Miskolcon
egyazon iskola két közeli épületben két távoli világ gyermekeit
oktatják. Fönntartanak egy fölsőbbrendű iskolát meg egy alsóbbrendűt –
írta Révész Sándor a Népszabadságban.

Ahogy pénteki riportunkban (Romhányi Tamás: Az
elkülönülés iskolája) olvashatták: „a központi és a tagiskola
szolgáltatásai között szakadéknyi a különbség, az ellenőrzőbe ütött
pecséten kívül aligha jelzi más, hogy ugyanarról az intézményről van
szó”. Természetesen azok kapják a maximumot mindabból, ami növeli a
sikeres életpálya esélyét, akik otthonról is a maximumot kapják, és
fordítva.

A Magyar Köztársaság
bírósága jogerősen elítélte ezt a szegregációs gyakorlatot, mégsem
változtatnak rajta. A pernyerteseket újabb perbe kényszerítik. Azok a
pedagógusok, akik a szegregáció fönntartását pártolják Miskolcon és
szerte az országban iskolák százaiban, úgy gondolják, hogy – a „szép, de
életidegen” elvekkel szemben – emellett szólnak az ő bőséges és
kiábrándító élettapasztalataik. Holott ellenkezőleg. A szegregáció
pártolói és ellenzői között nem az életismeret tesz különbséget, hanem
az, hogy kiknek az érdekében értelmezik ugyanazokat a
tapasztalatokat.

Hiszen mindenki
tudja, hogy a szegregált gyerekek mögött többnyire nincs tanulásra,
olvasásra, a sikeresebb életpálya befutásához szükséges normák
elsajátítására ösztönző példa és családi tapasztalat. Persze, hogy
nincs, mivel nyomorból, sikertelen családokból, kudarcos környezetből,
jövőtlen szokásrendszerből érkeznek. Az iskola az ő esetükben nem
számíthat fontosságát fölismerő, vele adekvát módon együttműködni képes
szülőkre, annál inkább az otthoni tanulás fizikai és egyéb föltételeinek
hiányára. Gondolkodhatunk különbözőképp arról, hogy a helyzet
kialakulásáért mennyire felelős egyén, rendszer, társadalom és
történelem. Azt azonban rendes ember nem gondolhatja, hogy ezért a
gyereknek kell megfizetnie. Hogy a hat-hét éves kölyök megérdemli
bárhogy kialakult hátrányainak fokozását a reménytelenségig. Hogy azután
ő is „nehéz gyerekek nehéz szülője” legyen. Ok a további szegregációra
egyre népesebb generációk során át.

Tudjuk, hogy a gyerekek egy részével az iskoláknak
nagyon nehéz dolguk van. De miért érv ez az elkülönítésük mellett? Mi a
pedagógiai ésszerűség abban, hogy az iskolában is elzárjuk a sikeresebb
életpályához vezető mintáktól azokat, akik az iskolán kívül sem
találkoznak velük? Az iskola ezzel az elkülönítéssel nem könynyebbé
teszi a dolgát, hanem lehetetlenné. Ennek nyilvánvalóan csak akkor van
értelme, ha kizárólag azoknak az érdekei számítanak, akik a „másik”
iskolában vannak. Akikkel könnyű látványos eredményeket elérni, azokkal
nyilván még könnyebb lesz, ha magukban vannak. A gyerekek egyik részét
kidobjuk a közoktatás léghajójából, hogy a másik része magasabbra
emelkedjék. Ez is egy logika. A rövidlátó embertelenség logikája. Hogy
miért embertelen, azt talán nem kell magyarázni. Rövidlátó pedig azért,
mert a kidobott gyerek nem vész el. Ballaszt lesz belőle a társadalom
léghajójában, a gyerekéből is, az unokájából is, és szépen lehúz minket.
Meg is érdemeljük.