Barczi Imre az ÉS
2010. január 22-iki számában összefoglalta a állambiztonsági szolgálat
gépi nyilvántartását tartalmazó tizennyolc mágnesszalag lementésének
technikai történetét.

[…]

A
bizottság

2009. március elején
kaptam a felkérést Kenedi Jánostól, hogy vegyek részt a szalagok
archiválására felállított munkacsoportban civil informatikai
szakértőként. A feladat egyszerre volt ijesztő, izgalmas és homályos, de
természetesen azonnal igent mondtam.

A bizottság négy civil és egy, a Nemzetbiztonsági
Szakszolgálat által delegált informatikusból, illetve az NBH által
delegált elnökből és jogászból állt. Első ülésünket március 20-án
tartottuk, ezt november végéig még kb. további ötven maratoni
összejövetel követte. Számomra ezen az első találkozón derült ki, hogy
pontosan mi is a feladat: leolvasni a szalagokat, és átmásolni róluk
minden adatot azzal az apró nehezítéssel, hogy vakon kell dolgoznunk,
mivel a szalagok 2060-ig titkosítva vannak, így munka közben egyáltalán
nem láthatjuk, mi van rajtuk. A másik feltétel az volt, hogy nem
tehetjük ki őket a rongálódás, illetve az adatmódosulás legkisebb
veszélyének sem, tehát bo­lond­biz­tos rendszert
kell összeraknunk, mielőtt elkezdjük olvasni őket.

Régi, elavult technológiáról van szó, nem is sikerült
olyan szakembert delegálni a bizottságba, akinek kimondottan a
szalagokról történő adatmentés lett volna a szakterülete. A
munkacsoportba így különböző szemlélettel és tapasztalattal bíró
informatikusok kerültek, volt köztünk olyan, aki sokat dolgozott,
illetve a mai napig foglalkozik régi szalagokkal és rendszerekkel
(szegedi informatikatanár, gyűjteményi tárlatvezető, a bizottság
alelnöke), volt adatmentésben tapasztalt szakember (Zsilinszky Sándor, a
Kürt Kft. üzletágvezetője). A további két civil tag Harajda András és
jómagam. Visszatekintve a vegyes összetétel kimondottan szerencsés volt,
nagyon jó, széles látókörű csapat jött össze, beleértve a hivatal
munkatársait is, akikkel végig korrekt viszonyunk volt, még ha különböző
elvárásokkal kezdtünk is neki a munkának.

 

A
szalagok

Március 28-án vehettük
először kézbe a szalagokat. Leragasztott, lepecsételt borítékokban
érkezett a tizennyolc tekercs, a kibontás után az NBH fotósa
lefényképezte őket, rögzítettük azokat az adatokat, amelyek szemmel
megállapíthatóak voltak, majd újracsomagoltuk az összeset, ezúttal már a
bizottság tagjainak aláírásával. Ettől a pillanattól elvileg más nem
férhetett hozzájuk. Az aláírás és újrapecsételés ceremóniája minden
további felbontáskor megismétlődött, bár ezután sokáig, az első mentésig
nem láttuk a szalagokat.

A szalagok
szemre megfelelő állapotúak és sértetlenek voltak, a csomagolásból úgy
tűnt, hogy megfelelő körülmények között tárolták őket, penész vagy
komolyabb szennyeződés nem volt rajtuk. Azt természetesen nem lehetett
megállapítani, hogy milyen hőmérsékleten tárolták, érte-e őket
valamilyen erős besugárzás stb. Néhány métert letekertünk belőlük, nem
voltak túlságosan összeragadva, és oldalról vizsgálva az is látszott,
hogy le voltak már tekerve korábban, tehát nem újak, hanem használtak.
Korábbi életüket illetően persze nem lettünk okosabbak, a borítékokat
olvashatatlan aláírással, NBH-s pecséttel zárták le. Dátum nem szerepelt
rajtuk, de irattári tételszám igen, pl. az egyiken 007/97/7, de ez nem
volt egyértelmű zárási dátum.

A
korábbi elméleteket – ti. hogy hat szalagról van szó, mindegyik három
példányban felírva – megerősítette a címkézés, hármasával nevezték el
őket, pl. GYUJ H1, GYUJ H2, illetve GYUJ H3. A szalagok között volt hét
és tíz inch átmérőjű is (utóbbin hosszabb a szalag, így több adat fér
rá), de az azonosított hármasokon belül mindig egyforma volt a méret.
Nemcsak a borítékokon, hanem a szalagokon is voltak címkék, ezeken az
első használatbavétel ideje 1990. 01. 25. volt. (Arra persze nincs
garancia, hogy ezek valós adatok voltak.)

Bár a szalagok jó állapotúnak látszottak, sejthető
volt, hogy régen nem nyúltak hozzájuk. Tehát hiába voltak a tárolási
körülmények szemre megfelelőek, az előírt két-három évenkénti
átforgatást biztosan nem hajtották végre rajtuk már jó ideje. (A
szalagok időnkénti áttekercselésére azért van szükség, mert az egymáson
fekvő szalagrétegek hosszú idő alatt átmágnesezik egymást.) Ennél a
pontnál tehát még meglehetősen bizonytalan volt, hogy tudunk-e róluk
adatot menteni.

 

Felkészülés

A
szalagok felírásáról semmilyen konkrét információ nem állt
rendelkezésünkre, csak annyit tudtunk, hogy valószínűleg a BM
adatfeldolgozó hivatalában rögzítették őket 1990 körül. Az ott dolgozó
személyzetből azonban senkit nem lehetett előkeríteni, és azt sem tudtuk
pontosan, milyen számítógépeket, illetve szalagos egységeket
használtak. A rendelkezésre álló információk alapján a Siemens 4004
család valamelyik változatáról volt szó, de mivel ezeket a gépeket az
összes, máshol található hasonlóval együtt már rég selejtezték, az
olvasáshoz egy új, korszerűbb rendszer összerakása látszott célszerűnek.
Ehhez megpróbáltunk összegyűjteni minden fellelhető információt a
szalagokról, a lehetséges felhasznált formátumokról, az
olvasóegységekről. A kutatás nagyrészt az interneten folyt, ahol a
szóban forgó fél inches kilenc trackes szalagtípusról rengeteg
információ található.

Ez a szalag
ugyanis elavultsága ellenére az egyik legnépszerűbb adathordozó a
világon. Bár már évek óta nem gyártanak se ilyen szalagot, se hozzávaló
olvasóegységet, majdnem negyvenéves pályafutása során rengeteget
használták, nagyon sok adattár létezik még ma is, ami ebben a
formátumban van meg. Először 1964-ben az IBM System/360 számítógéphez
használtak ilyen szalagot, 2003-ban gyártották utoljára. Négyféle
adatsűrűségű változat létezik, a legnagyobb sűrűségű és átmérőjű szalag
maximális tárolókapacitása kb. százhetven megabyte. Az első szalagos
egységek szekrényméretű dobozok voltak, de mivel a szalagtípus
jelentősen túlélte az őt létrehozó nagyszámítógépes hőskorszakot, nem
meglepő módon a 80-as és 90-es években PC-hez illeszthető olvasók is
készültek (ezek akkorák kb., mint két mikrohullámú sütő). Természetesen
már ilyen olvasókat sem gyártanak, az interneten lehet találni
néhányat.

Említettük, hogy ezek a
szalagok még sok helyen megtalálhatók, és sokszor előfordul az is, hogy
adatot kell olvasni róluk. Ugyanakkor a megfelelő olvasók beszerzése
költséges és nehéz. Ebből következik, hogy a világon ma is sok olyan
vállalkozás van, ami ilyen szalagok átírására specializálódott –
ráadásul ők a felgyülemlett sokéves tapasztalat folytán a régi,
problémás szalagokat is jó hatásfokkal tudják menteni. Mi sem lett volna
egyszerűbb, mint megkeresni a legközelebbi ilyet, hónunk alá csapni a
tizennyolc szalagot, elvinni őket, és hazahozni a lementett adatokat. De
ezt természetesen nem tehettük meg, mivel külső mentésnél se a
titokvédelem, se a szalagok sérthetetlensége nem lett volna
garantálható.

Maradt a nehezebb út, a
saját rendszer építése, ráadásul a későbbi technikai galibák kivédésére
úgy döntöttünk, hogy három független rendszert építünk, ezekben a PC
lehet egyforma, de három különböző gyártmányú szalagos egység kell. Csak
olyan olvasók jöhettek szóba, amelyek mind a négy adatsűrűséget tudták
olvasni, hiszen fogalmunk se volt arról, hogy a szalagot milyen módon
rögzítették. (Ráadásul nem elég a legnagyobb sűrűségre képes egységet
választani, mert az olvasók nem kompatibilisek automatikusan a kisebb
sűrűségű szalagokkal, hiszen a rögzített jelek kódolása is más.) További
szempont volt, hogy az egység tudjon read only (csak olvasás) módban
dolgozni, hogy még véletlenül se tudjuk felülírni a
szalagokat.

Aránylag gyorsan, már
április 9-én dűlőre jutottunk abban, hogy melyik az a három javasolt és
három tartalék típus, amit érdemes használni. A beszerzés – szintén
adatbiztonsági okokból – az NBH saját csatornáin keresztül történt,
miközben az eszközökre vártunk, rendszertervet írtunk. (Ebben többek
között pontosan specifikáltuk a tesztelésre és éles mentésre használt
rendszert, a folyamatokat, a lementett adatok biztonságos tárolásának és
archiválásának módját, felkészültünk a hibalehetőségekre stb.
Kétségkívül nem ez volt a projekt legizgalmasabb része.) Erre a munkára
három hónapunk volt, mivel a beszerzés sajnos nem ment túl gyorsan –
ahhoz képest, hogy az egész projektet a tervek szerint június végéig be
kellett volna fejeznünk, az első olvasó július elején érkezett meg, a
harmadik július 21-én, szűk két héttel a nyári szabadságok miatti
kényszerszünet előtt. De ekkor még volt egy pici remény arra, hogy ha
minden jól megy, befejezhetjük a mentést ebben a két hétben.

[…]