A
Magyar Országos Levéltár és az Országos Széchényi Könyvtár kulturális
emlékezetünk őrzője, ám – néhány valóban figyelemre méltó újításon kívül
– nem közönségbarát, és nem felel meg a 21. századi kutatási
feltételeknek – írja Ablonczy Balázs a Komment.hu-n.

A kulturális kormányzat egy sor nemzeti közintézmény
élén hajtott végre vezetőcserét az elmúlt hónapokban. Van új irányítója a
Magyar Nemzeti Galériának, a Magyar Országos Levéltárnak, az Országos
Széchényi Könyvtárnak, a Magyar Nemzeti Múzeumnak és egy sor más, a
kulturális tárca alá tartozó intézménynek. A frissiben kinevezetteket
nyilván nem volna méltányos egy kalap alá venni: van köztük egy évtizede
az adott intézményben dolgozó szakember, a Római Magyar Akadémia
vezetésében már bizonyított történész*, illetve az MSZP soproni
képviselőjelöltjeként nevet szerző, a szakállamtitkári székből
átkéredzkedő politikus.

Személyes
érdeklődésből, önkényből, gyarlóságból, érdekből figyelmünket fordítsuk
most két kitüntetett intézmény, az országos levéltár és a nemzeti
könyvtár felé. E két név a legtöbbek számára valószínűleg poros,
könyvekkel és iratokkal teli épületet idéz, ahol görbe hátú,
sokdioptriás szemüveget viselő, fakókék köpenyes emberek talicskáznak
senkit nem érdeklő papírhalmokat. A kép természetesen hamis: mindkét
intézmény fontos, sőt a nemzeti lét szempontjából egyedülálló
jelentőséggel bír. Legyünk patetikusak: a nemzet emlékezetét őrzik.
Mindaz, amit a magyarság legjobbjai és legrosszabbjai összehoztak az
elmúlt évszázadokban: leírtak, vélekedtek, gondolkodtak, felemeltek és
elejtettek, ott van a két intézmény irtózatos hosszúságú polcain. Déd-
és ükszüleink adatai, múltja, városai, falvai, adója, háborúi, sorsai és
szenvedései egyaránt ott bújnak meg a lapokon: csaknem minden, amit
tudunk az ország történelméről, a mi múltunkról. Legyen szó az 1911-es
báli szezon legszebb toalettjeiről (Szalon Újság, kötelező) vagy Károly
Róbert valamely nagy jelentőségű adományleveléről. S az már csak talán a
fenti két intézmény rossz közönségkapcsolatait minősíti, ha a fenti
sztereotípia bárkiben is kialakulhat, vagy esetlegesen nem is hallott
még róluk.

Márpedig a két intézmény
körül hosszú évek óta bajok vannak.

Nem szakembereik minőségével, nem feltétlenül az
általuk végzett munkával vagy a végrehajtott fejlesztésekkel: a nemzeti
könyvtárban az elmúlt időszakban modern számítógépes munkaállomások
épültek, egy sor külföldi adatbázis, katalógus elérhetővé vált. Az
országos levéltár megújult honlapján keresztül olyan hallatlanul fontos
(és nagyon érdekes: csak rajta, rajta!) adatbázisok érhetők el, mint az
1944 előtti minisztertanácsi jegyzőkönyvek, az MSZMP iratai, középkori
oklevelek vagy legutóbb éppen az egészen felfoghatatlan jelentőségű
MTI-adatbázis, amely a hírügynökség összes, 1945 előtti hírét
kereshetővé teszi. S mivel a levéltár élére olyan főigazgató került, aki
aktív részese volt a munkának, jó esély van arra, hogy ezek a
törekvések folytatódnak.

A két
intézmény bajai éppenséggel a látogatókkal és a nyilvánosság okszerű
felhasználásával vannak összefüggésben. Mit mondjunk egy nemzeti
könyvtárra, amely az elmúlt években fű alatt heti egy nappal
csökkentette amúgy sem túl hosszú nyitva tartását (egy-egy órát
lecsippentve a napok elejéről és végéről), a raktári szolgálatot (a
könyvek látogatók számára történő átadását) este ötkor bezárja, amely
egészen lehetetlen feltételekhez, illetve röhejes adminisztrációs
procedúrákhoz köti a sokszorosítást és a fénymásolást (1950-es évek
előtti dokumentumokról ne is álmodjunk); amely egyre hosszabb nyári
szüneteket tart, pontosan abban az évszakban, amikor a kutatók egy
részének valóban lenne ideje kutatni – mostanában olyan másfél
hónaposakat. Jelen helyzetben, ha valaki péntek este kér valamit a
raktárból, kedden reggel kaphatja meg legkorábban. A szombati napon a
hét és fél millió dokumentummal rendelkező nemzeti könyvtár egy jobban
ellátott kerületi könyvtár lehetőségeivel bír. Az évekkel ezelőtt
munkába állított katalógusszoftver teljesen alkalmatlan feladatára:
ráadásul a keresőmotor tíz-tizenöt percenként visszaugrik a
keresőoldalra, közölve a kutatóval, hogy a keresési ideje lejárt. Aki
így állította be, sohasem folytatott bibliográfiai
kutakodást.

Számtalanszor előfordult
az is, hogy a pénzszerző eseményekre kiadott termek (vagy a
Várgondnokság hatáskörébe tartozó Oroszlános Udvarban zajló
csinnadratta) zavartalan forgalma miatt a könyvtár amúgy is rövid nyitva
tartását tovább kurtították. Mindezekre a hiányosságokra a könyvtár
korábbi vezetése a pénztelenség említésével reagált, ami nyilván így
lehet, de naívan úgy vélem: ilyen súlyú intézmény esetén a nemzeti
könyvtár vezetője maga is alakítója egy adminisztratív környezetnek.
Jelesül tiltakozik az elvonás ellen, ha pedig úgy érzi, a pénztelenség
veszélyezteti a rábízott intézmény működtetését, levonja a szükséges
következtetéseket. Az „ahogy lehet” hamissága a magyar közélet egyik
régi rákfenéje. Az új főigazgató első interjújában az olvasók
visszacsábításáról beszélt: sok szerencsét hozzá.

Nyilvánossághoz való hozzáállás dolgában az OSZK még
annyiban jobban áll, hogy a kapuknál legalább idegen nyelveken
megszólalni tudó dolgozók strázsálnak. A Magyar Országos Levéltár
kapujában semmilyen nyelven nem beszélő fegyveres őrök, a Kulturális
Örökségvédelmi Kht. munkatársai fogadják a belépőt és zavarják el a
turistát, aki esetleg Dudits Andor épületet díszítő freskóira kíváncsi. A
MOL-ban az elmúlt években csökkentették az olvasói helyeket, drámai
állapotban vannak a segédletek (azok a kötetek, amelyektől elindulhat a
kutatás): némelyiküket az ötvenes évek végén állították össze, és a sok
kihúzás, javítás miatt csaknem használhatatlanok. A fotójegy drága (4000
forint egy napra), a levéltári anyagok kiszolgálása még közép-európai
mércével mérve is tűrhetetlenül lassú (jobbára három munkanap, mint
csaknem mindenütt az országban, és egyszerre csak kevés anyagot lehet
megkapni) és nehézkes. Az új főigazgató pályázatában egy csomó hasznos
és régóta szükséges lépés, valamint a levéltári dolgozóknak szánt
helyesírás-tanfolyamok problémája mellett kiemelten kezelte az
állományvédelem kérdését. Utóbbi üdvös szándék, de a levéltár látogatói
számára rendszerint újabb fénymásolási mizériát, engedélyeket és díjakat
jelent. Ugyanő bevételnövelésként például a „kényelmi szolgáltatások”,
így például a családfakutatás alapját jelentő egyházi anyakönyvek
elérésének költségtérítésessé tételét tervezi. Nyilván messzire vezető,
erősen teoretikus vita lenne arról eszmét cserélni, hogy mennyiben
alapjog a saját múlt megismerése, és az állam szerveinek mennyiben kell
családfakutatásra szakosodott cégek profitszerzését támogatniuk, de
kutatásért való pénzkéréssel 7 ország (köztük Magyarországgal
szomszédos, sokszor negatív példaként említett államok) másfél tucat
levéltárában végzett kutatás során soha, sehol sem
találkoztam.

Nem fogok bezzegelni,
mert azt utálom, és még az is lehet, hogy ilyesmi létezik másutt, de
érdemes lenne gondolkodni azon, rendben van-e az, hogy évi 3460
kutató-látogató (2008-as adat, innen) kiszolgálása után megszorításokról
beszélnek és tűrhetetlen ügyfélforgalmat
vizionálnak.

A fenti anomáliák egy
részénél, csakúgy mint a teljesen kutatás- és nyitottságellenes
„támogató nyilatkozat” követelésénél a levéltárak vezetői vagy
munkatársai rendszerint a rossz levéltári törvényre mutogatnak. De
éppenséggel az évi több mint egymilliárd forintból, több száz
munkatárssal, három nagy telephelyen működő Magyar Országos Levéltár,
mint a nemzeti múlt kitüntetett helye, épp jelentőségénél fogva abban a
pozícióban van, hogy kezdeményezheti a törvényi környezet
megváltoztatását. Persze csak akkor, ha akarja.

Ezt a rugalmatlan és elavult, bármifajta felhasználói
igénynek ellenálló struktúrát, amelyben a két nemzeti közgyűjtemény
ténykedett eddig, a működtető munkatársak készsége, hozzáértése tette
valamennyire elviselhetővé. Nagy kérdés, hogy a január elsején hivatalba
lépő új vezetők lesznek-e elég bátrak és innovatívak ahhoz, hogy
nekikezdjenek e merev rendszerek lebontásának és átalakításának. Hogy
valóban létrejöjjenek a szavakban sokszor megfogalmazott 21. századi
kutatási-örökségőrzési körülmények. De elegendők lennének a 20. század
végiek is, egyébként. Mert személyes áldozatvállalásra, szimpátiára,
ügyszeretetre tartósan intézményt építeni nem lehet.

Figyelem: A szemlézett cikkek minden esetben a
szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem a TTE álláspontját. Ha önnek is
véleménye, vagy megjegyzése van az olvasottakkal kapcsolatban, a
honlapon fórum indításával jelezheti.