Ha a ráció oldaláról nézzük, teljességgel érthetetlen az a buzgalom, amellyel a kormány igyekszik megfojtani az alapítványi iskolákat. Ezek ugyanis egyrészt olyan feladatokat vállalnak magukra, amelyeket senki más nem végez el – mint például a tehetségesek, a menthetetlenül leszakadók, vagy épp művészet iránt fogékonyak képzése –, másrészt nem hogy vinnék a pénzt, de kifejezetten behozzák a rendszerbe:… (N. Kósa Judit, Népszabadság)

… számos helyen testes tandíjat fizetnek a szülők azért, hogy az átlagostól eltérő képzést kapjon a gyerekük. Az a tény tehát, hogy a kormány a hivatalba lépése óta komoly energiát fordít ennek a szférának az ellehetetlenítésére, az ésszerűség felől nézve nem értelmezhető. A célja nem is más, mint az ideológiai nyomulás.

Hiszen bár közoktatási törvénytervezet híján egyelőre csak sejteni lehet, az előjelekből azért elég világosan körvonalazódik, milyen közoktatást álmodott nekünk a kormánykoalíció. Rigid szerkezetűt és keresztény-konzervatív elvek szerint meghatározottat. Semmiképp sem olyat tehát, amilyet az alapítványi szféra legemblematikusabb intézményei felépítettek: a gyereket partnernek tekintőt, tanulni tanítót, kísérletezőt és szabad szelleműt.

Minden, ami az elmúlt egy évben kiderült a kormány oktatásügyi terveiről, éppen ezt a szabadságot tagadja. Amikor az oktatási államtitkár állítja, hogy az iskola nem szolgáltat, hanem szolgál, akkor valójában azt vési kőbe, hogy nem a gyerekért van, hanem az intézményért magáért. Amikor létjogosultságot nyer a gondolat, hogy az esélyteleneket „felzárkóztató” osztályokban válasszuk le a szerencsésebbekről, majd leszállított tankötelezettséggel szórjuk ki a rendszerből, akkor a társadalmi egyenlőség alapelvével szakítunk.

Amikor a kormány törvénnyel és pénzzel tereli afelé az iskolafenntartókat, hogy bízzák a nagy, keresztény egyházakra az intézményeket, akkor nemcsak nem hagy esélyt a szekuláris nevelésre, de saját ideológiai bázisát is ráerőlteti a felnövő generációkra. Amikor pedig pénzügyileg ellehetetleníti, sőt – mint az Alternatív Közgazdasági Gimnázium esetében – erőszakosan államosítja is az alapítványi intézményeket, akkor világossá teszi: a liberális oktatási eszméből az sem részesülhet, aki megfizeti.

Hoffmann Rózsát jó ideje szokás azért kritizálni, mert a hetvenes évek poroszos, az elitre koncentráló és az esélyteleneket szándékosan lemorzsoló oktatási rendszerét tekinti ideáljának. Az alapítványi szféra elleni támadás azt bizonyítja, hogy ez a kritika még túl finomra is sikeredett. A valóság az, hogy a mostani oktatási kormányzat egyszerűen újra akarja teremteni a diktatúra iskoláját. Egy monolit, szegregált, tekintélyelvű, ideológiailag egynemű rendszer megvalósításán dolgozik. Mi viszont, akik azt is a bőrünkön tapasztaltuk, tudjuk: lényegében tök mindegy, hogy az őrsi gyűlés vagy a reggeli közös ima szolgáltatja-e a díszletet. Bő húsz éve is pont ettől menekültünk.

Figyelem: A szemlézett cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem a TTE álláspontját.