Csonka, szétszabdalt, földarabolt, vérző, darabokra szakadt, sebesült: ebben a metaforarendszerben mozgunk, állítja Menyhért Anna irodalomtörténész. Trianon traumáját nem tudta feldolgozni az irodalom. (Index-interjú)

Hogy jelent meg az irodalomban a húszas években Trianon traumája?

Trianon mindenkinek nagy csapást jelentett. Az írókat is megszólalásra késztette, még a korábban politikai témákban véleményt nem nyilvánítókat is, és egy időre egy platformra hozta az értelmiséget. Ennek lenyomata az 1921-ben megjelent, Kosztolányi szerkesztette antológia, a Vérző Magyarország – Magyar írók Magyarország területéért. Az ebben olvasható írások nagy része  hagyományos irodalmi mércével mérve nem annyira értékes – talán éppen mert politikai célzatú traumaszövegek, amelyek a friss sérelmet írják meg. Ma újraolvasni őket viszont érdekes és tanulságos.

Trianon emellett a két világháború közötti időszakban jelmondatokban (Nem, nem, soha!) és rigmusokban vált a mindennapok, a közgondolkodás részévé: Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna Hitvallás című versének első szakasza Magyar Hiszekegy néven az iskolai oktatásba is bekerült. A diákok az órát ennek skandálásával kezdték: Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen. A szerző az ima kategóriában nyert azon az 1920-as pályázaton, amelyen a pályaműveknek az elcsatolt országrészek visszaszerzésére irányuló szándékot kellett kifejeznie. A jelmondat kategóriában a „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” nyert.

A Trianon-fogalom folyamatosan változik. Babits Mihály vagy József Attila nem ugyanazt értette Trianon alatt, mint ma bárki, mivel a fogalmat átalakították a politikai és történelmi jelentésrétegek.

Ma Trianon leginkább a politikai közbeszédben téma, a különböző pártok különbözőképpen kezelik, más-más Trianon-fogalmat használnak. A radikális jobboldal mitikus-szimbolikus képzetekben beszél róla, a liberálisok úgy vélik, egyszerűen túl kell lépnünk rajta, már Európába tartozunk. A baloldal ambivalens, a szavazóikat valószínűleg annyira nem érdekli ez a kérdés. A Fidesz pedig, ha jól látom, arra törekszik, hogy higgadtan megközelítve tegye témává – ez fontos.

Másrészt pedig nagyon sok mindenben ott rejtőzik, csak nem azonosítjuk. Trianon címke, ami alá sok minden befér: kisebbségi kérdések, határok, kulturális, nyelvi identitás, mit jelent magyarnak lenni, mi alapján tartozik össze egy nemzet. A határok alapján, vagy létezik egy átfogóbb elv, amely ezen felül tud emelkedni. Trianon sok résztraumából áll össze, és az irodalomban is így jelenik meg. Nem Trianonról ír, aki Trianonról ír, hiszen maga Trianon egy politikai alku helye. Hanem kisebbségi létről, kitelepítésről, családok, kis közösségek szétszakításáról, arról, hogy milyen magyarnak lenni Európában. Trianon ebben az értelemben ma is tart még, nem zárult le.

Milyen nyelvi jelekkel írja le az irodalom a magyarok Trianon-sokkját?

A mai napig komoly trauma ez. A kollektív tudat metaforikus szintjén be nem gyógyult sérülésként fogalmazódik meg. Mert milyen fogalmakkal írják le a Trianon utáni országot? Csonka, szétszabdalt, földarabolt, vérző, darabokra szakadt, sebesült. Pomogáts Béla egy 1996-os írásában (Trianon és a magyar irodalom) úgy fogalmaz: „a seb vérzett és üszkösödött tovább is”, „anélkül, hogy a trianoni tályogot felnyitották és megtisztították volna, a kiengesztelődésnek és összefogásnak semmi esélye nem lehetett.” Ebben a metaforikában mozgunk: belevágtak az ország testébe, az szétszakadt, és azóta sem gyógyult meg.

1920-ban sokan gondolták, hogy van feladata az irodalomnak: Babitsék a magyarok nevében, váteszként szólaltak meg, Kosztolányi segélykiáltást írt az európai költőkhöz. Tényleg van ilyen funkciója?

Ma a különböző irodalmi csoportosulások és esztétikák között éppen ennek a kérdésnek a mentén húzódik a választóvonal: van-e az irodalomnak a közösség által ráruházott feladata, küldetése. Ez a romantikából származó képzet – az író mint vátesz. A posztmodern, a szövegirodalom, a nyelvjátékos irodalom vagy az új érzékenység nem gondolkodik szereptudatban. A nemzeti értékeket előtérbe helyező irodalomnak viszont fontos ez.

A kollektív tudat traumáinak feldolgozásában az irodalomnak fontos szerepe van, ahogy más művészeti ágaknak is, attól függetlenül, hogy az író milyen feladatot képzel el a maga számára. Az irodalom traumafeldolgozó szerepet tölthet be a közösségi emlékezetben, emlékező, emlékeztető, kultúraátörökítő jellege folytán.

Valuska László teljes interjúja az Indexen »