A
magyar filmes- és történészszakma vétke, hogy elkerül bizonyos
„érzékeny” témákat. Koltay Gábor most ilyenhez nyúlt – írta Ungváry
Krisztián a Népszabadságban.

Horthy
sokak számára negatív hívószó még ma is, személyéről több méltánytalan
vélekedés kering a közéleti vitákban. Megérdemelné az objektív
értékelést, hiszen szerepe nemcsak negatív, mint ahogy az 1920-1944
közötti Magyarország is számos szempontból eredményeket ért el.
Antonescuval, vagy akár Benessel összehasonlítva is több vállalható elem
található a magyar kormányzó politikájában, de Horthy a magyar
mezőnyből sem kerülne ki utolsóként.

Koltay Gábor számára „a Kormányzó” ma is élő figura,
minden jel szerint alkotásának virtuális megrendelője. A filmben
vegyesen nyilatkoznak meg jobboldali közszereplők, történészek,
történelmi szemtanúk és színészek. Utóbbiak vagy Horthy, vagy mások
visszaemlékezéséből olvasnak fel kivétel nélkül „a Kormányzóra” nézve
pozitív szövegeket. A rendezőnek érezhetően fontos volt, hogy a jól
öltözött angol urakra emlékeztető színészek szájából a szöveg minden
alkalommal színes tapétás falak, aranyozott bútorok, fényes tükrök
között, intarziás parketta fölött szóljon .

Ezzel a rossz feudális miliővel legalább sikerült
érzékeltetni azt az ódivatú atmoszférát, ami a Horthy-rendszer
rosszabbik oldalát jellemezte. Koltaynál azonban ez a körítés nem
irónia, hanem a halálosan komolyan vett lényeg. A film alkotója ebből a
szempontból 2007-ben maradibb, mint Horthy 1939-ben volt. Vagy esetleg a
megcélzott nézőközönség igényeit akarta ezzel
eltalálni?

Koltay az egyes
történészekkel nyilván többórás anyagot vett fel, és csak két-három
mondatot közölt azoktól, akik nem illettek bele a koncepciójába. A kor
szakértőiként jelennek meg Nemeskürty István, Salamon Konrád, Raffay
Ernő, Kovács Dávid (itt nem mint a Jobbik volt elnöke, hanem mint
történész), az ex-MIÉP-es Gidai Erzsébet (itt mint közgazdász),
Szerencsés Károly, Deák István, Szita Szabolcs. Az utóbbi három esetében
feltételezem, nem tudták, mihez adják a nevüket.