Sztyeppei legó, tölcséres-szitás modell, kazár informátor, dossziéelv, egy szinte magyar nevek nélküli Árpád-ház, egy ornitológiai-madárszimbolikai rejtély, valamint a nem tudás rétegei és a bizonytalansági hálózat – hívószavak egy a honfoglalás előtti magyarság történetével foglalkozó előadásról, amely napjaink őstörténeti kutatásainak történettudományi bizonyítékaival – és még inkább bizonytalansági faktoraival – új fénytörésben láttat régi kérdéseket. Cikkünkből elérhető Sudár Balázs történész, turkológus Tudományünnep+-on elhangzott előadásának felvétele.

„Egy ilyen előadás, amelyre most Sudár Balázs kollégám vállalkozik, egyrészt felelősség, másrészt bizonyos fokú bemutatása is azoknak az eredményeknek, amelyek ennek a tudományágnak a sajátjai, és bizonyítása annak, hogy semmiféle boszorkánykonyha nincs a dologban: száz százalék tudományról van szó” – vezette fel a Tudományünnep+ magyar őstörténetről szóló előadását Mende Balázs, az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézetének igazgatóhelyettese.

„Kevés olyan terület van a magyar történelemben, ami ekkora érdeklődésre tartana számot”

– erősítette meg az előadását felvezető szavakat Sudár Balázs történész, turkológus.

Vajon miért emocionális és személyes kérdés őstörténetünk? Hogyan van jelen a magyar őstörténet a mában, akár mindennapi használati tárgyaink szintjén? Honnan ered különös vonzalmunk a kezdetekhez? Ezekkel a kérdésekkel közelített az előadó a felé a mintegy 2300 éves szakadék felé, amely 3500 éves nyelvi önállóságunk és 1200 éves ismert történelmünk között húzódik. Mi történt, mi lehetett e kettő közötti időszakban a magyarokkal? Hogyan tudjuk hitelesen megismerni a történeti forrásaink előtti – vagyis a 9. század előtti – múltunkat? Milyen őstörténeti forrásaink vannak, és miért kell újraolvasnunk őstörténeti forrásszövegeinket? S vajon milyen „veszteségekkel” és milyen „nyereségekkel” jár ez az újraolvasás?

Ilyen és ezekhez hasonló kérdésekre keresi a válaszokat a magyar őstörténetet-tudomány, ám ebben az esetben a hangsúly – a tudomány százszázalékos jelenléte esetén is, sőt ekkor talán még inkább – a kérdéseken és nem a válaszokon van: „Itt látszik, hogy hát nem tudunk semmit, valójában nincsenek végeredmények, nincsenek fix pontok, de a különböző eredmények különböző lehetőségeket felmutatnak, különböző dolgokat pedig inkább kizárnak” – hangsúlyozta Sudár Balázs.

A kutató elmondta, hogy őstörténészként kiemelten fontos feladat annak a realitásnak az alázatos elfogadása, hogy

„a pontos történést nem tudjuk megmondani, de ki tudjuk zárni azt, ami biztosan nem történhetett meg”.

Például hogy a Dzsajháni-hagyományban minden bizonnyal nem a 870-es évek etelközi magyarságáról olvashatunk – mint ahogy ezt a magyarságkutatás egészen napjainkig vélte –, hanem egy keleten maradt magyar csoportól. S hogy a magyar őstörténet számára szintén kiemelten fontos bizánci forrás, a 10. század közepén született De administrando imperio elsősorban nem a 10. század közepi, hanem a 900 körüli magyarokról beszél.

„Csupán lépcsőfokok vagyunk egy lépcsősoron. Ez a tudomány velejárója”

– fogalmazta meg Sudár Balázs a mindenkori kutató valóságos helyét a tudomány történetében. A történész hangsúlyozta, hogy ki kell dolgozni a magyar őstörténet-kutatás interdiszciplináris módszertanát, hogy a különböző tudományágak közötti csatornákon vagy hidakon való összeköttetés minél hitelesebb ismeretekhez vezessen bennünket. Érdemes arra odafigyelnünk, amit biztosan ki tudunk zárni, „mert ezekkel lehet majd továbblépnünk, ezek azok a vitás pontok, ahol lehet, hogy majd a társtudományok tudnak nekünk segíteni”.

Forrás