Nagyobb
állami szerepvállalást tart indokoltnak a közoktatásban Pokorni Zoltán,
aki ugyanakkor hozzáteszi: nem akarnak államosított iskolarendszert. (a
Népszabadság interjúja)
–
Ön nyugalmat ígér 2010-től az oktatásban. Eközben új finanszírozási
rendszerről, pedagógus-életpályamodellről beszél. Nem forgatná föl ez
ismét az oktatást?
– Az
utóbbi hét évben 162 ízben módosították az oktatási törvényeket.
Kaotikus, áttekinthetetlen helyzet alakult ki, elindultak olyan
folyamatok, amelyek beavatkozást kívánnak. Ilyen a pedagógusok helyzete.
Mindössze 12 százalékuk 30 év alatti, miközben csaknem 30 százalékuk
elmúlt 50 éves. A pálya nem vonzó, s ha nem lépünk, rövid időn belül
pedagógushiány lesz. A cél a bérek felzárkóztatása a diplomás
átlagbérekhez, másrészt egy életpályamodell bevezetése, amely szakít a
közalkalmazotti bérrendszer egyenlősdi szemléletével. Az előmenetel
kevésbé függene az életkortól, annál inkább a vállalt feladatoktól és a
munka minőségétől.
– Ki
minősítené a pedagógusokat?
– Külső és belső szereplők. A szakfelügyelet megszűnése
óta nincs semmilyen külső szakmai kontroll az oktatásban. Ennek az
újraépítése nehéz, de elodázhatatlan. Az első minősítés a gyakornoki idő
után lenne, majd hatévente újabbakra kerülne sor. Ha valaki többszöri
nekifutásra sem felelne meg a minősítésen, nem dolgozhatna tovább
pedagógusként.
– Hogyan
mérnék, ki a jó tanár?
–
Ismert ennek nemzetközi gyakorlata. A nálunk kialakítandó rendszer
részleteit pedig alaposan meg kívánjuk vitatni a
szakmával.
– A pedagógusok
közvetlenül az államtól kapnák a fizetésüket. Ez miért lenne jobb a
jelenlegi rendszernél?
– A
normatívák már nem fedezik a pedagógusok bérét, a kerületemben például
tízszázaléknyit kell még hozzátenni. Ha garantáljuk a béreket, az
állandóságot jelent, és kiegyenlíti a viszonyokat. Ott a legnehezebb a
helyzet, ahol kevés a gyerek. A fejkvóta alapú finanszírozási rendszer
itt nem működik: nagy a kockázata az intézmény megszűnésének, a
színvonalcsökkenésnek. Pedig itt tanul a legtöbb hátrányos helyzetű
diák, nekik több csoportbontásra, felzárkóztatásra lenne szükségük, ami
viszont több pedagógust, szakembert igényelne. Az általunk javasolt
csoport- vagy feladatfinanszírozás képes kezelni ezt a problémát. Az
önkormányzat továbbra is kapna alaptámogatást, amiből a működési
költségeket, az épületek fenntartását kellene fedeznie. A béreket
viszont egy kalkulált státusz alapján a központi költségvetés
garantálná. Nem korlátlan számú pedagógus alkalmazásáról van szó: az
adott feladathoz szükséges létszám után járna a központi
támogatás.
– Egy iskola
költségvetésében 25-30 százalék a fenntartási költség. Ha ezt is
odaadják az önkormányzatoknak, plusz az említett tíz százalékot, akkor
mindez legalább 40 százalékkal több pénzt igényelne.
Miből?
– Nincs ekkora
forrásigénye a finanszírozás átalakításának. De jogos kérdés, hogyan
lehet mindezt megvalósítani. Egy lépésben nyilván sehogy. Ez egy
négy-nyolc éves program célja. De ha a feladatot nem jelöljük ki, sosem
valósul meg.
– Nem
csorbítja az önkormányzati autonómiát, ha az állam szabja meg, ki a jó
pedagógus, és hány tanár kell egy
iskolába?
– Nem. Az állam
szempontrendszert ad, előírja a minősítést, ami sokszereplős feladat:
részese az iskola és a fenntartó is. Nem csorbul az iskolafenntartói
jog, és a fenntartó is alkalmazhat pedagógusokat, ahogyan ma is. Nagyobb
állami szerepvállalást tartunk indokoltnak, de nem akarunk államosított
iskolarendszert.
– De
több iskolára terjesztenék ki az erősebb állami szerepvállalást, mint
Hiller István oktatási miniszter.
– A miénk más elképzelés. Hiller István az
önkormányzatok által fölkínált iskolák közül válogatna, azokat
működtetné, de nem venne át minden intézményt. Ez rossz megoldás:
intézménybezárásokhoz és kasztosodáshoz vezet, nagy a veszélye egy
szegényiskola-hálózat kialakulásának.
– Egész napos iskolákról is beszélt. Ezek
miben különböznének a mostani napköziktől?
– Sok helyen megszűntek az énekkarok, kirándulások,
sportversenyek, szakkörök. Pedig ez nem luxus, hanem a közösségformálás
fontos eszköze. A választható egész napos iskolában délelőtt és délután
is lennének szakórák, amelyeket közösségi foglalkozások egészítenének
ki. Sokkal többről szól ez annál, mint hogy a tehetősebbek után most a
szegényebb családok gyermekei is részesülhetnek a különórákból. A magyar
társadalom nagyon individualista, gyenge a közösségformáló ereje. Ma
már nincsenek nyelvi gátak, a friss diplomások 90 százaléka beszél
idegen nyelven. Mi tartja majd itthon őket? A hazaszeretet. Csakhogy az
nem csupán a Himnuszból áll. Nem szereti majd gyermekünk a hazáját, ha
nem szereti az osztálytársát.
– Ismét adódik a kérdés: honnan lesz minderre
pénz?
– Van akkora a
baj, hogy a döntéshozók elfogadják: erre áldozni kell közpénzből. A mai
kormánypártokból azonban hiányzik a szembenézés, az
elhatározás.
– Lát reális
esélyt arra, hogy az oktatás végre kiemelt szerepet kapjon a
költségvetésben?
– Az
oktatás pozíciói miniszterségem alatt nem voltak rosszak. Ebben változás
történt az elmúlt években, mert bár az uniós fejlesztéseknél sikerült
az oktatást elfogadtatni, a mindenkinek járó támogatások jelentősen
csökkentek. Hibának tartom, ahogyan a kormány a szétaprózott
önkormányzatiság problémáját kezelte. Nem szakmai döntések születtek:
nem ösztönöztek a társulásra, hanem kényszerítettek. A kényszertársulás,
a keserves kiéheztetés nem jó eszköz. Az, hogy hol történjen az
oktatás, nem pénzügyi, hanem minőségi kérdés. Az óvoda és az alsó
tagozat minden településen garantált színvonalon működtethető, a felső
tagozat és a középiskola fenntartását viszont bizonyos településnagyság
alatt indokolt társuláshoz kötni. Egy ilyen rendszer kialakítása lenne a
cél.
– Nem épp ezt
ösztönzi a mostani finanszírozási
rendszer?
– Egy
társulást, egy együttműködést nem csak pénzügyi kényszer tarthat össze,
hanem a közös érdekek is. Ám vannak települések, ahol más megoldás a
célravezető. A biztonságos fenntartáshoz szükség lehet a kétharmados
önkormányzati törvény módosítására, de lehet, hogy elegendő az általunk
bevezetni tervezett új finanszírozási modell is.
– Ha nyer a Fidesz a következő választáson,
ön fogja oktatási miniszterként végrehajtani ezt a
programot?
– Ezt majd a
miniszterelnök eldönti. Tény: régi szívügyem az oktatásügy. A
kompetenciám most odáig terjed, hogy ezeknek a programoknak a részleteit
kidolgozzuk.