszakot. Ebbe például jól illeszkedett az is, hogy az új gazdasági mechanizmus propagandájában is megjelent a reformer Széchenyi alakja.

– Vajon azok a történészek, akik ezekben az években Széchenyivel kezdtek foglalkozni, mennyire voltak tisztában azzal, hogy kutatásaikkal áttételesen a Kádár-rendszert is segítik?

– A legteljesebb mértékben tudatában voltak ennek az összefüggésnek. A hatvanas években már alkotó ereje teljében lévő történészgeneráció fölismerte, hogy a politika oldaláról megnyílt egy lehetőség, és azt gondolták, hogy ha Széchenyit ebben a szerepkörben mutatják be, az valamiképp ideológiailag erősíti a Moszkvától független „magyar út” esélyét, és így áttételesen az egész magyar társadalom jobb életlehetőségeit szolgálja. Sőt, Széchenyi itt egy még szélesebb összefüggésbe is beleilleszkedett: ekkoriban indult meg a Habsburg Birodalom, a kiegyezés és a dualista rendszer átértékelése. Az ötvenes években Deák művét még az imperialistákkal kötött sötét alkuként ábrázolták. A gazdaságtörténeti kutatások új eredményeinek figyelembevétele azonban megalapozta a kiigazítást: immár azt hangsúlyozták, hogy az alkukötés mélyebb összefüggések felismeréséből fakadt, és valójában 1848 követeléseiből csak annyi volt reálisan elérhető, amennyi 1867-ben megvalósult. Ez megint csak kapóra jött a pártközpont illetékeseinek: azt sugallta, hogy Magyarország nem önmagában modernizálódik, hanem egy nagyobb egység részeként. Ezt pedig lehetett úgy is érteni, hogy a nagyobb egység a KGST és a szovjet birodalom, amelybe beletartozunk. A történészek tehát jóhiszeműen úgy érezhették, hogy ha azt bizonyítják, milyen kiváló esélyei és eredményei voltak a magyar modernizációnak a Habsburg Birodalmon belül, és milyen nagyszerű volt Széchenyi koncepciója, aki nem akart ütközni Béccsel, azzal a kádári Magyarországon élők esélyeit is javítják: lám, nem konfrontálódunk Moszkvával, és mégis elviselhetőbb világban élünk, mint a többi szocialista ország lakói. Ez a lendület persze néha kissé „meghegyezte” a tollat. Nem kétséges, hogy például Széchenyinek és Kossuthnak rengeteg vitája volt egymással, és nagyon nem szerették egymást. De ezt a vitát a történészek egy része tovább élezte, érzelmileg is túlszínezte, sokakra rákényszerítve a döntést: csak úgy lehet az egyiket elismerni, ha ugyanakkor gyűlöli a másikat. Ez pedig nyilván nagyon jól jött azoknak, akik az 56-tal azonosított Kossuthot háttérbe akarták szorítani a magyar közgondolkodásban. Akik pedig még ma is ugyanezt szajkózzák, talán nem is sejtik, hogy még mindig a rég letűnt pártközpont akaratát hajtják végre…

– A rendszerváltás ismét új helyzetet teremtett. Érdekes, hogy az egyes politikai erők közül melyik hogyan használta és használja ma is Széchenyit. A politikai élet különböző, egymással szemben álló erői is saját házi szentjüket látják benne, hivatkoznak rá, programot neveznek el róla, építik a kultuszát.

– Különbséget kell tenni aközött, hogy valaki egy nemzeti hagyományról gondolkodva mérvadó figurának tartja Széchenyit, és aközött, hogy egy konkrét kormányzati gyakorlatban, amelyben a szimbólumok megválasztásának is jelentősége van, ki mit használ föl a történeti örökségből. Nem biztos, hogy ennek a választásnak különösebb ideológiai okai vannak, lehet, hogy a szempontok tisztán gyakorlati jellegűek. Abban a tágabb szellemi világban, amely a hazai közvélemény mérvadó tényezőit körülveszi, Széchenyinek, mint a modern Magyarország emblematikus figurájának, manapság nagy kultusza van. Ennek talán legfontosabb jellemzője, hogy nem követeli meg a magyar történelem más nagy alakjainak párhuzamos elutasítását. Elmúlt az a korszak, melynek során gondolkodóink a polgári átalakulás és nemzeti modernizáció főszereplőinek alakjába vetítették bele az ezeréves magyar történelem örökös sorskérdéseit. Ma már kevesen gondolják azt, hogy például a Széchenyi-Kossuth-ellentétben a magyarság mint nép, mint lélek, mint faj, mint történetileg létrejött embercsoport stb. nagy, alapvető létkérdései fogalmazódnának meg. Ma már mindinkább terjed annak a történelmi ténynek a belátása, hogy ők – minden ellentétük dacára, végső soron – egy oldalon harcoltak, és az igazi ellenfél Metternich kancellár világa, a bécsi udvar volt.

– Harmadik kiadásban, némileg átdolgozva jelent most meg az ön Széchenyiről szóló életrajza. Mit gondol, hogyan viszonyul munkája a ma uralkodó Széchenyi-képhez?

– Alapvetően két Széchenyi-kép él ma az emberek tudatában. Az egyik a mítoszok Széchenyije, a tévedhetetlen hérosz, aki mindent tudott és mindent előre tudott, és akit úgy kell követni, ahogy a hívő követi a szentet. Nem kétséges, hogy ennek a mitikus kultusznak nagyon pozitív szerepe van egyes közösségek életében és működésében. A másik kép pedig egy hús-vér emberé, aki az életnek – kedvenc költőjével, Berzsenyi Dániellel szólva – „megcsókolgatta rózsáját, megizzadta vaspályáját”, és aki ráadásul beteg is volt ugyan, ám betegségében is nagyszerű teljesítményre volt képes. Sokszor bizonyult gyarlónak, sokszor hibázott, ezek miatt gyakran – nemegyszer túlságosan is – ostorozta önmagát, ám aki egyben kivételes zseni is volt, a magyar polgári átalakulás első programadó egyénisége. Van, akit a mítosz ragad meg, és van, akit az esendő embert ábrázoló kép. Ma már mindkettő közös múltunk része. Én ebben a kötetben azt teszem, amit egy, a múlt jelenségein töprengő értelmiségi egyedül tehet: fölhívom a figyelmet a két Széchenyi különbségére. Remélem, könyvem senkit nem fog visszatartani attól, hogy példaképének tekintse a mítoszok Széchenyijét, de segít abban, hogy tudatában legyen annak, hogy az mitikus és nem történelmi alak. Akit pedig a valós, egykor élt figura érdekel, az írásomban olyan emberrel találkozhat, aki kimagasló, ám mégis emberi léptékű teljesítményt mondhat magáénak, és aki nemcsak reformkori országformáló tetteiben volt hatalmas, de döblingi magányában is kivételeset alkotott. Személyes példájával azt mutatta meg, hogy nincs az a betegség, baj, nyomorúság, amelyben ne tehetnénk valamit azért a közösségért, amelyhez tartozunk.