A magyar magángyűjteményekből a Szovjetunióba hurcolt szerencsésebb mesterművek ma orosz múzeumok falát díszítik, több ezer műkincs viszont raktárakban és magánembereknél várja a második világháború óta jobb sorsát. Konsztantyin Akinsa művészettörténész szerint addig várhatnak, amíg a magyar állam a sarkára nem áll és le nem ül tárgyalni az oroszokkal. (Vincze Barbara, [origo])

A Magyarország és Szovjetunió közötti restitúciós, azaz visszaszolgáltatási ügyek szakértőjét a Budapest Art Fairen tartott előadása után kérdezte az [origo]. Beszélt tobbek között a szovjetek és a nácik eltérő zsákmányszerző módszeréről, a magyarországi fosztogatásokról és arról is, hogy mi sem tartozunk a restitúció európai bajnokai közé.

– Magyar műtárgyak ezrei továbbra is Oroszországban vannak, és az előadáson azt mondta, nem dohos pincékben őrzik őket, hanem magánszemélyeknél lógnak és közgyűjtemények raktáraiban várnak a sorsukra. Meg lehet becsülni, hol és mennyi elhurcolt magyar műtárgy kallódik?

– Magyar műalkotások ezreiről a mai napig semmi elképzelésünk sincs, hogy hol lehetnek, és ki vitte el őket. Nyom nélkül eltűntek.

Magyarország egyébként is a második világháború nagy rejtélye: a játék végén, 1944-ben fosztották ki, és a történések közel sincsenek olyan jól dokumentálva, mint például a berlini orosz fosztogatások. Magyarországon nem ugyanaz a sztori, mint amikor a németek bevonultak Párizsba. A németek ugyanis mindenütt nagyon németesen viselkedtek, műkincsgyűjtés közben is: a Párizsból magukkal vitt festményeket végigdokumentálták, műalkotásokról szóló jegyzékek ezrei keletkeztek, és ezek meg is maradtak.

Az orosz dokumentáció viszont nem volt ennyire precíz. Ma már tudjuk, hogy a kulturális minisztérium Magyarországra nem küldött helyi műalkotások listájával felszerelt művészettörténészeket (ezekről a brigádokról bővebben később), míg Nyugat-Lengyelországban és Németországban jártak ilyen brigádok. Magyarországon szupertitkos KGB-brigádok tevékenykedtek, csak akkor még máshogy hívták őket. Hogy pontosan mit csináltak itt, nem tudjuk. Annyi biztos, hogy bankokat akartak kirabolni, hogy valutához és aranyhoz jussanak. Amikor pedig a páncéltermekben műtárgyakra bukkantak, fogalmuk sem volt, mihez kezdjenek velük. A bankokban és a még ki tudja hol őrzött magángyűjtemények nyomtalanul eltűntek.

– Hány magyar műkincsről lehet pontosan meghatározni, hogy hol van?

– Az Oroszországban számon tartott magyar műalkotások száma száznál is kevesebb. Akad köztük mestermű, és van sok másodrendű alkotás is. Pontosan tudjuk, hol vannak, mivel két múzeum osztozik rajtuk: az egyik a Nyizsnyij Novgorod-i Múzeum, a másik a moszkvai Puskin Múzeum. Ők főleg a Hatvany-, a Herzog- és a Kornfeld-gyűjtemény darabjait osztották el egymás között.

– A Puskin Múzeumban többször rendeztek kiállítást olyan mesterművekből is, amelyek ezekből a gyűjteményekből származnak. A művek továbbra is ott lógnak a múzeum falán, noha Magyarország megpróbálta visszaszerezni őket.

– Bonyolult az ügy. Kezdetben, 1991 körül nagyon lelkes volt a magyar kormány. Hamar kiderült viszont, hogy az Oroszországban lévő mesterművek nem a magyar állam tulajdonát képezik, hanem a Hatvanyk, Herzogok, Andrássyk, illetve az ő leszármazottaik a tulajdonosok. Ilyen helyzetben az egyes országok kormányai eltérő módon reagálnak: amikor Magyarország megértette, hogy nem kapja vissza a műveket, ejtette a kérdést, ami szerintem nagy hiba. Ezzel szemben például a németek kiállnak az állampolgáraik magántulajdonáért. Ez az ügy ráadásul azért is bonyolult, mert az említett családoknak külön-külön is meggyűlt a bajuk a magyar állammal. A Herzog-örökösök például többször beperelték a magyar államot – mindeddig sikertelenül. Nagyon nehéz pillanat lesz Magyarország számára, amikor egyszer majd a Nemzeti Múzeumból vissza kell adni a tulajdonosnak a gyűjteményt.

Én mindenesetre bízom abban, hogy a magyar kormány egyszer csak észbe kap, nekifeszül az ügynek, és eléri Oroszországnál, hogy legalább azokhoz a dokumentumokhoz hozzáférhessen, amelyek az orosz megszállás során keletkeztek. Erélyes fellépésre lenne szükség, le kéne ülniük tárgyalni az oroszokkal. Az oroszok nagyon bonyolultak, nem valószínű, hogy egyik napról a másikra menne a dolog, de kitartással el lehetne érni eredményeket. 

– A szovjet katonák parancs alapján a Vörös Hadseregnek vagy önkényesen maguknak fosztogattak inkább?

– Biztos, hogy sok szovjet tiszt magánemberként vitte el a műalkotásokat. Nem egy szovjet magánfosztogatási eset került már napvilágra. Az utóbbi tíz évben sok olyan alkotás bukkant fel az orosz piacon, amelyről kiderült, hogy magánszemély lopta el. Jobbára azért derülnek ki ezek az esetek, mert az idős tulajdonosok meghalnak, a hozzátartozók pedig eladják a vagyonukat. Éppen ezért bízom abban, hogy előbb vagy utóbb ismeretlen magyar műtárgyak is megjelennek a piacon. Mostanáig viszont nem láttam egyetlen fontos magyar alkotást sem, pedig követem a történéseket, ismerek olyan embereket, akik folyamatosan rajta tartják a szemüket a piacon. Szóval a kérdés továbbra is az, hogy hol vannak ezek az alkotások.

– Részben az ön fordulatokban gazdag tevékenységének köszönhető, hogy az orosz állam 2006-ban visszaadta Magyarországnak a Sárospataki Könyvtár egy részét a Nyizsnyij Novgorod-i Könyvtárból. Tettek ezen kívül más lényeges restitúciós gesztust Magyarország felé?

– Semmit. Ennek a történetnek pedig volt két nagyon kalandos pontja: ahogyan tudomást szereztünk a könyvek létéről és ahogy bebizonyítottuk, hogy tényleg léteznek. Feltételezni lehetett, hogy a Nyizsnyij Novgorod-i Könyvtárban vannak olyan könyvek, amelyek a Sárospataki Könyvtárból származnak. Ezt egy könyv miatt lehetett sejteni, amelyre egy helyi művészettörténész révén tettünk szert. Valaki korábban valószínűleg ellopta a könyvtárból és eladta egy antikváriumnak, így került a művészettörténészhez. Nagyon valószínűnek tartottuk, hogy a könyv a Sárospataki Könyvtárból származik. A másik bizonyító nyom egy prospektus volt a nyolcvanas évekből, amelyet egy ott dolgozó nő nyomott a kezünkbe, és amely bebizonyította, hogy a gyűjtemény valóban ott van Nyizsnyij Novgorodban. A prospektus a könyvtár anyagát tartalmazta, és ott voltak a sárospataki ősnyomtatványok. A könyvtár igazgatója persze ezt letagadta, amikor az akkori magyar nagykövettel erre rákérdeztünk. Tény, hogy ez volt az egyik legizgalmasabb kaland, ami valaha történt velem. De akkor még egészen más időket éltünk, és az akkori magyar nagykövet is nagyon elkötelezett volt, egy igazi harcos.

[…]