Júniusban több alkalommal szemléztünk cikkeket a Biszku Béláról készült dokumentumfilm bemutatása körül és után kialakult vitáról. Amíg mi nyári szüneteltünk újabb vélemények láttak napvilágot az ügyről, sőt a történet új fordulatot vett. Egy biztos: a diktatúrák bűneinek és bűnöseinek kezelése változatlanul kihívást jelent a hazai közélet számára.

A tanú – A Biszku-film szomorú története (György Péter, ÉS 2010/25 2010. június 15.)

[…] Az új nemzedékek történeti szemléletén segített volna, ha láthatták volna, milyen mértékben azonos a kivégzettek emlékével mélyen összefonódó sorsa. Miként ismeri fel, hogy amit tett, az mindörökre megváltoztathatatlan. Azonban Biszku emelt fejjel távozott, anélkül, hogy egyetlen pillanatra is megrendült volna. Minden egyébtől függetlenül van pár ember az országban, akit személyesen sérthet, hogy „Béla bácsit” lépre csalták, ahelyett, hogy valóban beleszőtték volna a magyar történelmi tudatba a Biszku Béla bűneit elemző, kutató munkájuk eredményeit.

Azaz nem becsapni, hanem meg kellett volna érteni „Béla bácsit”, hogy a magyar forradalom leverésében kulcsszerepet játszó belügyminiszterrel interjút készíteni maga is a magyar történelem része, akár tudomásul veszik ezt az alkotók, akár nem. Talán nem egy vicces kultfilmet kellett volna összefabrikálni. A történelmi kultfilmek ugyanis – mint azt A tanú esetében is láthatjuk – mindenre alkalmasak, csak a történelem megismerésére nem. Aki A tanút nézi, az a Kádár-kori cenzúra és álcenzúra ritka bonyolult összefüggésrendszerét látja, de nem egy olyan filmet, amin bármi is komolyan számon kérhető.

Csakhogy A tanú egy intellektuálisan sötét korszak egyik reménytelenül kínos alkotása, amely immár nem a film, hanem a társadalmi emlékezettörténet jelentés nélküli, túlhasznált képsorozatainak egyike. A Bűn és büntetlenség azonban annak a tényekkel nem törődő, a történelmi emlékezet pontosságára mit sem adó látványosság-szemléletnek a korában született, amelyet okkal kárhoztathatunk. Más kérdés, hogy ez a könnyedség nem egyedülálló. A Múzeumok éjszakáján a Holokauszt Múzeumban például a foci-vébé meccseit vetítették, valamiféle homályos érzékenység-pedagógia nevében.

A Bűn és büntetlenségben a Terror háza pszeudo-pincebörtönében beszéltek az alkotók Fónay Jenővel, aki levegő után kapkodott, a könnyeivel küzdött, miközben elmesélte, hogy miként ült kétéves kislánya az ölében a tárgyalás szünetében. Abban a pillanatban ott mégis mintha az egész poszttörténelmi masinérián átütött volna a forradalom történetének minden szenvedése, némi valóság az áldokumentumok mögül. S ha másból nem, de abból a pár percből – s ez a fim készítőinek az érdeme – mégis kézzelfoghatóvá válik az a sok szenvedés, amit Biszku Béla végig oly fölényes nyugalommal tagadott le.

Biszku Béla: ’56 nem volt forradalom, a rendszer védelme igazságos harc volt (Duna TV, Közbeszéd, 2010. augusztus 3.)

Biszku elvtárs és a főműsoridő (Kettős mérce, 2010. augusztus 5.)

[…]

Nálunk mindent meg lehet tenni. Nálunk még történész bizottság felállítását is proponálhatja egy ilyesféle, hogy vizsgálják ki, mi történt pontosan, mintha az elmúlt 20 évben nem azt csinálta volna az egész magyar történészszakma. Mondom, nálunk lehet engedni, hogy Biszku elvtárs kifejtse a véleményét és lebiggyedő szájjal mondja a kamerába, hogy az ő nyugdíja bizony csak 240 ezer forint.

Utána a történészszakma nagyjaival (Schmidt Máriával és M. Kiss Sándorral) lehet vitatkozni arról, hogy vajon miért ilyen rakoncátlan gyerek ez a Biszku, ugyan, miért vette a fejébe, hogy neki igaza van és lehet pironkodni, hogy ajj, ezekből a kommunistákból sosem lesz demokratikus szalonna.

A lényeg a lényeg: megint nem fog történni semmi sem. A dokumentumfilmet levetítették, Biszku bebattyogott a tévéstúdióba és még csak egy percig sem érezte úgy magát, hogy nincs igaza. Biztos még taxit is hívtak neki, és az vitte haza a Rózsadombra. Aztán leült rózsadombi mosókonyhájában a hokedlire és kádári mosollyal bekanalazta a bendőjébe a kihűlt krumplilevest, aztán átbotorkált a hálószobájába, ahol édesdeden alukált el ágyában, mindvégig arra gondolva, hogy a történelem viharos óceánján mégiscsak sikerült  megmaradnia annak, ami mindig is volt: egy tökös kommunista szerszámlakatosnak.

[…]

A Jobbik feljelenti Biszku Bélát a kommunizmus bűneinek nyilvános tagadása miatt (Index/MTI, 2010. augusztus 6.)

A kommunizmus bűneinek nyilvános tagadása miatt a Jobbik feljelenti Biszku Béla egykori belügyminisztert.

Szilágyi György, a párt politikusa pénteki sajtótájékoztatóján elmondta: véleményük szerint Biszku Béla bűncselekményt követett el azzal, hogy a Duna Televízió szerda esti műsorában ellenforradalomnak minősítette az 1956-os forradalmat, valamint igazságosnak és jogszerűnek tüntette fel a megtorlások idején lefolytatott koncepciós büntetőeljárásokat, így a meghozott halálos ítéleteket is.

Emlékeztetett: a büntető törvénykönyv alapján aki nagy nyilvánosság előtt a nemzeti szocialista vagy kommunista rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el. Ez a Btk-szigorítás az új parlamenti többség egyig első intézkedése volt.

Egy Biszku-riport margójára (Eörsi László, ÉS 2010/32 2010. augusztus 13.)

[…] A riport (és a film) legfőbb kérdése, hogy Biszku Béla mint KB-, PB-tag és belügyminiszter, mennyire volt felelős az 1956-os forradalom megtorlásáért. A valóban kiváló szellemi frissességnek örvendő ex-belügyér-funkcionárius természetesen most is következetesen tagadhatta a retorzióban játszott szerepét, minduntalan azt hangsúlyozta, hogy az egykori „ellenforradalmárok” felett „szuverén, magyar bíróság” ítélkezett.

De ezúttal elszólta magát: „Nem csak ilyen ítéletek születtek, hogy súlyosbítottak, hanem enyhítettek is, amiket mi súlyosnak tartottunk. És azt mondtuk, hogy azoknak a cselekménye nincs arányban azzal az ítélettel, azzal a cselekménnyel, amit elkövettek.”

Biszku e bejelentéskor már a riporter soron következő kérdésébe vágott bele (elnézés-kéréssel), Apáti-Tóth Kata viszont csak a felolvasandó jegyzetére ügyelt, fel se tűnt neki a váratlan „beismerés”, miszerint a „szuverén, magyar bíróság” mégis csak kézi vezérléssel működött.

Később újabb váratlan, eddig ismeretlen momentumokat hallhattunk: „Engem a Rákosiék időszaka alatt többször önérzetemben, becsületemben megtiportak (»kispolgári anarchista«, »pártmunkára alkalmatlan«)”. A riporter ezúttal sem tágított a kezében lévő szövegtől, de még az előző válasznál tartott: „Azt tudja, hogy ezzel komoly sebeket szakít fel…” Így nem derült ki, hogy a X. és a XIII. kerületben vezető pártfunkcionáriusnak lenni mennyiben jelentett meghurcolást, és ha valóban ennyire nyomorúságosnak érezte a sorsát, akkor miért nem csatlakozott a forradalomhoz.

„Szenvedő alanya voltam az ellenforradalomnak” – állította többször is. Ezt vajon hogyan értette? Nyilván kicsit félt a bujdosás alatt, de végtére egyetlen haja szála sem görbült meg, majd még fényesebb karrier várta.

Az interjú végén, amikor Biszku felvetette, hogy az ’56-os események és az ő szerepének feltárására „létre kéne hozni egy történészbizottságot”, a riporter is a „korszak feldolgozatlanságát” hangsúlyozta, újabb tanújelét adva kínos tájékozatlanságának: a rendszerváltás óta immár könyvtárnyi kiváló szakirodalom áll a rendelkezésünkre az 1956-os forradalomról.

[…]

Noha a film történelmi ismereteinket kétségkívül semmivel sem bővítette, több jelenete élményszámba ment. Például az a váratlan momentum, amikor Biszku a templomban keresztet vet. De még ennél is lenyűgözőbb a mű „felütése”, a színre lépő alkotópáros telefonos dialógusa a Munkáspárt személyzetisével:

„- Jó napot kívánok. Mi az ’56 utáni felelősöket, a megtorlások felelőseit keressük, akik még élnek. […] Gondolok itt Marosán Györgyre, él-e egyáltalán?

– Nem, nem már.

– Kádárról tudom, hogy ’89-ben meghalt. Apró Antal?

– Az is meghalt.

– Münnich Ferenc? Ő is meghalt?

– Nagyon régen.

– […] És Biszku Béla?

– Ő sem él már.”

Mi tagadás, van abban valami csodálatos, hogy míg a korszakot évtizedek óta kutatók csak legfeljebb ábrándoztak arról, hogy megszólaltassák ezt a rózsadombi remetét, e két fiatalnak ennyi felkészülés után is sikerült. Az már más kérdés, hogyan… Mint közismert, ügyesen átverték az egykor rettegett belügyminisztert. E módszer etikusságáról megoszlanak a vélemények. Az azonban nyilvánvaló, hogy a Jobbik feljelentése ennél sokkal inkább árt a tényfeltárásnak.

Korábban szemlézett cikkek:

Az ember, aki ott se volt (Deák Dániel, Filmhu)

Ungváry Krisztián: Mennyiben hasonló Kiss és Biszku védekezése? (Pelle János interjúja a hvg.hu-n)

Film Biszku Béláról, avagy egy gyilkos anatómiája (H.R. kritikája a hvg.hu-n)

Ítélet helyett – A letiltott Biszku-filmről (Lánchíd Rádió)

Biszku: „kevés a fizikai megsemmisítések száma” (hvg.hu)