Repárszky Ildikó történelemtanár

 

 

Tanár vagyok.

„TANÍTANÉK”.

„Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani.”

Tévedés azt hinni, hogy a fiatalokkal csak az oktatási rendszer ismerteti meg a történelmet. A történelmi emlékezet közvetítésében, minél kisebb a gyermek, annál inkább a család, a környezet számít, majd egyre inkább a közbeszéd, a köztér, a kortárs csoport, a média… Az iskola hatóereje, bármilyen tantárgyról van is szó, csekélyebb annál, mint gondolni szokás, s az elmondott szót sokszor falrahányt borsónak érezzük, de hányjuk rendületlen… Ugyanakkor az iskola maga is szerves része annak a szélesebb társadalmi környezetnek, amelyben diákjainkat történelmi impulzusok érik.

 

A rendszerváltozás után történt néhány évvel (még fiatal tanár koromban), épp Trianont tanítottam, mikor egy bátor diákom nekem szegezte a kérdést: a tanárnő azért van fekete ruhában, mert Trianonról beszél? Döbbenten nézhettem a diákra, mert valóban fekete ruhában voltam, de, hogy ebben az összefüggésben is jelentése lenne a ruha színének, ez eszembe nem jutott… Ez a fiatal nyilván az iskolán kívülről hozta ezt az összekapcsolást, amelyre én akkor nem számítottam. De nem is gondoltam, hogy iskolában helye lehet a tanári véleményformálás eme módjának… ez régen volt… Az utóbbi hetekben azonban látványosan az iskola történelmet csinál. Ma már a diák sem kérdezi meg, hogy miért van rajtam kockás ing, pedig jelentem, már tudnék válaszolni… mert nem véletlenül ezt vettem fel.

Az iskola tehát nem az egyetlen hely a történelemmel való találkozásra, de eszközeink korlátozottsága ellenére nekünk, tanároknak mégis óriási a felelősségünk. Mert a mi dolgunk, hogy a családi emlék-töredékek, közkézen forgó szóbeszédek, médiaszenzációk és utcai jelszavak végül értelmes és igaz összefüggésekbe rendeződjenek, hogy történelmi tudássá és ismeretté álljanak össze. A diákok az iskolában tőlünk tanulják is a történelmet (na jó, legyünk őszinték tanítjuk nekik…). Ezért a miénk a felelősség, hogy milyen történetté kerekedik az a múlt, amivel megismertetjük őket. Vagyis a múlttal, amelyet a költő szerint „be kell vallani”, először nekünk, tanároknak és tankönyvszerzőknek kell őszintén szembenéznünk.

 

Különösen átpolitizált nemzeti sorskérdések esetén „elegendő harc” ez. És fontos, hogy épp itt, a vitatott megszállási emlékmű és az eleven ellenemlékmű között emlékeztessünk erre. Mert Magyarország második világháborús részvétele, a magyarok szerepe és viselkedése bizony olyan problémakör, amelyet az iskolában és a tizenegyedikesek tankönyveiben sem lehet megkerülni.

A tanárok felelőssége mellett hadd beszéljek a tankönyvszerzők, a tankönyvszerkesztők felelősségéről is. Magam is társszerzője voltam néhány tankönyvnek, tudom, milyen nehéz műfaj ez. Minden mondatnak, szónak nem csak a jelentése, a helye, a kontextusa fontos, de még az árnyalata is; egy-egy ártatlannak tűnő jelző éppoly súlyos lehet, mint azok a makacs tények. Legalább olyan fontos, hogy mi az, amit elhallgat és mi az, amit „elmesél” a szöveg. Értelmezi-e a tényeket? Segíti-e a megértést kérdésekkel? Hogyan válogat a forrásokban? Hogyan címkéz fel egy-egy témát? S miről tanúskodnak az illusztrálásra szánt képek?

 

Most különösen fontos megismernünk, hogy összességében milyen olvasata van/lehet, az új, állami fejlesztésű, kötelezően „választandó” 11-es kísérleti tankönyv megtanulandó szövegeinek.

 

Hoztam 12 (nem pontot, hanem) kérdést, amolyan „költőit”, azzal kapcsolatban, hogy milyen az érettségizőknek szánt kísérleti tankönyv üzenete. Kérdezni nálam foglalkozási ártalom, engedjék meg, hogy most Önöket kérdezzem itt, e jelképes helyszínen.

 

1. Elég-e egy tankönyvi főszövegben a második zsidótörvényről annyit mondani, hogy nem csak az izraelita vallásúakra, hanem a kikeresztelkedettekre is vonatkozott? Elég? Ahelyett, hogy nyíltan kimondanánk, hogy ez faji alapú törvény volt, elmagyarázva, hogy ez pontosan mit is jelentett akkor?

2. Vajon pontos és hiteles definíció-e a holokausztra az, hogy „a nácik által elkövetett faji alapú zsidóüldözés, amely során Európa zsidóságának többségét elüldözték vagy megölték”? Pontos? Nem kell-e kimondani, hogy nem csak a nácik követték el, s hogy célja a zsidóság kiirtása volt?

3. Mennyiben segíti történelmi tragédiáink megértését, átélését ez a kép, amely a tankönyvben egyedül „illusztrálja” a magyar zsidóságot ért 1944-es jogfosztó intézkedéseket? Bizony segíthetné…, hiszen elgondolkodtató, akár sokatmondó is ez a kép. Azonban a diáknak a tankönyv nem ad semmilyen segítséget, hogy mit is kéne leolvasnia erről a talán 1944 nyarán készült fotóról, amelyen egy fürdőruhás, mosolygós férfiú pózol a zsidókat a strandról kitiltó tábla előtt. Pedig számos megbeszélhető kérdést vethet fel ez a fénykép, s igen eltérő értelmezésekre inspirálhatja a nézőt. (A csillagosházak történeti hátterének szemléltetésére törekvő fotók közül egyedül a 14. szerepel a tankönyvben a magyar zsidóságot ért 1944-es jogfosztó intézkedések illusztrálása céljából, ami a tragédiájuknak – és a magyarság tragédiájának – kétségkívül része volt, de szerepelhetne a tankönyvben történetesen az 5., ami a már felszabadított nagy gettó Dohány utcájában készült és halottakat ábrázol – A szerk.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

4. Valóban siker a revízió, mint ahogy címben többször is szerepel az 1938–1941 közötti visszacsatolások története? Ez a sugalmazó cím nem vonja el a figyelmet arról, amiről a könyv is beszél, hogy mindennek mi volt az ára, hogyan köteleződött el Magyarország a náci Németország mellett? Ráadásul szabad-e elhallgatni a visszatért Észak-Erdélyben az ottani románsággal szembeni atrocitásokat, gyilkosságokat és azt, hogy „a gyakorlatban a kiszorítás és a diszkrimináció dominált, (s minden nemzetiségpolitikának számított, legyen az trafikengedély, cipőtalpbőr-kiutalás, autóbuszvonal-hosszabbítás vagy leventeavatás.” – Ablonczy Balázs 2011. A visszatért Erdély, 1940–1944. Budapest: Jaffa: 96.) És szabad-e ezzel együtt hallgatni a Dél-Erdélyben maradt magyarok keményre fordult sorsáról is, hogy mintegy 200 ezer – azaz nagyjából minden második – dél-erdélyi magyar kényszerült elhagyni addigi lakóhelyét. Szabad mindezeket elhallgatni?

5. Szabad-e „csak” Teleki Pál tragédiáját kiemelni címben az 1941-es tavaszi fordulópont kapcsán, amikor Magyarország katonailag is szerepet vállalt a háborúban a német csapatok magyar területeken történő átengedésével és a Délvidék elfoglalásával? A Teleki számára feloldhatatlan dilemma a magánügye lett volna?

6. Történelmileg hiteles-e úgy fogalmazni, hogy a Délvidék visszafoglalása csak „bizonyos mértékig mondott ellent a fegyveres semlegességnek”. A katonai akció akkor is katonai akció, ha Anglia, előzetes intelmei dacára, mégsem üzent hadat Magyarországnak ekkor.

7. Kell-e beszélnünk történelem órán is az újvidéki „Hideg napokról”, a 2. magyar hadsereg sorsáról, Kamenyec-Podolszkijról és a magyarországi cigányság sorsáról? Kell ezekről beszélnünk? A tankönyv szól is ezekről, de elég-e kiegészítő anyagba és még el sem készült digitális tananyagba száműzni ezeket a témákat? S elhallgathatjuk-e, hogy az 1942-es újvidéki „Hideg napok” alatt a meggyilkolt 3000 „gyanús” polgári személy között gyerekek, nők, idősek is voltak…? És hogy a szerbek részben ezért gyilkoltak a magyar falvakban alig három év múlva? Elhallgathatjuk?

8. Miről akarja elterelni a diákok figyelmét az a megállapítás, hogy a „magyar kormány kezdettől félszívvel vett részt a háborúban”? Miközben Magyarország még az Egyesült Államoknak is hadat üzent? S vajon mit mond a „félszívvel” kifejezés a diáknak, amikor a Kállay-kormány titkos tárgyalásairól tanul, miközben például a hintapolitika elnevezést a könyv nem használja.

9. A német megszállással kapcsolatban mit is akar a tankönyv mondani arról az államférfiról, akinek méltóságot sugárzó mellszobra nem messze tőlünk „figyel”…, ha azt olvassuk, hogy Horthy noha „rosszallotta a német beavatkozást”, de

a) megtartotta kormányzói pozícióját,

 

b) államfői funkcióit ellátta és

 

c) kiadta hadparancsát a háború folytatására.

 

Ezek tények, s nem azt jelentik, hogy Magyarország nem vesztette el teljesen a szuverenitását? A tankönyv erre nem válaszol, de a következő mondatban már arról értesülünk, hogy a helyén maradt kormányzó „csupán egy kérdésben maradt távol a döntéshozataltól: a zsidóságot érintő intézkedések dolgában szabad kezet adott a kormánynak”. Ez is tény. De a kormányzó utóbbi döntését nem felelősségáthárításnak hívják? A tankönyv nem említi, hogy Horthy maga is ezt írta akkor, hogy ezekért nem vállalhatja a felelősséget, de kérdem, ezt megtehette?… S nem kéne reflektálni arra, hogy Horthy milyen minőségében állította le a deportálásokat, ha épp ebben adott „szabad kezet”?

 

10. Sztójay Dömét, a kormányzó által kinevezett miniszterelnököt egyértelműen kollaboránsnak minősíti a könyv, s mint „hivatalosságtól” hallhattuk, Hóman Bálintnak is „csak” azért nem lehetett szobrot állítani, mert kollaborált a németekkel… Horthy esetében ez sem merülhet fel?

 

11. Nem durva csúsztatás-e azt állítani a deportálások leállítása kapcsán, hogy „a kormányzó azonban csak akkor lépett közbe, amikor megcáfolhatatlan bizonyítékokat kapott a haláltáborokban folyó tömeggyilkosságokról”, miközben már sokan bizonyították, hogy Horthy már jóval korábban tisztában volt a végső megoldás céljával, módjával? S nem ellentmondás, hogy maga a könyv, eufémizmussal ugyan, de megállapítja ugyanezen bekezdésen belül, hogy Horthy már korábban „egyenesen a német vezetők szájából hallott tömeggyilkosságokra való utalásokat.”

12. Kell-e emlékeznünk a kevés fegyveres ellenállóra és a hétköznapi tiltakozókra? Ez a könyv meg sem említi őket.

+ 1 kérdés, tudom, hogy csak tizenkettőt ígértem, de ez a „szerencsés” tizenharmadik már nem az enyém: a tankönyvben olvashatják a téma végén: „vitassuk meg, hogy hogyan befolyásolja a közgondolkodást napjainkban is Horthy Miklós 1944-es politikai szereplésének megítélése!”

 

Egyetértek. Vitassuk meg! De ne a tények és értelmezések szelektív válogatása alapján!

S ha ezt a vitát valóban komolyan akarjuk venni az iskolában, akkor különösen döntő a tanár szerepe, mit tesz hozzá, milyen válaszokat ad a fenti kérdésekre; és használja-e egyáltalán ezt a „hivatalos” tankönyvet, még akkor is, ha hivatalosan mást lassan nem rendelhet a diákoknak. S mit tehet a tanár? Például a sokunk által gyakorolt megoldással élhet, hogy a diákok sokféle, akár ellentmondó családi emlékeinek bevonásával próbálkozik, amelyekhez a saját családi emlékeit is hozzáteheti… Felelősségünk így még nagyobb, de hozzájárulhatunk ahhoz, hogy tudjuk…

 

„… rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Eredeti cikk