Az I.
világháborúról és annak hatásáról rendezett műhelykonferenciát a Magyar
Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete. (Forrás:
Múlt-kor)

A tanácskozás nem csupán
arra a kérdésre keresett választ, hogy miként változott az elmúlt
majdnem egy évszázadban a háborúról alkotott kép, hanem egyúttal
felvezetője volt egy nagyobb, a versailles-i békerendszerről tervezett
tudományos eszmecserének is.

 ”Civilizációs törés, őskatasztrófa, a második
világháború előképe”  – idézett néhányat bevezetőjében Szász
Zoltán tudományos tanácsadó, vitavezető azokból az értékelésekből,
amelyeket történészek fogalmaztak meg az első világégésről.
Hangsúlyozta, a Történettudományi Intézet nem azzal a céllal szervezte
meg a műhelykonferenciát, hogy újraértékelje a háborút, hanem azért,
hogy áttekintse az elmúlt két évtizedben új lendületet kapott kutatások
eredményeit, mert – mint fogalmazott – minden nemzedéknek szüksége van a
csomópontok tudományos revíziójára.

Szabó Dániel tudományos főmunkatárs szerint a háború
értékelését az azóta eltelt majdnem egy évszázadban alapvetően az
határozta meg, hogy éppen milyen volt az aktuális politikai helyzet. A
történész ez alapján három korszakot különböztetett meg. Az első, a két
világháború közötti periódus nem csupán a történetírásban, hanem az
érintett országok társadalmának viselkedéskultúrájában is
megfigyelhető.

„Az első világháború
hozta létre a „szenvedő nemzetet”, vagyis azt a közösséget, amely úgy
tekint magára, mint jól harcoló, kitartó, de mégis elbukó csoportra” –
fogalmazott Szabó Dániel. Hozzátette: ezt a háború utáni általános
érzést Magyarországon két tényező is erősítette. A trianoni
békeszerződésben elcsatolt területek elveszítése, valamint a fronton
elesett katonák hiánya miatt érzett fájdalom egyaránt meghatározta a
hangulatot. Szerinte a magyar településeken ma is szembetűnő első
világháborús hősi emlékművek jellegzetes mementói ennek a
viselkedéskultúrának.

Az érzelmi
kötődésektől a korábbi szembenálló felek történetírói sem tudtak
szabadulni. Míg a vesztes oldalon a németek lezáratlan eseményként
értékelték a háborút, addig a győztesek befejezett történetként kezelték
azt. A második világháború után kezdődő második korszakban ugyan még
mindig erős volt ez az emocionális kapcsolat, de már minden oldal lezárt
fejezetként tekintett az 1914 és 1918 között történtekre. A harmadik
korszak kezdete pedig a múlt század hetvenes éveire tehető. Ekkortól
erősödött meg az a nézet, hogy nem lehet egy nagy fegyveres konfliktust
kiszakítani egy társadalom általános történetéből. A vizsgálatok
fókuszába innentől a nagypolitika, a vezérkarok, a nagy csaták története
helyett egyre inkább a társadalomtörténet került.

Pollmann Ferenc a HM Hadtörténeti Intézetének és
Múzeumának kutatója szerint az első világháborút vizsgáló történészek az
örökzöld témák mellett még mindig szembesülnek új problémákkal. A
szakembereket régóta foglalkoztató kérdések közül klasszikusnak nevezte a
konfliktus kirobbanásának okait és összefüggéseit. Ezzel kapcsolatban
utalt arra, hogy az utóbbi időben felerősödött az Osztrák-Magyar
Monarchia felelősségének hangsúlyozása a történeti irodalomban. Sőt egy
úgynevezett „magyar klikk” szerepéről is szó volt, bár – mint
megjegyezte – ez a felvetés visszhang nélkül maradt, a leginkább
érintett magyar és osztrák történészek sem reagáltak érdemben rá.
Pollmann Ferenc szerint ez a téma fontos kutatási terület lehet a
következő időszakban, amikor a háború kitörésének centenáriuma miatt
várhatóan amúgy is erősödik majd az érdeklődés 1914 történései
iránt.

Hajdu Tibor, a
Történettudományi Intézet tudományos tanácsadója, az MTA doktora az
Osztrák-Magyar Monarchia felosztásának előzményeit tekintette át. A
szakember korabeli források ismertetésével cáfolta azokat a teóriákat,
amelyek szerint a háborúban vesztes, soknemzetiségű állam határainak
megváltoztatására a végső elhatározás csak 1918 tavaszán született volna
meg. Hangsúlyozta, hogy az orosz cárnak már a háború kezdetétől fogva
határozott célja volt a két ellenséges hatalom, Törökország és az
Osztrák-Magyar Monarchia felosztása.

Oroszország mellett hasonló terveik az antant
hatalmaknak is voltak, de nyilvánosságra nem hozták ezeket a célokat,
hiszen azzal csak erősítették volna a német, az osztrák, valamint a
magyar csapatok elszántságát. Hajdu Tibor hangsúlyozta: a vezető magyar
politikusok tisztában voltak azzal, hogy mi forog kockán. Hozzátette: a
kérdéssel a szakembereknek érdemes volna részletesebben is foglalkozni,
annál is inkább, mert történetírásunk nem élt azokkal a lehetőségekkel,
amit az orosz levéltárak megnyílása jelent.

Gyáni Gábor akadémikus, az intézet tudományos
tanácsadója az előadásokat követő vitában elmondott hozzászólásában úgy
fogalmazott: az első világháború utóélete legalább annyira érdekes, mint
maga a konfliktus. Ekkor, az első világégés idején született meg
ugyanis a modern háború, szervezett, a modern technikát használó
hadseregekkel és tömeges barbarizmussal, amely a fronton harcoló katonák
tömegeit szoktatta hozzá a durvasághoz, a kegyetlenséghez. Kiderült,
hogy a magas technikai fejlettség jól megfér a barbár
viselkedéssel.

Gyáni Gábor szerint
az embertelenségnek ezt az eszkalációját azóta sem tudták jól
feldolgozni a szakemberek. Nem sikerült még választ adni például arra:
miként reagál egy társadalom arra, hogy egymillió férfi hal meg
katonaként a csatatereken. Hozzátette: az is kérdés, hogy egy ilyen, sok
szempontból vizsgálható eseménysorozat ábrázolható-e egyáltalán a
történetírás hagyományos módszereivel.

Az
MTA részletes beszámolója