300 évvel ezelőtt, a spanyol örökösödési háború lezárásaként, ezen a napon kötötték meg az utrechti békét XIV. Lajos francia és V. Fülöp Spanyol királya a Bourbon-ellenes európai szövetség tagjainak egy részével: Nagy-Britanniával, a Holland Egyesült Tartományokkal, a Savoyai Hercegséggel és Portugáliával, mely szerint Spanyolország és Franciaország nem egyesülhet egy koronában. (Rubicon)

A spanyol örökösödési háború újabb alkalmat adott Európa nagy dinasztiáinak, hogy a maguk javára változtassák meg az erőviszonyokat. A francia Bourbonok és az osztrák Habsburgok versengtek a spanyol trónért, egyúttal a kontinentális hegemóniáért. Európa más hatalmai pedig árgus szemekkel lesték, melyik dinasztia tesz szert erőfölényre, s nyomban a másik mellé állva próbálták helyrebillenteni az egyensúlyt. Ezzel a hatalmi vetélkedéssel párhuzamosan zajlott a Rákóczi-szabadságharc, amely az önálló magyar államiságot külső közbenjárással próbálta megmenteni, ám az európai hatalmi játszmában senkinek nem fűződött érdeke a Habsburgok túlzott meggyengítéséhez.

Az 1713–15 között kialakított utrechti békerendszer hosszan tartó európai konfliktusnak, az 1701 óta zajló spanyol örökösödési háborúnak vetett véget. A harc annak idején II. Károly, az utolsó spanyol Habsburg-uralkodó örökségéért tört ki, aki gyermektelenül halt meg 1700-ban. XIV. Lajos francia király és I. Lipót német-római császár egyformán közeli rokona volt II. Károlynak, így hasonló jogon igényelték dinasztiájuk számára a spanyol örökséget: a Bourbonok XIV. Lajos unokáját, Anjou Fülöpöt, a Habsburgok I. Lipót ifjabbik fiát, Károly főherceget kívánták a spanyol trónra juttatni. Mivel a francia trónigénylő a Franciaországra vonatkozó örökösödési jogáról sem volt hajlandó lemondani, fennállt a két szomszédos monarchia egyesítésének lehetősége. Ezért Anglia és Hollandia – a fenyegető francia–spanyol hegemónia veszélyétől tartva – a Habsburgok oldalára állt, s az örökösödési háború során katonailag is támogatta Károly főherceg trónigényét.

A béke igénye
A Bourbonok számára a spanyol katonai erőn kívül csupán Miksa Emánuel bajor választófejedelem – aki egyúttal Spanyol-Németalföld kormányzója is volt – seregei jelentettek komolyabb segítséget. 1709-ig a császáriak és a velük szövetségben harcolók – a spanyolországi frontot leszámítva – lényegében mindenütt sikerrel harcoltak. Az Ibériai-félszigeten viszont a francia–spanyol erőfölény vált mind egyértelműbbé. Az így kialakult patthelyzet miatt kezdődtek tárgyalások 1709 tavaszán Hágában, majd 1710 márciusában az ugyancsak hollandiai Geertruidenbergben XIV. Lajos, illetve az 1705-ben elhunyt I. Lipót örökébe lépett I. József császár, valamint Nagy-Britannia és Hollandia képviselői között. A franciák számára kedvező fordulatnak számított, hogy 1710 augusztusában Angliában megbukott a háborúpárti whig kormány, s az új tory kormány nem látta értelmét a további hadműveletekben való részvételnek, és megelégelve a hatalmas kiadásokkal nem arányos eredményeket, a megegyezést szorgalmazta.

A hollandiai békekonferenciára a spanyol örökösödési háborúval párhuzamosan zajló magyarországi és erdélyi Habsburg-ellenes szabadságharc vezérlő fejedelme, II. Rákóczi Ferenc is elküldte megbízottait. A császárral szövetséges angolok és hollandok azért mutattak hajlandóságot a felkelők és a bécsi udvar közti közvetítésre, sőt, az így létrejövő megegyezés garantálására, mert az összeurópai béke mielőbbi megkötését remélték. Döntésükben közrejátszott az a számítás is, hogy a Habsburgok hadi vállalkozásaihoz nyújtott tetemes kölcsöneik megtérülése a császár által számukra lekötött magyarországi és erdélyi bányakincsekből csak akkor lehetséges, ha Magyarországon nyugalom lesz. Feltételük csupán az volt, hogy Rákóczi kezdeményezzen tárgyalásokat a bécsi udvarral, és ne ragaszkodjon erdélyi fejedelmi címéhez.

Rákóczi fejedelemségéről ugyan kész lett volna lemondani, Erdély önálló államiságáról viszont nem. Sőt, a Habsburgok magyarországi trónöröklési rendjét az 1687. évi pozsonyi országgyűlés által elfogadottól eltérően, angol mintára kívánta szabályozni, továbbá ragaszkodott a szécsényi országgyűlés toleráns vallásügyi törvényeihez, valamint nemzeti hadsereg felállításához. E feltételek Bécs számára elfogadhatatlanok voltak, hiszen az 1687. évi országgyűlés nemcsak a Habsburgok férfiágának örökletes uralmát fogadta el a Magyar Korona országaira nézve – melyek közé Erdély is tartozott –, hanem az Aranybulla ellenállási záradékáról is lemondott. Ezért a szabadságharcot eleve lázadásnak, vezérét pedig nem önálló ország fejedelmének, hanem törvényes uralkodójával szembeszegülő rebellisnek tekintették Bécsben, s el voltak szánva a mozgalom kezdetét megelőző közjogi állapot fegyveres visszaállítására. Márpedig ez a megoldás 1710-ben, amikor a Magyarországon állomásozó császári haderő ellenében – mely az országnak már mintegy négyötödét ellenőrzése alatt tartotta – alig harmadannyi kuruc katona volt mozgósítható, minden nagyobb nehézség nélkül megvalósíthatónak tűnt.

A cikk a rubicon oldalán folytatódik