Peragovics Ferenc írása nemzeti ünnepeink alakulását,
aktualitását, változásait mutatja be, részletesen elemezve ezek
oktatásban játszott szerepét is.

Az
ünnepnapok, emléknapok jelentőségét a 90-es évek elején érezhette át a
magyar közvélemény, amikor a Für Lajos – Raffay Ernő vezette
minisztérium a honvédelem napját áttette szeptember 29-ről május 21-re,
Buda 1849-es felszabadulásának napjára. Persze, ha egyáltalán szükség
van ilyen napra. A hadsereg szükséges rossz, nem születünk katonának és
hasonló közhelyszerű igazságokat lehetne sorolni. Csak a polgári
szabadságjogok védelme indokolja egy ármádia fenntartását, és az
előbbieket fenyegető akár belső, akár külső veszély elhárításában kell
egy demokratikus szellemű hadnak közbelépnie. Május 21-én Görgey beveszi
Buda várát. Kétségtelen, nagy fegyvertény volt, de május 9-én I. Miklós
már mindenki tudomására hozza, hogy császártársát kisegíti a bajban.
Vagyis utólag, legalábbis a történelemórán már pontosan tudjuk, a
szabadságharc sorsa megpecsételődött. Szeptember 29. – Pákozd napja.
Ennél szebb napot a fentebb említett feladat szimbolizálására ma sem
tudok. Eldől a dilemma, a liberális nemesség vezényelte forradalom az
áprilisi törvények (értsd: a polgári alkotmányosság) érdekében kardot
ránt. Tehát nem Farkas Mihály névnapja ez, ahogyan akkoriban sugallta a
Für Lajos-féle hadügy, hanem az, amiről a 90-es évek publicisztikai
vitáiban Spiró György nagyon helyesen írta, azért mert valakik mocskos
kézzel áldoztak, attól még az oltár tiszta maradt. A csakazértis
megváltoztatjuk jegyében Raffayék mégis május 21. mellett döntöttek.
Nehogy már elvileg valami is jó legyen, ami a folytonosság jegyében
továbbvihető. Azt főleg nem értettük akkor, hogyan kerülhetett a
döntéshozók asztalára július 21., Nándorfehérvár 1456-os ostromának
döntő napja. Egy polgári nemzet hadseregének napját hogyan lehet a
magyar régiségbe visszavetíteni, – felfoghatatlan volt. Mintha
Franciaországban Martell Károly 732-es poitiers-i győzelmét ünnepelnék a
francia fegyveres erők napjaként. Nándorfehérvárt ma Belgrádnak hívják
és a velünk nem túl barátságos viszonyt ápoló Szerbia fővárosa, melynek
lakói – ’91-92 körül is így gondoltam – a magyar kormány döntését véve
csak még jobban gyűlölni fogják azt a régiót, ahol a sors akaratából
élni kényszerülnek. Egyszóval narcisztikus tetszelgés a múltban,
historizálgatunk. De hát ettől vagyunk közép-európai
nemzet!
  
Arra is emlékezhetünk,
hogy az első parlament viaskodott a kérdéssel, melyik nemzeti ünnepünk
legyen a hivatalos állami ünnep. Március 15-e, augusztus 20-a és október
23-a volt a választék. Mint ahogy a címerválasztásnál is jellegzetes,
hogy az MDF többségű parlament elvetette a Kossuth-címert, érthető volt
augusztus 20-ának kanonizálása. Gerő András írta akkoriban egyik
munkájában március idusáról: „A lefokozott ünnep” . És milyen igaza
volt! Gazdag történelmünkben szinte minden, ami jó és folytatható, az
’48-49-hez kötődik.
  
A
kommunizmus áldozatai emléknapjának megjelölése is érzésem szerint
melléfogás. Horváth Béla javaslata átgondolatlan volt, kisgazda
aktuálpolitikai célokat szolgált, amikor a parlament elé került.
Egyértelmű volt, hogy a Pokorniék kidolgozta Holokauszt emléknapot
akarja az akkor még kisgazda alvezérnek számító képviselő überelni.
1947. február 25-én fittyet hányva a törvényességnek a szovjetek
elhurcolják Kovács Bélát a kisgazdapárt főtitkárát. 1955-ben tér haza a
lágerekből, 1956-ban Nagy Imre beveszi kormányába. És itt az emléknap
kapcsán megjelenő Kovács Béla életrajzok, méltatások megszakadnak. A
következő információ az, hogy viszonylag fiatalon a Szovjetunióban
szerzett betegsége következtében 1959-ben meghalt. Mi történt 1956-tól
1959-ig? Győriványi Sándor kisgazdapárt története semmit nem ír Kovács
Béla utolsó három évéről. Az ’56-os intézet multimédiás CD-jéről illetve
Vida István 1976-ban megjelent könyvéből (A kisgazdapárt 45 utáni
koalíciós harcokban történt felmorzsolódásáról szól, már egy kicsit
szokatlan, archaikus modorban.) informálódtam. November 4. után Kovács
Béla keresi a formális kapcsolatot Kádárékkal, segédkezik a mezőgazdaság
szocialista átszervezésében és – horribile dictu – ’58 novemberében a
Hazafias Népfront listáján parlamenti képviselő lesz. ’58 novemberében,
Nagy Imréék kivégzése után néhány hónappal! Képviselői munkáját már nem
tudta ellátni elhatalmasodó betegsége miatt. A Vida-könyv lábjegyzetben
azt is tudni véli, hogy Kádár János gyásztáviratban fejezte ki részvétét
a családnak. Senkinek nem célja Kovács Béla emlékének a bemaszatolása:
nyolc év börtön, lágerélet először az ausztriai szovjet főhadiszálláson,
majd az uráli, mordovai táborokban megtörhetik az embert
testileg-lelkileg, minek következtében a forradalom reménysugarának
eltűntével beletörődhetett a megváltoztathatatlanba. Csak nekem, mint
gyakorló történelemtanárnak elég nehéz érvelni a mártíriuma mellett.

Mint iskolai megemlékezések
szervezője is mondom, hogy hagyományos nemzeti ünnepeink és
emléknapjaink fénye is megkopik és egyre nehezebb a múltat érvényessé és
átélhetővé tenni diákjaink számára, hogy felfedezzék magukban nemzetük
történetében az érzelmi azonosulási pontokat. Ezért kellett volna talán
körültekintőbben eljárni az új, demokratikus ünneprend kialakításával.

(Zárójeles megjegyzés: Bár nem
vagyok polonista, Lengyelországban sem volt szerencsés az 1791. május
3-án elfogadott reformalkotmány napját nemzeti ünneppé tenni! Négy évvel
később elvész a lengyel állam, e nap megjelölése azt a képzetet kelti,
mintha az oligarchák uralta lengyel társadalom érett lett volna egy
polgári alkotmány befogadására és működtetésére. Alaptalanul erősíti a
kiválasztottság tudatát, azt a hamis gondolatot népszerűsíti, mintha
Lengyelország a franciák utáni második forradalmi nemzete lenne
Európának és írott alkotmánya legalábbis a franciákéval
egyidős!)

Peragovics
Ferenc

A fenti írás a szerző véleményét tükrözi,
és nem a TTE álláspontját jelenti az adott kérdésben. Ha önnek is van
véleménye, vagy valami megjegyzése az olvasottakhoz, azt e-mailben az
info@tte.hu
címen, vagy a honlapon fórum indításával
jelezheti.