A hajdani Esztergom vármegyében található Búcs a Dunától légvonalban mindössze néhány kilométerre fekszik Párkány és Révkomárom között. Azon, egyre csökkenő számú községek egyike a szlovák oldalon, ahol a lakosság döntő része, mintegy 94%-a magyar ajkú. Helytörténeti barangolásaim során jutottam el ide 2009 nyarán.

Lakosságának összetételét a Trianon utáni magyar–csehszlovák viszony alakulása nagyban befolyásolta. A II. világháború után újra Csehszlovákiához került településről 47 családot deportáltak Csehországba. Állampolgárságuk helyreállítása után nagy részük visszatért a faluba. A kikényszerített lakosságcsere-egyezmény következtében 15 családot áttelepítettek Magyarországra, viszont az Esztergom környéki Kesztölcről 37 szlovák telepes család érkezett. Érdekes, hogy a viszonylag nagyszámú kesztölciek napjainkra szinte teljesen elmagyarosodtak. Kétnyelvű bányászcsaládok voltak már a kitelepüléskor is, akiknek a dorogi szénmedence adott munkát. Búcson földművesek lettek, és a vegyes házasságok révén lassan feledésbe merülnek a „tót” gyökerek.

Büszke református többség határozza meg a falu szellemi arculatát, bár alig hat éve annak, hogy a katolikus kisebbség templomot kapott, amelynek alapkövét maga II. János Pál pápa szentelte fel szlovákiai látogatása alkalmával. A mezőgazdasággal foglalkozó népesség egy része, élve a környék kies természeti adottságaival, az utóbbi időben a falusi turizmus felé fordult. A kálvinista makacssággal megáldott község identitásához való ragaszkodása fejeződik ki a sok szoborban és egyéb emlékező jelben, amelyet a falu közönsége emelt az utóbbi években.

Ezek közül kettőre szeretném fölhívni az olvasók figyelmét. Mind a kettő a már-már kisvárosi hangulatot idéző főtéren áll. Az egyik a község lehetséges névadójának tartott Bulcsú vezérnek állít emléket. A történeti kutatások is igazolni látszanak, hogy a honfoglalás korában már magyarok éltek a környéken. A közeli Bátorkesziben végzett régészeti feltárás során itáliai pénzérmék kerültek elő, amelyeket a X. század eleji rabló hadjáratokban szerezhettek Bulcsú vitézei. Nem kérdés, hogy a köztéren emelt, lovon ülő királyok, fejedelmek és egyéb hadvezérek közhelyes alkotások. Általában büszke tartással és kivont karddal ülnek a „középkor tankján”, de mindenképpen a diadalittas, a törökkorból ismert kifejezéssel élve, a gázi („hitetlenek legyőzője”) pózában. Ennek a giccses historizáló-heroizáló stílusnak legújabb vadhajtása környékünkön – hogy ne magyar példát mondjak! – az elhíresült pozsonyi Szvatopluk-szobor. Nagy János 1997-ben készített lovas Bulcsúja azonban szerintem kiváló. Bár jelen esetben is ágaskodó paripáról van szó, mégsem ez a lényeg, hanem a művész a honfoglaló magyarság virtuóz lovas tudására helyezte a hangsúlyt. A hiúzszemű, mongolos külsejű Bulcsú és a honfoglaló magyarok kistermetű lovának párharcát látjuk. Egy afféle ősmagyar rodeóbajnok áll ki a nyeregből – amit inkább csak egy takaró helyettesít –, teste nem is érintkezik az állatéval, kizárólag a kantár és a kengyel segítségével próbálja megülni a hátast. Vívnak egymással, duzzadnak és feszülnek az izmok, az expresszív kompozícióból árad a megzabolázhatatlan őserő, ami ezt a népet portyáira hajtotta és vitte a szélrózsa minden irányába. László Gyula rajzait nézegetve részesül az ember ilyen autentikus élményben a honfoglalás koráról.

Bulcsú lovasszobra (a szerző felvétele)

A Bulcsú-szobor által megidézett szinte mitikus idő jelen időre vált, ha teszek néhány lépést arrébb, a kávézó előtt kialakított Esterházy János-emlékhelyhez. Búcs a tragikus sorsú felvidéki politikus emlékének ápolásában példát mutat. A szobrot 2005-ben állították, az első szlovákiai köztéri alkotás volt, ami megemlékezett a máig nem rehabilitált mártír politikusról. Csehszlovákia szétverésében és a Tiso-féle Szlovákia fasizálásában játszott szerepével indokolták a koncepciós per 1947-es halálos ítéletét. Pedig nem vonzódott a fasizmushoz, ezt beszédei és írott szövegei is ékesen bizonyítják. Ami a csehszlovák állam bomlasztására irányuló tevékenységét illeti, kétségtelen, hogy a magyarság önrendelkezéséért vívott küzdelmet a ’30-as évek végén. De ezt ne kérjük rajta számon, hiszen a müncheni időszakban joggal láthatta úgy, hogy a nyugati demokráciák is partnerek a Trianon okozta sérelmek orvoslásában – és nem csak a tengelyhatalmak. Legnagyobb bátorságot igénylő megnyilvánulása a szlovákiai zsidók deportálása elleni (egyedüli!) nem szavazata volt a pozsonyi parlamentben. A magyar kormányzat többszöri sürgetése ellenére Esterházyt mind a mai napig nem rehabilitálta északi szomszédunk. Imponáló civil kurázsival tehát egy törvényen kívüli embernek állított szobrot Búcs népe. A mellszobor maga elé néző, megtört arcot ábrázol. A szürke téglából készült kőfalba vájt rácsos ablak a hosszú börtönévekre emlékeztet. Esterházy életének utolsó 12 évét szenvedéssel töltötte. A fájdalmasan ünnepélyes, szigorú, szimmetrikus alkotás az eszméiért vértanúságot vállaló kisebbségi politikus szép apoteózisa.

Esterházy János emlékműve (forrás: www.bucs.sk)

Bulcsú és Esterházy János szobrai mintha keretbe illesztenék a búcsiak történelmét. A romantikus hősi régmúlt és a nem problémamentes jelenkortörténet érdekesen ellenpontozza egymást ezen a falusi agorán. Ha a környéken járnak, ne mulasszák el Búcsot!

Az írásban segítségemre volt Kocsis Aranka Búcsról szóló munkája a MTA Kisebbségkutató Intézetének honlapján.

Peragovics Ferenc

A fenti írás a szerző véleményét tükrözi, és nem a TTE álláspontját jelenti az adott kérdésben. Ha önnek is véleménye, vagy megjegyzése van az olvasottakhoz, azt e-mailben az info@tte.hu címen jelezheti.