Az
emlékezők egyének, ám minden egyes tanúvallomás, napló vagy memoár a
kollektív emlékezetet egy-egy építőköve – mondta Pécsi Katalin, a
Holokauszt Emlékközpont oktatási igazgatója az MTI-nek annak kapcsán,
hogy csütörtök este A szenvedés neme: női naplók és memoárok a
holokausztról címmel előadást tartott az MTA Politikai Tudományok
Intézetében. (Forrás: MTI/Hírextra)

„Vajon minden túlélő az »általános
emberit« meséli el? Ha belátjuk, hogy egyaránt létezik férfi
és női tapasztalat, nem kezdjük-e akaratlanul a szenvedést méricskélni?
Ezen túlmenően: tényleg máshogy mesélnek a nők a velük történtekről,
mint a férfiak?” – tette fel a kérdést Pécsi
Katalin.

Mint mondta, a történelemről eddig mindig a
férfiak írtak, akiket a nagy epikus témák érdekelték. Ily módon egy
csomó dolog kimaradt, hiszen a nők hagyományosan a kisebb formákat
kedvelték, ha egyáltalán írtak. Az évszázadok folyamán a nőktől
többnyire naplók, levelek, receptek maradtak fenn.

„A
holokauszttal kapcsolatban nyilvánvaló, hogy a nőket más élmények
érték. Más volt egy anyának a táborba kerülni, ahol kitépték gyermekét a
kezéből. Akadt olyan asszony, akinek szülnie kellett a lágerben, vagy
fiatal nőként attól rettegnie, hogy a tábori bordélyba hurcolják. Ezek
nyilvánvalóan egészen más élmények, ezeket a férfiak nem tudják
megírni” – mondta.

Mint kifejtette, a
Holokauszt Emlékközpontban diákokkal való találkozásra szinte mindig női
túlélőket hívnak meg. A férfiakat ugyanis nagyon nehéz arra rávenni,
hogy saját magukról beszéljenek. Másmilyen a gondolkodásuk, másmilyenek
az emlékeik. A nők sokkal érzékletesebben tudnak beszélni, mert számukra
fontos egy csomó olyan részlet, amelyek a férfiak számára
nem.

„Ezek azonban nagyon fontosak, hogy megpróbáljuk
elképzelni mi is volt. A nők olyan témákat is előhoztak, amelyek nem
nagyon léteztek korábban: a test, a meztelenség, a leborotvált fej
szerepéről beszélnek. Gondoljunk arra, hogy férfiaknak, nőknek egyaránt
szörnyen megalázó, ha leborotválják a fejüket. A férfiaknak általában
embertelen volt, ami történt, de attól még férfi maradt, hogy
leborotválták a fejét. A nők viszont ezzel a nőiességüket veszítették
el, ez még borzalmasabb volt egy fokkal” –
magyarázta.

Kifejtette: Természetesen nem arról van
szó, hogy a szenvedést próbálnák méricskélni. Csupán arról, hogy a
holokauszt olyan mozaik, amelyet apránként próbálnak összerakosgatni, ám
sehogy sem tudják megérteni, elképzelni.
„Kellenek ezek a női
mozaikdarabkák, hogy megértsük” – mondta Pécsi
Katalin.
Ismertetése szerint ezen túl a nők máshogy mesélnek,
ez a holokauszttól független kommunikációs képesség. A férfiak
hierarchikusan szeretnek beszélni, a fontos dolgoknak alárendelve a
kevésbé fontosat. A nők pedig mellérendelő módon, tehát egyformán fontos
sok minden.

„Ettől izgalmasak ezek a női naplók,
hogy egyszerre szólnak arról, hogy egyre fenyegetőbb az élet, el kell
hagyni a lakást és beköltözni a gettóba, a deportálás réme feneget, de
közben ugyanolyan fontosak a fiúk, a kinézet, az, hogy valaki kap egy
piros biciklit. A mindennapi életről van szó, az
intimitásról” – emelte ki Pécsi
Katalin.

Mint kifejtette, kevéssé jelenik meg a
férfiak írásaiban, hogy a nőknek más volt a túlélési
stratégiája.

„Rengeteg tábori történetet ismerünk
arról, hogy a nők kis csoportokat alkottak és mindent megosztottak
egymással. Vannak túlélők, akik barátnőjüket, akikkel ilyen szorosan
együtt voltak, lagersisternek, tábori nővérének szólítják. Ez egy lelki
ellenállás volt, amelynek köszönhetően nagyobb volt az esélyük a
túlélésre” – mondta Pécsi
Katalin.

Ismertetése szerint ezeket a kérdést járja
körül, azt, hogy a „női témák”, értékek, viselkedésmódok, túlélési
stratégiák hogyan jelennek meg a túlélőnők írásaiban. Elemzéseihez
magyar zsidó nők elbeszéléseit használom: elsősorban Bruck Edith, Ember
Mária, Magyar Judit Isaacson és Aranka Siegal memoárjait, valamint
Ecséri Lilla, Heim Éva és Dora Sorell naplóit.