Évszázados
harcot vívott India a brit iga alóli felszabadulás érdekében, míg végül
a dél-ázsiai ország 1947-ben a független országok sorába lépett, 1950.
január 26-án pedig deklarálták az Indiai Köztársaságot. A mozgalmat
egyaránt jellemezték militáns és békés, erőszakmentes kampányok.
(Forrás: Múlt-kor)

Az erőszak
kudarca

Az 1857-ben zajló, az első
függetlenségi háborúként emlegetett, de a helyiek által egyszerűen
szipojlázadásnak nevezett események fordulópontot jelentettek a brit
birodalom ékkövének tartott gyarmat történetében. A magát egyenesen
„India császáraként” aposztrofáló II. Bahádur sah 1862-es halála a Mogul
(Mughal)-dinasztia végét jelentette, 1877-ben pedig Viktória királynő
az India császárnője címét vette fel.

A szipojlázadást követő évtizedek a szervezett
mozgalmak aranykora volt, többek között (Kelet-Indiai Szövetség – 1867,
Indiai Nemzeti Szövetség – 1876) ekkor bontott zászlót – a brit hivatali
szolgálatból visszavonult Allan Octavian Hume sugallatára – a 73 tag
részvételével megalakult Indiai Nemzeti Kongresszus. A jogászokból,
tanárokból és újságírókból álló szervezet nem rendelkezett hivatalos
ideológiával, az évi közgyűléseiken csupán a brit rádzshoz való
lojalitásukat demonstrálták, és olyan, kevésbé problémás témákról
vitatkoztak, mint az emberi jogok, vagy a kormányzatban való részvétel
lehetősége – az ezekről készült határozatokat aztán rendszerint Londonba
és az alkirály kormányához is elküldték.

Jóllehet a Nemzeti Kongresszus a 19. század végére
össz-indiai politikai szervezetté vált, teljesítményének értékéből
jócskán levont, hogy nem tudta a muzulmánokat magához csalogatni, akik
kormányzati szerepvállalásuk alulreprezentáltságát vetették a mozgalom
szemére. A kongresszus tagjai ugyan hűek maradtak a koronához, de mások –
Bal Gangadhar Tilakkal az élükön – az önkormányzatiság (szvaradzs)
mellett kezdtek kardoskodni, s ennek eléréshez az erőszaktól sem riadtak
vissza. A muzulmánok 1906-ban alapították meg Muzulmán Ligájukat
(„nemzet a nemzetben”), aminek a választási reformra tett javaslatai
közül néhány az 1909-es, India kormányzásáról szóló törvényben is
megjelent.

Az „oszd meg és uralkodj”
elvét követve, valamint a hatékony kormányzás jelszavát pufogtatva
1905-ben George Curzon alkirály a hatalmas és népes Bengál felosztását
javasolta, amellyel – nem ismervén az indiai közvélemény reakcióját –
magára haragította a helyi lakosokat. Ez a függetlenségi mozgalom
katalizátorának bizonyult. A kongresszus meghirdette a brit áruk
bojkottját (szvadesi), a tartományban pedig a szipojlázadás óta nem
látott erőszakhullám vette kezdetét. London meghajolt a többség akarata
előtt, a tartomány felosztását ad acta tették; a durbarra érkező V.
György király ekkor új főváros áthelyezéséről tett bejelentést (Új
Delhi), a ceremóniát azonban beárnyékolta az alkirály, Lord Hardinge
elleni összeesküvés kipattanása.

Szervezett fegyveres lázadásokról azonban egészen a
huszadik századig nem beszélhetünk: a század elején ennek Bengál már
említett felosztási kísérlete adott komolyabb lendületet. A militáns
mozgalmak élén az Anusilan Szamiti és a Dzsugantár állt, akik
India-szerte toboroztak fiatal férfiakat és nőket. Az első világháború
után a fegyveres mozgalmak csillaga leáldozott, mivel számos prominens
vezetőjüket letartóztatták, a húszas években azonban sok szervezet
újraszerveződött.

Az első
világháborúban a Nagy-Britanniának az indiai rebellióra vonatkozó
kezdeti félelmét eloszlatta gyarmatbirodalma hősies lojalitása:
körülbelül 1,3 millió ázsiai harcolt az afrikai, az európai és a
közel-keleti frontokon, jóllehet Bengál és Pandzsáb továbbra is a
gyarmatellenes tevékenységek melegágyának számított. Ehhez az időszakhoz
köthető a „hindu-germán összeesküvés”, amely egy pán-indiai felkelés
kirobbantását tűzte ki célul – ezt azonban egy masszív nemzetközi
hírszerzési akció során felgöngyölítették, az 1915-ös indiai védelmi
törvény pedig drákói szigorral sújtott le a forradalmi és nacionalista
tevékenységekre.

A világégés
végeztével a sokat szenvedett (szárnyaló infláció, megemelkedett adók,
magas halálozási ráta, influenzajárvány) gyarmat lakosai 
látványos összeborulásnak örvendhettek, ugyanis a kongresszus
szélsőséges és mérsékelt ága félretette ellentéteit és ismét az egység
benyomását keltette, ráadásul 1916-ban egy kis időre a Muzulmán Ligával
is megegyeztek (Lucknow Egyezmény). 1917-ben Edwin Montagu, India
külügyminisztere beszédében már a tartomány kormányzásáról szóló 1919-es
törvényt vetítette előre, amelyben választott indiai törvényhozók és
brit kinevezettek együttesen kormányoznak – ennek értelmében a helyi
kormányzás, a mezőgazdaság, az egészségügy, az oktatás és a közmunkák a
helyiek kezébe került volna.

Mahátma
Gandhi megérkezése azt jelentette, hogy egy eladdig elitista mozgalom
nemzetivé terebélyesedett, szavaira ugyanis milliók mozdultak meg, habár
polgári engedetlenségi mozgalmát sokan mégis járhatatlan útnak
tartották. Az erőszakmentes kampány (szatjagraha, azaz „harcolni az
igazságért”) elindítása után London sem tétlenkedett, az 1919-es Rowlatt
Act teljhatalommal ruházta fel az alkirály kormányát, aki
elhallgattathatta a sajtót, s elfogatóparancs nélkül tartóztathatott le
árulás vagy zendülés címén politikai aktivistákat. Az indiaiak erre
országos sztrájkkal válaszoltak, amelyet azonnali brit replika követett:
1919-ben a dzsallianvala bagh-i mészárlásban közel négyszáz (a helyiek
becslése szerint 1500) indiait gyilkoltak meg. (A húszas évek passzív
rezisztenciáját – asahakar – sokan elégtelennek tartották: ez csupán a
címekről és a kormányzati szerepvállalásról való lemondásra, a
jogszolgáltatással való dacolásra és a külföldi áruk bojkottjára
szorítkozott.)

A
teljes cikk a Múlt-koron olvasható
»