„Falvédőbölcsességnek is szakállas persze, hogy a számokkal
mindent és mindennek az ellenkezőjét is bizonyítani lehet. De a közhely
nem okvetlenül butaság: nézzük csak meg a most zajló vitát a
felsőoktatásba jelentkezők számáról.” (N. Kósa Judit,
Népszabadság)

Ami tény, hogy mintegy
egynegyednyivel többen vannak most, mint tavaly. Ezt lehet egyrészt úgy
magyarázni – így tesz a kormány -, hogy a növekmény javarészt a képzés
rendjének megváltozásából ered. Másrészt azt is lehet mondani – ezt
hangoztatja az ellenoldal -, hogy a fenyegető tandíj népszavazás általi
eltörlése bátorította fel az elbizonytalanodottakat. Adódik hát a
következtetés: bárki bármit forgat is így válságidőn az eszében,
nemzetet ront, ha tandíjban gondolkodik.

Ami világos álláspont, s lássuk be, népszerű is. De
talán nem árt, ha számba vesszük, milyen felsőoktatást kap ma ingyenesen
a diák. Könnyen elérhetőt: egy-egy érettségiző évfolyam előbb vagy
utóbb gyakorlatilag teljes egészében becsatornázódik az egyetemek és
főiskolák világába. Aki „valamilyen diplomát” akar szerezni, az meg is
fogja kapni. Így hát változó minőségű és vegyes kilátású is ez a
felsőoktatás. A hajdan egy-egy szakirányra koncentráló intézmények
kibővített kínálattal, végtelen számú hellyel várják a jelentkezőket,
tanítanak bármit, amire kereslet lehet; hogy milyen eredménnyel, azt a
cső végén lévő munkaadók tapasztalják majd meg. Az okokat persze már
felsoroltuk ezerszer. Az intézményi szférának érdeke az esztelen
túlképzés, mert az állam állja a cechet; a diáknak kényelmes az
ilyesfajta egyetem, mert mellette is lehet némi pénzt keresni, és a
folyamat eredménye mégiscsak valamiféle papír.

A tandíj azonban két oldalról is csapást mérne erre az
összekacsintó rendszerre. Egyrészt józan számvetésre késztetné a
reménybeli diákokat: ha fizetni kéne érte, már meggondolnák, hová
érdemes beiratkozniuk. (Ezt ma is tudják: nézzék csak meg, hol tanulnak
és hol nem a már most költségtérítést fizető diákok.) Másrészt
fölösleges vérengzés nélkül valósítaná meg Bokros Lajos érdemben sosem
cáfolt ideálját, a 77 magyar egyetem harmadolását: a diákszűke váltaná
ki a szükségtelen szakok, intézmények megszűnését.

Az egyetlen érvényes ellenérvet persze ismerjük. A
tandíj mélyíti a szakadékot szegények és gazdagok között, éppen azok
orra előtt csapja be az egyetemek kapuját, akiknek a tanulás adna esélyt
a hozott hátrányok legyűrésére. És valóban így lesz, ha nem kapnak
igazi segítséget. Ha akkor, amikor a ráció végre kikényszeríti, hogy
évtizedes kitérő után visszakanyarodjunk a tandíjhoz, a mérleg másik
serpenyőjébe nem kerül bele azonnal egy erős, a teljesítményt és a
rászorultságot is szem előtt tartó, az állam és az üzleti szféra által
közösen finanszírozott ösztöndíjrendszer. Amiből persze az is
következik, hogy a tandíjból bevételt még így válságidőn is hiába
remélne az állam. Avégett kár is bevezetnie.