A
pszichodráma magyarországi meghonosítója, a csoportdinamika, a
szociometria művelője, a „közösségek rejtett hálózatának” térképezője
most lenne száz éves. (Forrás: hvg.hu)

Az ország leghíresebb gyermekpszichológusa, a
szabadelvű marxistává lett, ám éppen a kommunizmus alatt meghurcolt
Mérei Ferenc mindig úgy gondolta, hogy amit művel, az sem nem tudomány,
sem nem művészet, hanem mindkettővel felérő külön
műfaj.

Mérei Ferenc, az éppen ma
száz éve, 1909. november 24-én született pszichológus és pedagógus tíz
éves volt a Tanácsköztársaság idején, amikor egy ízben
gyereknyaraltatáson vett részt, s a kerítésen át hazaszökött. Amikor,
ismét a kerítésen át, visszamászott, s egy vigyázó elfogta és
megkérdezte, miért a kerítésen ment ki, miért nem a kapun át, ő azt
válaszolta: „Hát a kapun? Ott áll egy katona”. A vigyázónő, aki meg is
simogatta, erre „azt mondta, hogy a katona az a városra vigyáz, nem
rád.”  Mérei az esetet 11 évvel később megírta a Párizsi Munkás
című lapban, 1972-ben pedig egy Szilágyi Jánosnak adott rádióinterjúban
úgy emlékezett rá: „Ez eldöntötte a viszonyomat a Tanácsköztársasághoz,
az ethoszához, a moralitásához, eldöntötte a kapcsolatomat
Magyarországgal, és nagyon belejátszhatott abba, hogy én úgy tíz évvel
később gyermekpszichológus lettem”.

Az lett, mégpedig Magyarország leghíresebb
gyermekpszichológusa, akinek egyik tanítványával, Binét Ágnessel közösen
írt Gyermeklélektan című könyve, valamint a szintén vele kettesben írt
Ablak-Zsiráf című kisiskolásoknak szóló lexikona számos kiadást megért
bestsellerek lettek. Az utóbbit, az Ablak-Zsiráfot néhány kiadás óta a
Mérei-tanítvány gyermekpszichológus Fischer Eszter bővíti, írja tovább.
Mérei már 28 éves korában írt A gombozó gyermek című írásában
egyértelműen a gyermek autonómiája, s a közösség együttes élményének
jelentősége felől közelítette meg tárgyát: „A gombozás olyan vívmánya a
gyermeki társadalomnak, amelyet naturális állapotban fenntart, és a
felnőttek minden üldözésétől megvéd, még akkor is, ha gombjait a
szemétbe dobják, vagy ha a gombpálya céljaira ideális ebédlőasztalról a
majdnem alkalmatlan konyhaasztalra száműzik.”

Méreinek a háború után írt könyvei,  A gyermek
világnézete (1945), Az együttes élmény (1947) és a Gyermektanulmány
(1948) nemcsak gyermeklélektanról, hanem pedagógiáról is szóltak,
illetve a közös gyermektudományról, a pedológiáról. Igaz, egy 75.
születésnapján adott interjúban elismerte: „Bár a pszichoterápiában nem
vállalom a pedagógiai orientációt, mégis ezt csinálom, mert ez vagyok.
akármit akarok csinálni, mindig pedagógus vagyok.”.

Azt az iskolát, amely jogelődjének, a Székesfővárosi
Lélektani Intézetnek Mérei Ferenc 1945 és 1948 között az igazgatója
volt; s ahol egyes tanítványai szerint amúgy is gazdag életművének talán
legtermékenyebb időszakát töltötte, tavaly szeptember óta Mérei Ferenc
Fővárosi Pedagógiai és Pályaválasztási Intézetnek (MFPI) nevezik, s
elsősorban pedagógus-továbbképzéssel, szaktanácsadással, pályaválasztási
tanácsadással, toleranciára neveléssel, agresszió-megelőzéssel és a
speciális nevelési igényű gyerekek pedagógiájával foglalkoznak benne. A
múlt héten Mérei emléknapot tartottak ott, valamint az ugyancsak a Vas
utcában lévő Ódry színpadon. Az intézet udvarán Demszky Gábor Mérei
szobrot leplezett le. A MFPI honlapja is foglalkozik Méreivel. Az egymás
utáni előadásokban és workshopokon Mérei életművét elemezték. Ami – ezt
ő maga mondta – az életét rajzolja ki. A már idézett rádióinterjúban
úgy fogalmazott: „Tulajdonképpen minden művem – beleértve az úgynevezett
tudományos műveket is – az önéletrajzom volt”.

Utólag hálás volt a sorsnak, hogy a numerus clausus
miatt kényszerűségből  Párizsban járhatott egyetemre,
ahol  – elsősorban tanára, Henri Wallon hatására – a
gyermeklélektan kezdte érdekelni, és ahol szabadságelvű baloldalivá,
marxistává lett. De nem olyan marxistává, aki másokat időnként börtönbe
juttat, hanem olyanná, akit mások időnként börtönbe zárnak. Egyszer már a
párizsi diákévek alatt is letartóztatták, amikor Mák elvtárs néven a
francia kommunista pártban mozgalmi munkát végzett, ki is utasították
Franciaországból, ám ő titokban  visszatért. 1942-ben
munkaszolgálatra vezényelték, a keleti frontra került, ott azonban
átszökött a frontvonalon, beállt a Vörös Hadseregbe, s mint szovjet
tiszt érkezett haza.

1949-ig a
tudományos tekintélye felfelé ívelt, 1949-ben a tanítók tanításában
elért eredményeiért még Kossuth-díjat kapott, de aztán hirtelen támadás
indult az általa képviselt „burzsoá áltudomány”, a gyermekközpontú
tudomány, a pedológia ellen. Kizárták a pártból, elbocsátották az
állásából, attól kezdve fordításokból élt.

A forradalom idején, október 25-e és november 4-e
között az ELTE BTK Egyetemi Forradalmi Diákbizottságának tanár vezetője
volt. November 4. után részt vett a szellemi ellenállásban, a
letartóztatottak családtagjainak támogatásában. Őt magát végül 1958
októberében tartóztatták le, és 1959 áprilisában ítélte tíz év
börtönbüntetésre a Mérei-per elsőrendű vádlottjaként a Legfelsőbb
Bíróság népbírósági tanácsa, „a népi demokratikus államrend megdöntésére
irányuló szervezkedés vezetéséért”. Az 1963-as amnesztiával szabadult.
Nem lett volna Mérei, ha a börtönben ne dolgozott volna. Lélektani
naplóját ott írta wc-papírra, és csempészte ki a
börtönből.

A pszichodráma
magyarországi meghonosítója,  a csoportdinamika, a szociometria
művelője, a „közösségek rejtett hálózatának” térképezője
szociálpszichológus is volt és gyermekpszichológus is, és persze
pedológus, és sorolhatnánk még foglalkozásokat, de a kérdés megmaradna:
miféle dolog is az, amivel csoportterápiáin, megbeszélésein
foglalkozott? Mérei Ferenc ugyanis úgy gondolta, hogy amit művel, az
voltaképpen sem nem tudomány, sem nem művészet, hanem valami ezekkel
egyenlő, de harmadik minőség.