Magyar Bálint (második) minisztersége alatt több reformot
indított el, mint elődei az összes megelőző időszakban együttvéve – írta
Bonifert Mária az ÉS-ben.

A szabad
demokrata miniszter maximális sebességre kapcsolt, mintha érezte volna,
még egy ciklus nem adatik meg neki. Szinte nincs olyan terület az
oktatásban, ahol ne indított volna el, vagy ne fejezett volna be
valamilyen reformot. Tevékenységét mindvégig éles viták, kisebb-nagyobb
botrányok kísérték. Nem véletlen, hiszen gyakran „szent tehenekhez”,
megkövesedett szerkezetekhez, érdekrendszerekhez nyúlt hozzá.

Mindenekelőtt egy gyerekközpontú, a
gyerekek életkori sajátosságainak jobban megfelelő iskolatípus
meghonosítását tűzte ki célul. Ennek legfontosabb tartalmi eleme az
volt, hogy az alapozó (eddig alsó tagozatnak nevezett) ciklust
megtoldotta még két évvel. Ezzel egy lépést tett az angolszász
országokban bevált 6+6 osztályos iskolarendszer felé, amely több időt ad
az úgynevezett alapkompetenciák (írás, olvasás, számolás)
elsajátítására. Tény: a „gyorstalpaló” írás-olvasás oktatás, amely az
első év végére mindenkit meg akart tanítani írni és olvasni, nem vált
be. A fiatalok jelentős része „funkcionális analfabéta” marad, azaz, ha
el is tud olvasni egy szöveget, azt sem visszaadni, sem értelmezni nem
tudja. A tárca másik érve a hosszabbítás mellett az volt, hogy a
gyerekek érési üteme (főleg az alapozó szakaszban) nagyon eltérő: van,
akinek hosszabb, van, akinek rövidebb időre van szüksége bizonyos
készségek elsajátításához. Ehhez kapcsolódik az első három évben az
osztályozási és a bukási kényszer feloldása is. Utóbbit sikerült
elfogadtatni, az osztályozás megszüntetése viszont komoly ellenállásba
ütközött a pedagógusok (és a szülők) részéről. Itt kompromisszumos
megoldás született: lehet számszerűen osztályozni (az első év
kivételével), de ezt kötelező egy írásbeli értékeléssel is kiegészíteni.
Nagyobb volt a füstje, mint a lángja az új (2003-as) közoktatási
törvény úgynevezett „titoktartási passzusának”, mely szerint a
pedagógusnak szinte „orvosi titokként” kell kezelnie a diák által
rábízott információkat. A hiszterizált közvélemény ezt úgy fogta fel,
hogy a szülőket kizárják a nevelési folyamatból, holott erről szó sem
volt. A titoktartási kötelezettség nem merev és feloldhatatlan szabály,
minden olyan információt, amely a tanuló iskolai teljesítményére,
egészségére, fejlődésére vonatkozik, a pedagógusnak továbbra is kötelező
megosztania a szülőkkel.

A gyerekek
egészségi állapotáért való aggódás egyébként jelentős hangsúlyt kapott a
ciklus során: az iskolai büfék kínálatának megváltoztatásától az
iskolatáska-programig. A büfék egészségesebb kínálata, bár nagy
visszhangot kapott a sajtóban, egyelőre nem nagyon érezhető, az
iskolatáska-program is inkább csak a jövő zenéje. A következő tanévtől
kezdve az 1-4. évfolyamosoknál az órarendet úgy kell kialakítani, hogy a
táska súlya a három kilogrammot ne haladhassa meg. (Jelenleg 6-7 kilót
is cipelnek a hátukon a kicsik nap mint nap.) Ezt azonban nehéz lesz
betartani, hiszen ehhez a tankönyveket formájukban, tartalmilag is
módosítani kell. Ehhez azonban meg kellene változtatni a tankönyvkiadás
teljes rendszerét, s ez komoly érdekcsoportokat, a teljes tankönyvlobbit
érinti.

A PISA-felmérés arra is
rámutatott, hogy az európai országok közül Magyarországon a legnagyobb a
hozott családi háttér okozta különbség. Ezt a különbséget a szabad
iskolaválasztás még inkább megerősíti: a tehetősebb szülők jobb
iskolába, a hátrányos helyzetű családok rosszabb felszereltségű,
gyengébb iskolákba juttathatják be a gyerekeiket. A korai szelekció a
roma tanulók esetében különösen fennáll. Gyakran minden indok nélkül
eleve gyógypedagógiai vagy felzárkóztató osztályokba irányítják őket,
ahol alacsonyabb szintű oktatásban részesülnek. Így, ha el is végzik a
nyolc osztályt, az itt megszerzett tudás nem teszi alkalmassá őket
továbbtanulásra, de még egy szakma elsajátítására
sem.

Az eddigi oktatási kormányzatok
mindegyikének megvolt a maga esélyegyenlőségi programja (ösztöndíjak,
ingyenes étkezés és tankönyv a rászorultak számára, mentor-rendszer
kialakítása stb.), de a helyzet lényegében nem változott. A mostani
ciklus újdonsága: az eddigi felzárkóztatási normatíva helyett bevezették
az integrációs normatívát. A külön iskolákban, külön osztályokban való
„felzárkóztatás” helyett az integrált, közös oktatási formát támogatják,
melyben különböző hátterű és képességű gyerekek tanulnak együtt. E
módszer már régen bevált Európa fejlettebb országaiban. Csakhogy ehhez
megfelelő pedagógusok és megfelelő társadalmi támogatás is kellene, s
egyelőre egyik sincs meg. Az oktatási tárca programot fogadott el a roma
gyerekek indokolatlan gyógypedagógiai osztályokba küldésének
visszaszorítására, ez nagyobb sikerrel járt: az utóbbi két évben mintegy
tíz százalékkal csökkent a „gyogyós” tanulók száma. A ciklus vége felé
komolyan felmerült, hogy meg kellene szüntetni a szabad iskolaválasztás
gyakorlatát, ami egyébként számos fejlett országban ismeretlen, s ami
egészségtelen társadalmi elkülönüléshez vezet. Első lépésként azonban
csak egy jogszabály született, amely szerint az adott településen
(kerületben) élő, hátrányos helyzetű gyermekeket 2007-től kötelező lesz
felvenni az itt működő iskolába.

A
PISA-tesztek után egy másik megdöbbentő adat sokkolta a közvéleményt:
OECD-felmérések szerint Magyarország az újonnan csatlakozott országok
közül az utolsó helyen áll a nyelvtudás terén. Az oktatási kormányzat
helyesen döntött, amikor beindította az igencsak ambiciózus „Világ-nyelv
programot”. Az első és legfontosabb lépés a középiskolákban a nulladik,
nyelvi előkészítő évfolyam bevezetése volt, melyet a (jobb háttérrel
rendelkező) iskolák lelkesen támogattak. Nem csoda: megemelkedett a
normatív támogatás, és tanári állásokat teremtett egy olyan periódusban,
amikor a csökkenő gyereklétszám inkább elbocsátásokat tett volna
szükségessé. A misztérium példátlan sikerként könyvelte el, hogy ezzel
egy évvel megemelkedett az államilag finanszírozott, tehát ingyenes
közoktatás időtartalma. De tudjuk, semmi sem ingyenes. A plusz egy évet
mi, adófizető állampolgárok fizetjük, s persze a szülők, akikre jelentős
terhet ró a megnövekedett tanulmányi idő. Esetleg nem ártott volna
megvizsgálni, miért is nem tudnak iskolásaink nyolc esztendő alatt
megtanulni egyetlen idegen nyelvet sem, s hogyan lehetne növelni a
nyelvoktatás hatékonyságát. A legnagyobb „durranás” azonban a kétszintű
érettségi bevezetése volt. Sokak szerint a tárca előkészítetlenül,
elhamarkodva döntött e nagy horderejű változtatás mellett, s az
információáramlás sem volt éppen tökéletes. Ehhez csak annyit: a
kétszintű érettségi előkészítése szakemberek bevonásával 1995 óta,
szinte szünet nélkül zajlott, így elhamarkodottságról nemigen lehet
beszélni. Bevezetését szükségessé tette az is, hogy míg a kilencvenes
évek elején egy-egy korosztály negyven százaléka járhatott csak
érettségit adó középiskolába, ma ez az arány hetvenöt százalék, tehát
valahogy szelektálni kellett. Aztán ott volt a tétellopási „botrány”,
amit a média a szokottnál is hisztérikusabban tálalt. A hisztéria miatt
kevés szó esett a lényegről: az új érettségi merőben más filozófia
alapján működik, mint a régi. A tételes, „biflázós” tudás helyett a
problémamegoldás, a kreativitás áll a középpontban, ami sokkal inkább
megfelel a kor követelményeinek. Az emelt szintű érettségi ugyanakkor
kiváltja a felvételi vizsgát is, így az érettségizőknek nem kell
„duplázniuk”, mint eddig. Más kérdés, hogy az egyetemek ellenállása
miatt ez nem valósult meg maradéktalanul: félvén attól, hogy nem lesz
elegendő hallgatójuk, ők a középszintű érettségit is elfogadták. Az
„élet” aztán mégiscsak helyrerakta a dolgokat: a legnépszerűbb szakokra
csak emelt szintű érettségivel lehetett bejutni. A kétszintű érettségi a
szakemberek és a diákok szerint is (minden hibája ellenére) sikeres,
kár, hogy a média ingerküszöbét csak a botrányok érték el.

A legradikálisabb átalakítást a
felsőoktatásban kezdte meg a Magyar Bálint vezette oktatási kormányzat.
2005 őszén vadonatúj felsőoktatási törvény született, amely teljesen
átszabja a felsőoktatás jelenlegi rendszerét. Az úgynevezett
Bolognai-folyamat egységesíteni kívánja az európai felsőoktatási
térséget, lehetővé teszi a diplomák összehangolását, így megkönnyíti a
munkavállalást a különböző európai országokban. Ez a rendszer, amely
elsősorban az angolszász országokban honosodott meg, két, azaz három
ciklusra bontja a felsőoktatást. Az első, 6-8 féléves alapképzés (BSc)
elméleti és gyakorlati képzést egyaránt tartalmaz, felkészíti a diákokat
a 2-4 féléves mesterképzésre (MSc), ugyanakkor szakképzettséget is ad. A
harmadik ciklus a 4-6 féléves doktori képzés, amely tudományos fokozatú
PhD-oklevéllel zárul. Ezzel megszűnik a főiskolák és az egyetemek
duális rendszere, mindkettő részt vehet mindkét képzési formában,
amennyiben a tárgyi és személyi feltételeknek megfelel. A törvény
értelmében a 2006/2007-es tanév már ebben a szerkezetben indul, a
szeptemberi gólyák már csak a hároméves alapszakokra jelentkezhettek.
(Kivételt képeznek a jó lobbiérvényesítéssel rendelkező művészeti
egyetemek, az orvos-, a jogász- és az építészképzés, ahol megmarad a
régi, egyciklusú rendszer.) A tervek szerint a hallgatók 60-70 százaléka
az első ciklussal be is fejezné felsőoktatási tanulmányait, s csak a
legjobb 30-40 százalék tanulhatna tovább a mesterképzésben. Ezzel
huszárosan megoldanák az egyetemi túlképzés egyre kevésbé fenntartható
rendszerét, s jól képzett középkáderekkel látnák el a gazdasági szférát.
A törvény ezen része (mondhatni csont nélkül) átment a törvényhozás, az
egyetemi szféra, a közvélemény szűrőjén, pedig nem kevés buktatót
tartalmaz. Nem tudni, mire lesz jó az a képzettség, amit a hallgatók az
első három évben kapnak, mennyire fog megfelelni a munkapiaci
elvárásoknak. Még kevesebbet lehet tudni a második, mesterképzési
ciklusról. Nem tudni, hogyan kompenzálják majd a felsőoktatási
intézmények (a második ciklusban) jelentősen csökkenő hallgatói
létszámot, azaz az erre eső, csökkenő anyagi támogatást. Nem tudni,
hogyan fognak működni a szelekciós mechanizmusok, s hogyan veszi
tudomásul a hallgatók többsége az első ciklus után, hogy eddig, és ne
tovább. Jellemző, hogy a szakirodalom, a média, sőt az Alkotmánybíróság
is sokkal többet foglalkozott az egyetemi irányító testületek
átalakításával, mert ez egy befolyásos szféra jól körülhatárolható
érdekeit sértette, és senkit sem érdekelt, mi lesz a magyar fiatalok
igen jelentős rétegének jövőbeni sorsa. (Nota bene: magukat a
felvételizőket sem. Csak jussunk be valahová, aztán majd meglátjuk.)

Szinte visszhang nélkül maradt, de
ez a kormány sokat tett a hallgatókért: az éves hallgatói ösztöndíj négy
év alatt negyven százalékkal nőtt, a lakhatási támogatás
megduplázódott, a kollégiumi támogatás csaknem megnégyszereződött. A
kollégiumépítésekre kitalált (másutt már bevált) PPP-konstrukciót, amely
magántőke bevonásával teremt új kollégiumi helyeket, is inkább
felszínes fanyalgás fogadta, mint érdemi kritika.

Míg a sajtó a „kakaóbiztos” óvodai számítógépekről
cikkezett, az oktatási tárca (igaz, Phare-támogatással) szép csöndben az
összes közoktatási intézménybe bevezette az internetet. A száz diákra
jutó számítógépek aránya ma Magyarországon meghaladja az európai
átlagot, ami óriási fejlődést jelent.

A legnagyobb lemaradás a szakképzésben van. A magyar
oktatás mostohagyereke nem sok sikert mutatott fel az elmúlt tizenöt
évben. Nem csoda, hogy a munkáltatók egyre gyakrabban félreverik a
harangokat: a krónikus szakmunkáshiány lassan a gazdasági fejlődés
legfőbb gátjává válhat. A magyar fiatalok hetvenöt százaléka ma
érettségit adó középiskolába jár, szakmunkásképzőbe csak a leggyengébb
képességű tanulók jelentkeznek. Nagy a lemorzsolódás, s ezt csak tetézte
az a néhány évvel ezelőtti rendelet, amely szerint a képzés első évében
csak elméleti tárgyak taníthatók. Amikor az egyébként is tanulási
zavarokkal küzdő tizenéves megint Shakespeare Hamletjével találta szembe
magát, azonnal elment a kedve a szakmatanulástól. Az Oktatási
Minisztérium a Munkaügyi Minisztériummal együtt kidolgozott egy új
szakképzés-fejlesztési stratégiát és egy új szakiskolai fejlesztési
programot. Ennek egyik eleme volt az Országos Képzési Jegyzék
felülvizsgálata, ebbe a munkába (végre) bevonták a gazdaság szereplőit
is. A tanítandó szakmák száma így csaknem a felére csökkent, s ezek a
szakmák jobban megfelelnek a munkaadók igényeinek. Lehetővé tették a
szakmatanulást azok számára is, akik nem fejezték be az általános
iskolát. Egyelőre hatvan iskolában indult el az újfajta szakképzés.
2004-ben megkezdték a térségi integrált szakképző központok szervezését
is, melyek színvonalasabb oktatást biztosítanak, mint az elaprózott
szakiskolai rendszer. Valami elindult, de ezen a téren valóban indokolt
volna maximális sebességre kapcsolni.
A búcsúzó miniszter tehát
összességében jó örökséget hagyott hátra. A sors igazságtalansága, hogy
nem kapott lehetőséget a folytatásra. De mint tudjuk, a történelem és a
politika sohasem igazságos. Csak reménykedni lehet, hogy a folytatás
nem lesz visszalépés. 

Élet és Irodalom
50. évfolyam, 22.
szám