Érettségi. A
szóban még ma is a száz év előtti rettenet tükröződik: egyetlen,
sorsdöntő vizsgán múlik, nadrágos ember lesz-e belőlünk, vagy mehetünk
iparosnak, bugris vigécnek. Márpedig hol van ettől a mai érettségi? –
teszi fel a kérdést N. Kósa Judit a Népszabadságban.

Ha volna jó ötletem egy alkalmasabb
kifejezésre, azt hiszem, már rég javasoltam volna az érettségi nevének
megváltoztatását. A szóban még ma is a száz év előtti rettenet
tükröződik: egyetlen, sorsdöntő vizsgán múlik, nadrágos ember lesz-e
belőlünk, vagy mehetünk iparosnak, bugris vigécnek. Márpedig hol van
ettől a mai érettségi? Még a tudományegyetemi masterzáróvizsgán sem
adódhat ilyen drámai helyzet.

A
kétszintű érettségi bevezetése, habár megtartotta ezt az okafogyottá
vált kifejezést, a rendszert legalább a valósághoz igazította. Az
íróasztalon ráadásul remekül működött is a dolog. A középszintű
érettségi egy állomás, amelyen túljutva a fiatalnak papírja lesz arról,
hogy felsőbb osztályba léphet.

Kis
túlzással a vizsga letétele nem is bizonyít mást, mint hogy megtanult
tisztességgel írni, olvasni és számolni, ráadásul érti, amit olvas, és
felszedett annyi általános műveltséget, amennyivel (már amíg a nagyja ki
nem hullik az emlékezet rostáján) egy tévévetélkedőn legalábbis
kenterbe verheti az egész mezőnyt. A plusztudást, a továbbtanuláshoz
szükséges felkészültséget viszont az emelt szintű érettségi igazolta
volna.

Ami ebből lett, az persze
már a politikai elit gyávaságáról és populizmusáról fest pontos képet.
Mert habár azon az első évben még meg lehetett lepődni, hogy a
fejkvótára utazó egyetemek úgy happolják el egymás elől a hallgatókat,
hogy eltekintenek az emelt szinttől, de aligha hihető, hogy a fenntartó
állam ne tudott volna hatékonyabban fellépni a minőség javítása
érdekében.

Következetesen
végigvitt koncepció híján viszont puszta szólam maradt az alkalmatlanok
menet közbeni kirostálása, érdekes emberkísérletté fajult a bolognai
rendszer amúgy érthető és indokolható bevezetése, és a politikai
ígérgetőversenynek áldozatul esett tandíj helyett ma átjárhatatlanul
feszül egymásnak a tartalmában azonos, csak épp egyeseknek ingyenes,
másoknak fizetős felsőoktatás.

Hogy ez a minőségi mélyrepülés tarthatatlan, azt ma
már mindenki tudja. A bűvös varázsigét – habár az nehezen tagadható,
hogy annak révén tisztább viszonyok teremtődnének, kikényszeríthető
lenne a minőségjavulás és belépne a rendszerbe egyfajta „elszántsági
rosta” is – ilyentájt, kampányidőn senki sem meri kimondani: tandíjra
legfeljebb sóvárog, de a szájára nem veszi politikus.

Maradnak hát a kerülő utak. A kormány nemrégiben
például az elit egyetemek tervével állt elő. A koncepciót hüvelyezve
feltételezhető, hogy a valóban felsőoktatást nyújtó, minőségi
intézmények erősítésével sorvasztaná el, esetleg szorítaná át az üzleti
szektorba a resztlit. A szocialisták oktatáspolitikusának most bedobott
terve pedig egy másik lehetőség: a szakonként központilag meghatározott
emelt szintű érettségi kívánalmával kicsit feljebb tuszkolni a lécet,
így enyhítve az egyetemek – javarészt maguk teremtette – kínjait, s az
erős állami kéz felmutatásával nyugtatni azokat, akik jó ideje
háborognak ezen a megengedő vircsafton.

Ez a megoldás arra mindenképp jó, hogy az egyetemek
első évfolyamain ne a felzárkóztatással teljék a drága idő, ne nagy
tudású professzorok legyenek kénytelenek sulykolni a szorzótáblát és
Newton törvényeit. A labda pedig visszapattan a középfokú oktatás
térfelére: tömjék be valahogy ők a lyukat közép- és emelt szint között.
Oldják meg, hogy az a fránya vizsga ne összegzés legyen, hanem az, amit a
neve is sugall. Érettségi.

Eredeti cikk
»

Figyelem: A szemlézett cikkek minden esetben a
szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem a TTE álláspontját. Ha önnek is
véleménye, vagy megjegyzése van az olvasottakkal kapcsolatban, a
honlapon fórum indításával jelezheti.