Van-e értelme
órán a cigánykérdésről beszélgetni? – teszi fel a kérdést Ujlaky István
tanár a Népszava honlapján.

Rögvest a cigány-magyar viszonyról, annak a
középiskolásokat érintő vonatkozásairól lesz szó. Előbb azonban
csipetnyi öndicséret. Tanítványaim és azok szülei valósággal
elkényeztetnek szeretetükkel, tiszteletükkel. Ezt az ordenáré nagyképű
mondatot azért merészeltem leírni, mert a továbbiakban jobbára egy
kudarcomról lesz szó. És a kudarcairól csak az beszéljen, akinek nem
csak kudarcai vannak.

A
cigánykérdést nem én hoztam szóba. Az adósságválság címet viselte a
tananyag. Erről a címről nem lehet, nem is szabad a mai aktualitások
nélkül szólni. Érintőleg magyaráztam arról – Tamás Gáspár Miklóst idézve
– hogy ma a gazdagok és a középosztály szövetsége látszik
körvonalazódni a szegények rovására. Ekkor szólt közbe egy fiú: még
szép, nehogy má a lusta cigányok segélyeit finanszírozzuk! Kicsit
háborogva, de higgadtan és racionálisan próbáltam válaszolni. Egy perc
alatt felizzott a légkör az osztályban. Mindenki egyszerre beszélt. A
magyar társadalom mai állapotából, tantárgyaimból (történelem, földrajz)
és személyiségemből is következik, hogy a cigányok ügye időnként szóba
kerül tanítási órán. Mivel sok ilyen vitán estem át, előre tudtam, mit
fognak mondani. Hogy ezek nem akarnak dolgozni. Lopnak. A bűnözők szinte
mind cigányok. Csak azért vállalnak gyereket, mert ebből élnek.
Menjenek vissza Ázsiába! Miért nincs saját országuk? Ha lakást kapnak,
tönkre teszik. És így tovább. Mielőtt tovább mesélném a történetet, itt
álljunk meg egy pillanatra.

Talán
1970 táján, általános iskolásként hallottam először: cigányok lakást
kaptak, aztán felszedték a parkettát és eltüzelték. Azóta újra és újra
visszatér ez a kedves kis történet. Hallottam már tanár kollégától, Sz.
professzortól előadáson, pedagógus továbbképzésen, és ki tudja ki
mindenkitől még. Az elmúlt 20-25 évben persze egyre kevesebben „kapnak”
csak úgy (szociális) lakást. Az új lakások szőnyegpadlóval vagy laminált
padlóval készülnek. De a cigányok rendületlenül felszedik, tüzelik.
Nagyváradon járva tanár kolléganőm mesélte: a Ceausescu-időkben az állam
tudatosan telepített Erdélybe szegény románokat Moldvából. Olyan
viszonyok közül jöttek, ahol deszkafal választotta el őket a kecskétől.
Beköltöztek a blokkházakba. Aztán némelyikük felszedte a parkettát, s
eltüzelte. Tíz éve jártam Izraelben a Jad Vasem Intézet vendégeként. Egy
idegenvezető mesélte: az izraeli állam nagy gondot fordít a beduinok
letelepítésére. Ám ez nem egyszerű dolog. Némelyikük fölszedi a
parkettát s eltüzeli. Úgy tűnik, egyetemes toposz született: az
elmaradottabb nép beilleszkedési gondjait szemléltető vándormotívum.
Megjelent az ősszöveg disztingvált, szégyenlős változata is. Jómagam
Orbán Viktortól, a rádióban hallottam először a brutális és naturalista
parkettatüzelés helyett az óvatosabb tönkreteszik a berendezést
megfogalmazást.

Mivel jó néhány
iskolai cigánykérdés-vitán vettem részt, kitapasztaltam az
erőviszonyokat. Minden osztályban van 3-4-5 gyerek, akiket a szó
legszorosabb értelmében rasszistának nevezhetünk. Minden osztályban akad
2-3 olyan diák, aki a kisebbségi álláspontot, népszerűtlen pozíciót is
vállalva szembeszáll a vitában a rasszizmussal. E két pólust pedig az
előítéletektől kisebb vagy nagyobb mértékben fertőzött, és – ezzel a
fertőzöttséggel fordított arányban – bizonytalan, tanácstalan többség
köti össze. Mint egy politikai színkép tengelye. Csakhogy ez a
koordináta-tengely nem széles balközép és jobbközép választóvonala, a
szélek felé haladva ultrabal- és ultrajobb-, majd szélsőbal- és
szélsőjobboldallal. Itt a középvonal mindkét oldalán előítéletesség áll,
s a humanista, demokrata álláspont éppúgy a szélre kerülő kisebbség,
mint a nyílt rasszizmus.

Egyébként
ezeknek a gyerekeknek bő kétharmadát, tán háromnegyedét nem lehetne
rávenni, mondjuk, az abortuszt szigorító vagy tiltó javaslat
támogatására. A homoszexualitás jelenségén sokat humorizálnak, és kissé
viszolyognak tőle, de aligha értenének egyet tiltó vagy büntető
intézkedésekkel. Nem antiszemiták. Nem rendpártiak. Európa-, nyitottság-
és Unió-hívők. Nem etethetők meg hun-magyar és sumér-magyar
rokonsággal, rovásírással és Szentkorona-tannal fűszerezett régi-új
nacionalizmussal. Egyszóval: habár gyerekeink többsége a Fideszre szavaz
majd, inkább mondható liberálisnak vagy (magyarországi értelemben vett)
baloldalinak, semmint konzervatívnak, vagy pláne szélsőjobbosnak. A
cigánykérdés az egyetlen ügy, amelyben közülük ijesztően sokan a
szélsőjobb nézeteit vallják.

A
cigányoknak vérükben van a bűnözés, mondják oly gyakran. Aligha
gondolták végig, ez mit is jelent. Ha tényleg „a vérükben” lenne a
bűnözés, ebből két dolog következhetne logikusan. Vagy a teljes
megbocsátás – a kleptomániást vagy a bölcsődés korút sem büntetjük, ha
elveszi a másét – elvégre eszerint nem tehetnek róla, lopásaik nem
erkölcsi minőséget testesítenek meg. Vagy a teljes izolálás, netán az
elpusztítás. Az egyik megoldás ostoba, a másik a nácik jól ismert
kegyetlensége. A biologikus szemlélet borzalmas tévútra
visz.

Habár a fent említett
tanítási órán (csaknem) azt találtam, amit megszoktam, mégis, magam
számára is szokatlanul, felkaptam a vizet. Miért lettem annyira dühös?
Először azért, mert ez volt az első iskolai cigánykérdés-vita pályám
során, ahol senki nem szólt a gyerekek közül a rasszizmus ellen. Hogy
egyetlen (leendő) jogpárti demokrata sem akadt közöttük, vagy volt, csak
nem mert megszólalni – nem tudom. Dühöm másik oka az a dermesztő érzés
volt, hogy ezek a gyerekek nem kíváncsiak a véleményemre. Nem akarnak
tudni. Nem érdekli őket elemzés, történelmi háttér, társadalmi
környezet, magyarázat. Ne etessem őket. Ne is próbálkozzak. Hiszen ők
(jobban) tudják.

Máskülönben is
érdekes, bár nem mindig szívderítő megtapasztalni a diákok tudni
akarásának életkori hullámzását. Az ötödikes, hatodikos, hetedikes
kisdiák telis-tele tudásvággyal. Minden érdekli, mindent tudni akar, a
legkisebb részletet is, folyton kérdez. Aztán nyolcadikban,
kilencedikben ez a tudni akarás valahogy elvész. Vannak megszokásból,
jólneveltségből szorgalmasak – meg olyanok, akiket semmi sem érdekel.
Néha úgy érzi az ember, ha a szexről vagy a rockzenéről szólna az óra, a
gyerekek harmada akkor is inkább a mobiltelefonját nyomkodná,
padtársával beszélgetne. Aztán az érettségi előtt, 16-18 éves korban
visszatér a tudásvágy (egy tizenkettedik osztály halálos csendben
hallgatja a magyarázatot, ha az érdekes) csak már szelektívebben,
tantárgyak és témák szerint specializált érdeklődéssel, és kevésbé a
részletek, jobban az összefüggések felé fordulva.

De hadd folytatom a történetet. Bizony, ki kellett
zavarnom a teremből, igencsak megemelt hangon utasítva, egy
szemtelenkedőt (sosem dicsőség ez egy tanár számára) hogy a pillanatnyi
megszeppent csend lehetőséget teremtsen a racionális párbeszéd
elindítására. A vita csak lassan haladt a nyugvópont felé. Előbb a
sistergő gyűlöletet igyekeztem leleplezni, leszerelni. Aztán végre
elemezni, érvelni, meghallgatva persze továbbra is a közbeszólókat.
Saját érvelésemet nincs értelme itt felidézni: ez az írás nem erről
szól, de meg egyébként is: aki idáig olvasta írásomat, azt aligha kell
meggyőzni. Annyit említenék csak: a diákokkal (és felnőttekkel is)
folytatott sok-sok beszélgetés és vita tapasztalata alapján úgy érzem,
az általam tisztelt humanista, liberális és demokrata tábornak taktikai
váltásra lenne szüksége. A többségi társadalom előítéletességét és a
cigányok áldozat-helyzetét hangsúlyozó érvelés, függetlenül
igazságtartalmától, nem alkalmas arra, hogy közvéleményt teremtsen a
romák ügye mellett. Persze, lehet, hogy ma nincs is ilyen eredménnyel
kecsegtető taktika. És nyilván nincs az én zsebemben a bölcsek köve.
Magam mégis úgy tapasztaltam: a többség és kisebbség múltbeli, jelenlegi
és jövőbeni felelősségének hangsúlyozása – a vétkek és a felelősség
megosztása – kicsit több esélyt kínál egy kiinduló közös nevezőhöz.
Meggyőzni pedig a legtöbb eséllyel az érdekekre hivatkozva
lehet.

A következő órán ért a
harmadik csalódás. A tananyag ezúttal: a nemzetközi szervezetek. Az
ENSZ-ről beszéltem. A Biztonsági Tanács döntéshozatali mechanizmusáról.
Ekkor kérdezte meg egy diáklány: hogyan hozhat pár tucat ember döntést
százmilliókról, nem kellene-e minden fontosabb kérdésben népszavazást
tartani? A közvetlen demokrácia mindennapos használatával szemben
egyrészt az athéni demokráciát, másrészt a 2008-as népszavazást hoztam
fel példaként. Ekkor szólalt fel egyik kedvenc diákom. Ne beszéljünk
erről! A tanárnak nem szabad befolyásolni, manipulálni a diákokat! Órán
politizálni tilos! Törvény tiltja. És így tovább. Én persze nem hagytam
magam. Semmiféle törvény nem tiltja, hogy elkanyarodjunk a tananyagtól,
akár a politika irányába is. A szólásszabadság mindenkit megillet,
tanárt és diákot is. Az iskolában nem csak oktatás: nevelés is folyik.
Olykor igenis befolyásolni kell, például a gyűlölet vagy a demagógia
ellen. Ekkor mondta, immár védekezve, a kislány: az osztályfőnökünk kért
meg bennünket a múlt órai cigánykérdés-vita után, ne beszéljünk órán
semmi másról, mint a tananyagról, kerüljük el a vitákat. Betartottam a
kollegalitás szabályait, meglehetős (már-már túlzott) udvariassággal
bírálva osztályfőnök kollégámat, egy kedves és rendes, amúgy szocialista
tanárnőt – bár legbelül dúlva-fúlva. Mintha csak az élet igazolná John
Lukács diagnózisát: „A jobboldal gyűlöl, a baloldal
fél”.

Mire való az iskola, ha nem
szállunk szembe a gyűlölettel, az ostobasággal, a gonoszsággal? A
konfliktusokat megoldani kell, és nem kikerülni. Amikor „elmegy az óra”,
mert egy, a tananyaghoz csak áttételesen kapcsolódó társadalmi,
gazdasági vagy kulturális kérdés kerül szóba, az nem elveszett vagy
ellógott idő: hasznosabb, mint a százéves háborúról, a lejtők földrajzi
típusairól vagy a zöldszemes ostorosról beszélni.

Van-e értelme órán a cigánykérdésről beszélgetni?
Hiszen a rasszisták álláspontja mozdíthatatlan! Ők gyűlölnek, és ez így
jó nekik, nem is akarnak mást. Mégis: van, persze hogy van! Meg kell
erősíteni, érvekkel, hittel, önbizalommal, a rasszizmussal szembeszálló
keveseket. És az előítéletesek egy része is megingatható. Már az is
eredmény, ha csak soványka is, ha az előítéletekkel fertőzött gyerek nem
sodródik át a valódi rasszisták táborába.

Mindenesetre, ott hagytam egy újságcikket az
osztályban: az ÉS-ből kivágott szöveg, interjú egy szociológussal a
magyarországi cigány problémáról.

Van azonban még valami, amiről szólnom kell. Ha a
cigánykérdés szóba kerül, mindig akad egy-két gyerek, aki megemlíti a
személy szerint őt, őket ért atrocitásokat. A legártatlanabb,
nem-rasszista gyerekek is. Arról van szó, hogy ha egyedül mennek este
vagy néptelen utcán, és egy vagy több cigány fiatallal találkoznak,
rendre agresszió éri őket. Gyakrabban verbális („beszólnak” – mondja egy
igazán nem gyűlölködő kislány) olykor fizikai. Nem lehet ezt
kézlegyintéssel elintézni, netán a többségi előítéletesség újabb
példájának tekinteni.

Nyilvánvaló:
a többség cigányokkal szembeni megvetése, lenézése hasonlóan negatív
érzéseket termelt ki a cigányokból is. A többség előítéletessége
kiváltotta a kisebbségét. Ahogy az előítéletes magyar nem mérlegel,
hanem általánosít, ezt teszi a roma fiatal is. Mondani se kell, ez a
helyzet úgy borzasztó, ahogy van. Számomra még egy érv amellett, hogy a
gyűlöletet felszámolni, feloldani, az áldatlan helyzetet javítani,
orvosolni kell. A rasszista számára újabb érv a gyűlölet mellett. Az
olyan embereknek, mint a talpig becsületes és intelligens Horváth Aladár
– ím, egy újabb feladat.

Másnap,
szünetben, a folyosón ballagva, tulajdonképp véletlenül, bepillantottam a
szóban forgó osztály termébe. Két lány ült a padban, kettő mögöttük
állt, a válluk fölött áthajolva. Mind a négy olvasott. Kivágott
újságcikk volt előttük. Csipetnyi remény?

Ujlaky István
(tanár)

Figyelem: A szemlézett
cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem a TTE
álláspontját. Ha önnek is véleménye, vagy megjegyzése van az
olvasottakkal kapcsolatban, a honlapon fórum indításával
jelezheti.