Bihari Péter
cikke

„A holocaustot – írja új
könyvében Heller Ágnes – nem lehet megérteni, mert nem tartozik a
racionális történelmi események közé.” Lehetséges, hogy a filozófusnak
igaza van, ám ettől persze az iskolai órákon valamit kezdenünk kell a
témával. Az alábbi cikk ehhez kíván némi segítséget adni, s a magyar és
külföldi tapasztalatok áttekintése után javaslatokat is megfogalmaz.
Szerencsére kitűnő tanulmányokra támaszkodhattam: Loránd Ferenc 1996-os
előadására „A holocausttéma pedagógiai dimenziói”-ról , valamint Karsai
Lászlónak a hazai történelemtankönyvek holokauszt-képéről írott 1994-es
cikkére.

Bár a holokauszt századunk
történelmének meghatározó része, mégis fel-felbukkan az a nézet, hogy
valójában csak az egyik a múlt genocídiumainak sorozatában, tehát
fölösleges „felnagyítani”. Ilyenkor kerül elő a „zsidók érzékenysége”
vagy az a vélemény, hogy – ellentétben a zsidókkal – az indiánoknak,
feketéknek stb. bezzeg nem voltak írástudóik, akik megörökíthették volna
a szenvedéseiket… Újra és újra meg kell tehát magyarázni, mi a
holokauszt, mennyiben egyedi a tömeggyilkosságok valóban hosszú sorában,
miért, hogyan, kiknek kell tanítani. Tehát egy attitűd, egy szemlélet
kialakításáról is szó van. Úgy gondolom, nem az a megoldás, hogy minden
más genocídiumot háttérbe szorítva egyedül a zsidóság szenvedéseit
emeljük ki: ez egyoldalú, igazságtalan és tudománytalan volna. De arról
sem, hogy a holokausztot egyszerűen egy végtelen (pillanatnyilag
Koszovóig tartó) sorozat egyik darabjaként fogjuk fel – nem a számok
okán, hanem mert jellegezetesen a modern – ipari és ideologikus –
korszak „terméke”. Omer Bartov történész így fogalmazott: „Ami a
holokausztban példátlan volt – és mindmáig az -, egészen más dolog, mint
amiről Goldhagen beszél: több millió ember kiirtása halálgyárakban, egy
modern állam parancsára, lelkiismeretes hivatalnokok szervezésében, egy
törvénytisztelő, patrióta, ‘civilizált’ társadalom támogatásával.
Állam soha azelőtt vagy azután nem határozott úgy, hogy technológiai,
szervezési, intellektuális forrásait annak az egyetlen célnak a
szolgálatába állítja, hogy egy embercsoport minden egyes tagját kiirtsa,
felhasználva a népirtás kivitelezésében az ipari tömegtermelés és a
totális háború tapasztalatait. Ez újdonság volt: hullákat termelni az
árutermelés módszereivel. Ebben az esetben a pusztítás a termelés célja,
nem pedig ellentéte volt.”

A
holokausztot a legtöbb országban – nálunk is – a történelem-tananyag
fejezeteként tanítják. Van, ahol külön kurzusként kezelik: pl. Izraelben
mintegy 30 órát szánnak rá, de csak az 1960-as években került be a
tantervbe, s egy 1982-es rendelettel lett kötelező téma a
középiskolákban; valamint az amerikai és a brit iskolákban, ahol a
történelmet amúgy sem kontinentális módon, hanem inkább „foltokban”
oktatják. (Nagy-Britanniában csak az 1990-es években lett a tanterv
része a hagyományos, eseménytörténeti jellegű második világháborús téma
helyett – ennek egyaránt oka volt az 50. évforduló, a Schindler listája
című film, továbbá a boszniai és ruandai népirtás.)

Magyarországon az 1980-as évekig a holokauszt – így –
hiányzott a tankönyvekből. A nyolcvanas években már előfordult, de
hiányosan. A rendszerváltás óta kiadott tankönyvekkel sem lehetünk
maradéktalanul elégedettek. Egyfelől általában nem különül el az
elkövetők, az áldozatok és a közvetlenül nem érintett „lakosság”
nézőpontja, másfelől a zsidók most is váratlanul bukkannak fel és tűnnek
el a tankönyvekben; a legritkább esetben derül ki, hogy kik ők, miért
lettek áldozatok.
A fenti bekezdésből talán az is kiderül, mire
volna szükség. Tartalmilag mindenekelőtt arra, hogy a zsidók ne úgy
kerüljenek elő a tanításban, mint valamilyen idegenek, akiket a második
világháborúban elpusztítottak. Egyszerűen foglalkozni kell a
kelet-európai, azon belül pedig a magyarországi zsidóság történetével.
Hogy ez a legritkábban történik meg, összefügg a nemzeti történetírás
szívós hagyományával: ebben Magyarország története a magyarok
történetével azonos; a nemzetiségek csak zavaró tényezőként kerülnek be,
amikor túl sokan lesznek vagy követeléseket fogalmaznak meg. Ezt a
szemléletet nálunk is sürgősen meg kellene haladni. Egy angol
oktatócsomagban fotók és újságcikkek segítségével elevenedik meg egy
hagyományos galíciai kisváros élete, ezáltal a tanulók megismerik a
kiirtásra szánt társadalmat.

A
következő probléma: rá kell világítani arra is, kik a tettesek, kikben
és miként fogalmazódhat meg egy embercsoport elpusztításának terve.
Különlegesen elvetemült emberekről van-e szó (ami túl egyszerű
magyarázat volna) vagy „átlagszörnyekről”? Amennyiben az utóbbi áll
közelebb az igazsághoz, még erőteljesebben merül fel a történeti
magyarázat igénye. (Bőven vannak kihasználatlan, magyarra le nem
fordított források – akár pl. a nevezetes Wannsee-i konferencia anyaga.)
Végül a holokauszt esetében különösen fontos a környezet magatartása,
reakciója. Jelen sorok szerzője önkritikusan állapítja meg, hogy amikor
tankönyvében leírta: „a zsidók általában nem tanúsítottak ellenállást, a
nem zsidók közül pedig kevesen segítették szerencsétlen embertársaikat”
-, akkor enyhén szólva nem járt a dolog végére. Más kérdés, hogy
legtöbb tankönyvünk még ennyit sem mond.) Mert ki kellene elégíteni a
tanuló érdeklődését: miért „hagyták magukat” a zsidók, miért voltak
kevesen a segítők (féltek-e vagy közönyösek voltak – ennyiben netán ők
is felelősek?); kik és miért segítettek mégis (emberségből-e –
egyáltalán embertársaknak kezelték az üldözötteket?)? Megannyi
megválaszolatlan kérdés. (Itt hívnám fel az olvasó figyelmét a Karsai
László által a közölt 1945-ös DEGOB-jegyzőkönyvek részleteire, amelyek
kiválóan használható források az üldözöttek és a környezet viszonyának
tanulmányozásához.

Módszertanilag is
megfogalmazható néhány tanulság. Mindenekelőtt: a holokauszt nem aktus,
hanem egy folyamat (végpontja), a kirekesztés és jogfosztás folyamatáé.
Ennek a bemutatására kell elsősorban törekedni! Ebből is következik,
hogy nem számokkal, statisztikákkal kell bombázni a kisgyerekeket (vagy
legfeljebb a végén). Joszif Sztálin, aki igazán szakértő volt ebben a
kérdésben, helyesen mondta: egy ember halála tragédia, egymillió emberé
statisztika. A holokauszttal foglalkozó óra legyen személyes: emberi
sorsokat kell a középpontba állítani. Mindenekelőtt gyermekek sorsát:
Anna Franktól kezdve hazai memoárokig bőven lehet használható példákat
találni. Ma már sok vidéki hitközség vészkorszakbeli történetét is
feldolgozták: nem általánosságokkal, hanem „lokális” eseményekkel
érdemes foglalkozni, mert – mint minden történelem – a holokauszt is
helyi, személyes, emberi.

Mindehhez
főleg jól kiválasztott forrásokra van (volna) szükség – nem csak, talán
a kisebbeknél nem is elsősorban szöveges forrásokra, hanem képekre,
igazolványok, újságcikkek fénymásolataira. (Kifejezetten nem a
szörnyűségeket bemutató képekre gondolok, nem kell sokkolni az – amúgy
tévés borzalmakhoz szokott – gyerekeket. A londoni Paula Kitching
mutatta meg a náluk összeállított kiváló, alapos, nagyon átgondolt
forrásgyűjteményt, amelyben számos fotó, újságcikk és térkép kapott
helyet. Arra a szinte primitív, de azért helyénvaló tanári felvetésre,
hogy „why did Hitler kill the Jews? – miért ölte meg Hitler a
zsidókat?”, az angol gyerekek többnyire azt felelik: mert gazdagok
voltak. Erre rögtön elő lehet venni a galíciai kisváros életéről szóló
dokumentációt, s együtt megnézni, hogy helyes-e ez a
megállapítás.)
Összegezve a fentieket: bár nálunk is történtek
elmozdulások, úgy vélem, nem lehetünk elégedettek a holokauszt
tanításával. A szükséges változatások irányát próbáltam jelezni. Annyit
talán érdemes hozzátenni, hogy ez esetben sem csak a történelem oktatása
a cél. A holokauszt tanításának demokratikus gondolkodásra,
toleranciára, az emberi méltóság tiszteletére kell nevelnie. Ebben van a
történelemtanárok felelőssége – ebben, remélem mindannyian
egyetértünk..

Bihari
Péter