Hol volt, hol nem volt, nem volt egyszer egy múzeum. És – úgy
tűnik – nem is lesz. Pedig lehetett volna. (Bächer Iván cikke a Magyar
Cigány Múzeumról a Népszabadságban)

Szinte minden megvolt, sőt meg is van ahhoz, hogy ez a
különleges, egyedülálló, a kerek nagyvilágban is páratlan múzeum
meglegyen.

A gyűjtemény megvan hozzá
ugyanis: több évtizedes szorgos munkálkodás gyümölcseként össze vannak
immár hordva a kiállítandó tárgyak, fotók, dokumentek százai, ezrei,
adottak a lelkes és értő gazdák, szakemberek, múzeológusok, néprajzosok,
antropológusok, szociológusok – jó pár egy személyben is. Hely is
akadna tán, hol a gyűjtemény egyben maradhatna, és egy része a
nagyközönség elé kerülhetne.

Épp
csak egyvalami hiányzik ahhoz, hogy ez a múzeum
meglegyen.

Az az egy pedig az
akarat. A hivatalos.

A felső. Mert a
legfelsőbb hivatalosság, nevezzük mondjuk minisztériumnak, úgy döntött,
hogy ez a múzeum most nem aktuális. Nem fontos. Fölös. Hanyagolható.
Ráérő. Nincsen neki a mai Magyarországon most ideje
éppen.

Mi lenne ebben a múzeumban,
mi van az összegyűjtött anyagban?

Biz azt még összesorolni is bajos. (Nyilván azért
szólok ilyen népiesfélén, mert a gyűjtemény a Néprajzi Múzeum házában
található, pontosabban a közönség számára ott nem található, de ott
van.)

Mindenekelőtt természetesen
mindenféle dolgok, amelyeket egy múzeum rendesen gyűjteni szokott; régi
tárgyak, eszközök, szerszámok, kosarak, vékák, csuprok, teknők, tálak,
kancsók, csetreszek, konyhai és más edények, háztartási eszközök,
bútorok, dísztárgyak, anyagok, szőttesek, varrottasok, vadász- és
halászkészségek.

Aztán dokumentek,
papírok, okmányok garmadája, dokumentum-, oktató-, nevelő- és szoktató-,
no meg művészfilmek százai, fotográfiák tízezrei, töménytelen
hanganyag, riport, interjú, előadás és sok-sok ezer órányi muzsika, és
persze szépen össze gyűjtve rengeteg dolgozat, cikk, tanulmány, könyv,
album, katalógus, monográfia, szöveggyűjtemény, gyermekeknek készített
olvasókönyv.

Gondosan dokumentálva
van itt egy magyarországi népcsoport története, múltja, jelene, családi
és társadalmi élete. Szöveg, fotó, film és hangzó anyag őrzi e
népcsoport hagyományait, régvolt és ma is élő szokásait, keresztelőt,
ballagást, locsolkodást, esküvőt, virrasztást,
temetést.

Aki bizonytalan lenne
ebben, annak e gyűjtemény áttekintése után nem lehet többé kétséges,
hogy ez a nép igenis saját, mélyben gyökerező, színes, értékes
kultúrával bír.

Különleges szépségű a
gyűjtemény képzőművészeti anyaga: gyönyörű festmények, grafikák százai
tanúskodnak e nép művészi tehetségéről is.

Természetesen páratlan a zenei gyűjtemény is, hisz e
nép fiai és lányai évezredek óta különleges zenei képességekkel vannak
megáldva.

Külön – persze most csak
virtuális – kis zuga van a gasztronómiának, a népcsoport sajátságos
főzési szokásainak.

És persze itt
vannak dokumentjei a legszomorúbb napoknak, mikor tízezerszám hurcoltak
el és öltek meg fiúkat, lányokat, öregeket és gyerekeket – csak azért,
mert a cigányságba találtak beleszületni.

Mert ezt a rengeteg tárgyat, dokumentumot, fotót,
emléket, szellemet, tudást az pántozza össze, hogy mind-mind a
cigánysággal van kapcsolatban, ez egy remélt, álmodott Magyar Cigány
Múzeum anyaga lenne.

Ez az álom
Szuhay Péter fejében, szívé ben ködlött fel először valamikor a
nyolcvanas évek elején.

A Borsodból
származó néprajzos szocio lógus, a kortárs néprajz tudós művelője az
egykorvolt demokratikus ellenzék körei ben kezdett a szegénységre,
cigányságra ügyelni. Aztán munkatársaival a Néprajzi Múzeum sokáig óvó
vaskos falai közé huszonöt év szívós munkájával halmozta föl a cigányság
történetének és jelenének tárházát.

Közben számos időszaki kiállítást rendezett, több
vaskos képzőművészeti albumot, fotógyűjteményt, monográfiát is össze
állított kollégáival, és megannyi cikket, tanulmányt
publikált.

Ám ez a negyedszázadon át
gyarapított, rendezett, hizlalt és gondozott hatalmas gyűjtemény – most
úgy tűnik – nem fog önálló intézménnyé összeállani.

Egy virtuális kiállítás, virtuális múzeum elkészült
ugyan, persze társadalmi munkában, magánszorgalommal; a beavatottak, a
barátok, az ismerősök a technika segedelmével belekóstolhatnak a
gyűjteménybe (a Roma kultúra virtuális háza DVD). Ám rendes, hivatalos
múzeuma a magyar cigányságnak nem lesz – a mai kulturális hivatalosság
úgy vélekedik, ilyen múzeumra Magyarországon szükség nincsen.
Olyannyira, hogy a múzeum dolgozóinak akarata ellenére kinevezett
igazgató immár szét is szóratta a cigány anyagot a különböző
gyűjteményekbe. Cigányság itt nincsen, és kész.

A tavalyi a reneszánsz éve volt Magyarországon. Oda
kellett a pénz. Mátyás királyra és az ő kályhacsempéire. Nincsen is
aktuálisabb ennél egy olyan országban, amelyben virágzik a kultúra, az
oktatás, a tudomány, ahol a szellem napvilága ragyog be minden ház
ablakán, és ahol a hámló vakolatok alól furtonfurt eredeti Botticellik
bukkanak elő.

De azért ne legyünk
igazságtalanok; 2009 a magyar cigányok éve is volt.

Csak az ő évüket puskákkal
ünnepelték.