Peragovics Ferenc írása nemzeti ünnepeink alakulását, aktualitását, változásait mutatja be, részletesen elemezve ezek oktatásban játszott szerepét is.

Az ünnepnapok, emléknapok jelentőségét a 90-es évek elején érezhette át a magyar közvélemény, amikor a Für Lajos – Raffay Ernő vezette minisztérium a honvédelem napját áttette szeptember 29-ről május 21-re, Buda 1849-es felszabadulásának napjára. Persze, ha egyáltalán szükség van ilyen napra. A hadsereg szükséges rossz, nem születünk katonának és hasonló közhelyszerű igazságokat lehetne sorolni. Csak a polgári szabadságjogok védelme indokolja egy ármádia fenntartását, és az előbbieket fenyegető akár belső, akár külső veszély elhárításában kell egy demokratikus szellemű hadnak közbelépnie. Május 21-én Görgey beveszi Buda várát. Kétségtelen, nagy fegyvertény volt, de május 9-én I. Miklós már mindenki tudomására hozza, hogy császártársát kisegíti a bajban.
Vagyis utólag, legalábbis a történelemórán már pontosan tudjuk, a szabadságharc sorsa megpecsételődött. Szeptember 29. – Pákozd napja.
Ennél szebb napot a fentebb említett feladat szimbolizálására ma sem tudok. Eldől a dilemma, a liberális nemesség vezényelte forradalom az áprilisi törvények (értsd: a polgári alkotmányosság) érdekében kardot
ránt. Tehát nem Farkas Mihály névnapja ez, ahogyan akkoriban sugallta a Für Lajos-féle hadügy, hanem az, amiről a 90-es évek publicisztikai vitáiban Spiró György nagyon helyesen írta, azért mert valakik mocskos kézzel áldoztak, attól még az oltár tiszta maradt. A csakazértis megváltoztatjuk jegyében Raffayék mégis május 21. mellett döntöttek.
Nehogy már elvileg valami is jó legyen, ami a folytonosság jegyében továbbvihető. Azt főleg nem értettük akkor, hogyan kerülhetett a döntéshozók asztalára július 21., Nándorfehérvár 1456-os ostromának döntő napja. Egy polgári nemzet hadseregének napját hogyan lehet a magyar régiségbe visszavetíteni, – felfoghatatlan volt. Mintha Franciaországban Martell Károly 732-es poitiers-i győzelmét ünnepelnék a francia fegyveres erők napjaként. Nándorfehérvárt ma Belgrádnak hívják és a velünk nem túl barátságos viszonyt ápoló Szerbia fővárosa, melynek lakói – ’91-92 körül is így gondoltam – a magyar kormány döntését véve csak még jobban gyűlölni fogják azt a régiót, ahol a sors akaratából élni kényszerülnek. Egyszóval narcisztikus tetszelgés a múltban, historizálgatunk. De hát ettől vagyunk közép-európai nemzet!
Arra is emlékezhetünk, hogy az első parlament viaskodott a kérdéssel, melyik nemzeti ünnepünk legyen a hivatalos állami ünnep. Március 15-e, augusztus 20-a és október 23-a volt a választék. Mint ahogy a címerválasztásnál is jellegzetes, hogy az MDF többségű parlament elvetette a Kossuth-címert, érthető volt augusztus 20-ának kanonizálása. Gerő András írta akkoriban egyik munkájában március idusáról: „A lefokozott ünnep” . És milyen igaza volt! Gazdag történelmünkben szinte minden, ami jó és folytatható, az ’48-49-hez kötődik.
A kommunizmus áldozatai emléknapjának megjelölése is érzésem szerint melléfogás. Horváth Béla javaslata átgondolatlan volt, kisgazda aktuálpolitikai célokat szolgált, amikor a parlament elé került.
Egyértelmű volt, hogy a Pokorniék kidolgozta Holokauszt emléknapot akarja az akkor még kisgazda alvezérnek számító képviselő überelni.
1947. február 25-én fittyet hányva a törvényességnek a szovjetek elhurcolják Kovács Bélát a kisgazdapárt főtitkárát. 1955-ben tér haza a lágerekből, 1956-ban Nagy Imre beveszi kormányába. És itt az emléknap kapcsán megjelenő Kovács Béla életrajzok, méltatások megszakadnak. A következő információ az, hogy viszonylag fiatalon a Szovjetunióban szerzett betegsége következtében 1959-ben meghalt. Mi történt 1956-tól 1959-ig? Győriványi Sándor kisgazdapárt története semmit nem ír Kovács Béla utolsó három évéről. Az ’56-os intézet multimédiás CD-jéről illetve Vida István 1976-ban megjelent könyvéből (A kisgazdapárt 45 utáni koalíciós harcokban történt felmorzsolódásáról szól, már egy kicsit szokatlan, archaikus modorban.) informálódtam. November 4. után Kovács Béla keresi a formális kapcsolatot Kádárékkal, segédkezik a mezőgazdaság szocialista átszervezésében és – horribile dictu – ’58 novemberében a Hazafias Népfront listáján parlamenti képviselő lesz. ’58 novemberében, Nagy Imréék kivégzése után néhány hónappal! Képviselői munkáját már nem tudta ellátni elhatalmasodó betegsége miatt. A Vida-könyv lábjegyzetben azt is tudni véli, hogy Kádár János gyásztáviratban fejezte ki részvétét a családnak. Senkinek nem célja Kovács Béla emlékének a bemaszatolása: nyolc év börtön, lágerélet először az ausztriai szovjet főhadiszálláson, majd az uráli, mordovai táborokban megtörhetik az embert testileg-lelkileg, minek következtében a forradalom reménysugarának eltűntével beletörődhetett a megváltoztathatatlanba. Csak nekem, mint gyakorló történelemtanárnak elég nehéz érvelni a mártíriuma mellett.

Mint iskolai megemlékezések szervezője is mondom, hogy hagyományos nemzeti ünnepeink és emléknapjaink fénye is megkopik és egyre nehezebb a múltat érvényessé és átélhetővé tenni diákjaink számára, hogy felfedezzék magukban nemzetük történetében az érzelmi azonosulási pontokat. Ezért kellett volna talán körültekintőbben eljárni az új, demokratikus ünneprend kialakításával.

(Zárójeles megjegyzés: Bár nem vagyok polonista, Lengyelországban sem volt szerencsés az 1791. május 3-án elfogadott reformalkotmány napját nemzeti ünneppé tenni! Négy évvel később elvész a lengyel állam, e nap megjelölése azt a képzetet kelti, mintha az oligarchák uralta lengyel társadalom érett lett volna egy polgári alkotmány befogadására és működtetésére. Alaptalanul erősíti a kiválasztottság tudatát, azt a hamis gondolatot népszerűsíti, mintha Lengyelország a franciák utáni második forradalmi nemzete lenne Európának és írott alkotmánya legalábbis a franciákéval egyidős!)

Peragovics Ferenc

A fenti írás a szerző véleményét tükrözi,
és nem a TTE álláspontját jelenti az adott kérdésben. Ha önnek is van
véleménye, vagy valami megjegyzése az olvasottakhoz, azt e-mailben az
info@tte.hu
címen, vagy a honlapon fórum indításával
jelezheti.