Mindezzel úgy hét éve kellett volna előállni: kötetnyi
elemzéssel támasztva alá, miért jobb ez, mint a mai káosz, bebizonyítva,
hogy belátható idő alatt végbemehet a reform, és akkor mondani: ez a
cél, most pedig beszéljünk róla – vélekedik N. Kósa Judit az aktuális
oktatási reformjavaslatokról a Népszabadságban.

Volna abban valami megnyugtató, ha lenne értelme Orbán
Viktor hatodik ukázszerű pontjának, miszerint a kormány állítson le
mindenféle átszervezést a közoktatási rendszerben. Ha így állna a
helyzet, legalább azt tudnánk: elindult valamiféle, helyzetelemzéssel
alátámasztott, az iskolafenntartókkal elfogadtatott, távlatos
átszervezés, amelynek célja egy, a mainál jobb és eredményesebb
iskolarendszer kialakítása.

Egy
folyamat, amelyet meg lehet akasztani – mindent meg lehet, tessék csak
egyszer belekukkantani az Erzsébet téri Gödörbe -, de a józan ész akár
azt is diktálhatná, hogy az eredmény a fontos, folytatódjék hát, ami
megkezdődött.

A baj csak az, hogy
immár egy és háromnegyed kormányzati ciklus telt el cselekvés nélkül. A
kormány örökölt egy szétzilált, három különböző reform és egy reformstop
(ezt csinálta a Fidesz) nyomait magán viselő oktatási struktúrát, és
most, hét évvel később azon mereng, vajon merre is kéne mozdítani ezt a
mind roszszabbul teljesítő rendszert. Ami az utóbbi hónapokban történt,
mindenképp arra utal, hogy generációkban gondolkodó tervezőmunka
korántsem folyt a politika rivaldafénye mögött.

Másként legalábbis nehéz volna értékelni a tényt, hogy
az egyetlen reformízű bejelentést, az állami iskolahálózat
létrehozásának ideáját semmiféle konkrét, a lényeget érintő megszólalás
nem követte. A szegregáció oldását és az iskolarendszernek a
gyerekszámhoz való igazítását zászlajára tűző lépésre a deklaráció óta
zuhognak az ellenérvek. Hogy elitiskola lesz, hogy gettóiskola lesz,
hogy csökkenti az esélyeket, hogy a szerencsés keveseknek szól, hogy nem
az állam, hanem mégis az önkormányzat, vagy épp a kistérség a megoldás.
Az ember csak kapkodja a fejét, annyi a vélemény, de egyvalami
feltűnően hiányzik. A kormányzati válasz, amelyből kiderülne, mit miért
csinálnak éppen úgy, ahogy, mi a terv, mi a háttérszámítás – és
egyáltalán, csinálnak-e még valamit.

Ha lehet, ennél is zavarbaejtőbb az a tervezet, amelyet
immár a partvonalon túlról, ellenzékből pöccentettek be a pályára a
mostani oktatási rend nagyjából feléért felelős szabad demokraták. A
nyolcosztályos gimnáziumok megszüntetésére tett javaslat első olvasatban
a konzervatívoknak címzett frocli, másodikban azonban álruhás
strukturális reform. Hiszen lényege, hogy a nyolcosztályos általánosban
hetedikig alapozzanak, aztán jöjjenek a tantárgyak: sokat látott ember
kiolvashatja hát belőle, hogy íme, újra itt van a korábban elvérzett hat
plusz hatos rendszer. Ami persze védhető álláspont, de ilyen kardinális
kérdést mégiscsak snassz törvénymódosításként elővezetni. Mindezzel úgy
hét éve kellett volna előállni: kötetnyi elemzéssel támasztva alá,
miért jobb ez, mint a mai káosz, bebizonyítva, hogy belátható idő alatt
végbemehet a reform, és akkor mondani: ez a cél, most pedig beszéljünk
róla.

Ezzel szemben hét tanév
pergett le úgy, hogy a két – majd egy – párt csak löködte maga előtt a
négy-, hat- és nyolcosztályos, önkormányzati, alapítványi, egyesületi és
egyházi iskolákból egybefont kusza szövevényt, és néha nagyon
meglepődött, hogy mekkora szakadék tátong az egyes intézmények
teljesítménye között. Tenni viszont nem tett semmi kézzelfoghatót. Ezt
pedig – ha már annyira akarja Orbán Viktor – akár abba is
hagyhatja.