„Édesapám volt orosz hadifogságban az első világháború alatt, tudott is oroszul. De nem sokáig volt fogságban, nem is tudom, hogy hol volt. Nagyon érdekes, de a szüleim sok olyan dologról, ami emberi tragédia vagy rossz dolog, arról nem beszéltek, abba minket nem avattak be. Azt elintézték az öregek egymás között, de minket attól megkíméltek.” (Az interjút készítette: Szabolcska Orsolya; Pécs, 2010. március–május)

A teljes interjú letöltése (pdf, 49 oldal, 2,1 MB)

(A dokumentum szerkezete: interjú, fényképalbum, családfa, az interjúalany és családja adatai.)

Részlet az interjúból:

Gyermekkor

Amikor kicsi voltam, édesanyám otthon volt, nem volt állásban. Ott volt a három gyerek, az akkor elég volt szegénynek. Az öcsém és énközöttem két év különbség van. Azért anyu mindig dolgozott, csak nem ment el hazulról; bedolgozó volt: üzleteknek hímzett garnitúrákat – gyönyörű dolgokat csinált. Nem voltunk nagyon jómódúak. Az édesapám kiskoromban a MÁV-nál dolgozott, a vasúti igazgatóságon volt nyomdavezető. A MÁV összes pécsi iratát ott gyártották lent az alagsorban, ott volt a műhely. A MÁV-bérházban laktunk, az állomással szemben. A lépcsőházban nagyon sok azonos korú emberek volt – nekem ott lakott például Vilma keresztanyám is –, azokkal tartottuk a kapcsolatot. Nagyon szép lakás volt, északi fekvésű: két szoba, konyha, fürdőszoba, spájz, minden az égadta földön, és az utca fele volt egy zárt, de cementlapos udvarrészünk, ott a virágaink voltak meg a játszó dolgaink.
A MÁV-bérház egy nagy, négyszögletes épület, ami később, a háború alatt a gettó volt. Hatalmas nagy ház volt: húsz lépcsőház volt benne és egy óriási nagy udvar, abban játszottunk. Rengeteg gyerek volt, mindig golyóztunk az udvaron: voltak akkor ezek az üveggolyók, egyik nap elvesztettünk sok golyót, de elmentünk másnap megint, és akkor mi nyertünk. Az udvar belül volt, ott hinták voltak meg mászórudak. Nagyon sokáig férfinadrágot húzott rám édesanyám, amikor lemehettem játszani, mert rossz gyerek voltam és mindig fára másztam, rúdra másztam, a fiúk meg folyton csúfoltak, hogy kilátszik a bugyid, nyenyenye. És akkor azt mondta édesanyám, hogy befejeztük, amit Jóska levett nadrágot, azt fölhúzod te, és akkor mehetsz akármit csinálni.

A házunk előtt egy nagy üres terület volt – egész föl a Gyermekklinikáig –, az a mienk volt, ott mindent csinálhattunk. Rengeteg gyerek volt abban a nagy bérházban, úgyhogy mi ott mindig csináltunk valamit. Volt, amikor fölöltöztünk és elmentünk sétálni női ruhában, magas sarkú cipőben. Volt olyan is, hogy mi, fiatal lányok beöltöztünk öregasszonynak meg ennek-annak.

Pécsre vidékről nagyon sokan jöttek be, lovas kocsival hozták az árut eladni. Nagyon sok cigány is jött velük – ők teknőt, ilyesmit árultak –, volt olyan cigányasszony, aki minden héten jött a házunkba. A tízes lépcsőháznak volt egy cigányasszonya, aki rendszeresen oda járt hozzánk, mindig hozott valamit, de a lakásba soha nem jött be. Becsöngetett, szólt, odaadta, amit hozott és a lépcsőre leült addig, míg az édesanyám be nem csomagolta neki a kis hurkát, kis kolbászt vagy a kis ruhafélét az ő gyerekeinek, és nem adta oda. De olyan becsületes, tisztességes, tiszta, szegény cigányasszonyok voltak, hogy az egyszerűen nem igaz; rendszeresen jöttek, de azoktól nem kellett félni, mert tisztességesek voltak. Anyám adott is nekik mindig valamit. Ugye, apám vasutas volt, és Szaváról hozta mindennap a vonat a tejet. Nekünk váltókannáink voltak, az egész házban mindenkinek volt ilyen tejeskannája; rajta volt a nevünk, minden reggel vittük a tehervonathoz az ürest és hoztuk a telit az állomásról. Mindig volt otthon tejünk, és amikor volt elég, néha anyám odaadta a cigányasszonyoknak a tejet, mert másunk nekünk se volt a kenyéren kívül. Szóval én nem tehetek róla, de még később az első munkahelyemen, Cúnban is szerettem a cigányokat, még soros kosztra is jártam hozzájuk.

A Búza téren volt a piac meg a Kossuth Lajos utca elején, oda jártunk, ott árultak a földön kosárból, ládából, zsákból, és lovas kocsival hozták az árut. Egy héten egyszer jártunk piacra, és akkor édesanyám bevásárolta, ami a hétre kell. Akkor azért még nem volt úgy kiépülve, mint most, de arra nem emlékszem, mikor építették ki pontosan. Arra sem emlékszem, mikor építették az egyetemet, de arra igen, hogy az egyetem mögött az a gyönyörű park akkor már megvolt. Azt, hogy az épületek pontosan mikor épültek, már nem tudom – viszont az biztos, hogy nem voltak még ott, amikor mi odajártunk piacra. Más volt a város, egészen más volt: szellősebb is volt, nem ilyen zsúfolt.

A Zsolnay Vilmos utcára is emlékszem – ott volt a strand, hát persze, hogy emlékszem rá. Magára a Zsolnay épületre is emlékszem, ami a főútra néz; az épület mellett egy kis utca ment föl, és a szemben lévő házban volt egy óriási nagy pékség, hogyha másért nem, a jó friss illatért mindig megálltunk ott. De akkor olyan foghíjas volt még az utca is: voltak házak, nem voltak, egyik magasabban volt, másik az utcára nézett, de mellette az utcán már nem volt ház, csak följebb…

Rendszeresen újságot hordattak a szüleim. Pestről járt egy lap, ami divatlap is volt meg kézimunkák voltak benne. Emlékszem, mindig a postás hozta, azt az édesanyám mindig hordatta, mivel ő rengeteget kézimunkázott (háború alatt szegény még másoknak is), azzal keresett pénzt. Édesapám meg foci újságot járatott meg a pécsi napilapokat olvasta. Rengeteg könyv is volt otthon. Minden mesekönyvet végigolvastam, a kötelező regényeket pedig meg is beszéltük otthon, testvérek. Az édesanyám is nagyon szeretett olvasni éjszakánként, mindig láttuk, hogy a könyvben bent van valami papír, ahogy megjelölte. Anyám csak három polgárit végzett, de intelligens volt, finom lelkű emberek voltak a szüleim. Beosztották a feladatokat a gyerekek között, hogy ezt most neked, ezt neked kell megcsinálni, szóval nagyon normálisan gondolkodtak, át tudtak vezetni a munkára mindegyikünket. Szigorúan neveltek bennünket, azt nem mondhatom, hogy mindent szabad volt, de jó is volt ez, hálás tudok ezért még most is nekik lenni.

Mi minden nyarat lenn töltöttünk Baján, oda nagyon sokat jártunk, volt ott édesanyámnak még sok lánykori ismerőse. Emlékszem, sokszor kimentünk a Dunára, ott volt valami vendéglőszerűség, és ott szórakoztunk. Itt Pécsett a rokonokkal tartottunk mi szoros kapcsolatot. Apukám rokonságával sokszor összejártunk, a távolibb rokonok, azok meg Pécsváradon voltak. Gyerekkoromban még élt a pécsváradi nagymama, és még elég nagy Ács-rokonság volt ott. Az ő rokonaik, leszármazottjaik, amikor bejöttek Pécsre, akkor csak hozzánk jöttek, a MÁV-bérházba. Mi is nagyon sokat mentünk Pécsváradra, mikor kisebb gyerekek voltunk, sokszor ott is nyaraltunk. A háború alatt nagyon sokat segítettek, mert faluhelyen egy-egy disznót akkor is csak le tudtak vágni, egy kis kóstoló mindig jött be, mert rokonszerető, összetartó család volt apám rokonsága.

Nagyon sokat mentünk kirándulni. A Mecsekre jártunk föl, aztán mindig a Jancsihoz jártunk cukrászdába, az ott volt a Ferences templom mellett, oda jártunk minden vasárnap délután. Vasárnap reggel mentünk mindig a Ferencesek templomába. Mikor zárdista lettem, akkor nekem már a zárdába kellett menni a vasárnapi misére, de édesanyámék utána is még nagyon sokáig a ferencesekhez jártak. Később kezdtünk az egyetem fölötti templomba járni, a Pius templomba, ami az Ifjúság útján van – az esküvőm is ott volt.

Orfű felé is nagyon sokat jártunk ibolyázni, hóvirágot, kankalint szedni meg medvehagymát. Abaligetre is jártunk ki gyalog sokat a szüleimmel. Mi, gyerekek mentünk, futottunk előre, vissza, hátra… így ment ez hétvégén sokszor. A Mandulásra is gyakran jártunk, az utána állatkert lett, mikor én már iskolás voltam (talán képzős), és akkor az állatkertbe mentünk nagyon sokat; minden állatot ismertünk.

Három éves koromtól óvodába jártam. Az Petőfi utcában volt az óvoda, abba jártunk mi mindannyian, és a Petőfi utcai iskolába jártunk később iskolába. Az óvodát nagyon szerettem, mindig akartam menni. Mikor még csak Edit ment, és én még nem is voltam óvodás, akkor is mindig mondtam: Anya, én is megyek, kísérem az Editet, anya, maradj velünk itt egy kicsit! Szóval nagyon szerettem az óvodát, ott is nagyon jók voltak velünk, és mikor már én is óvodás lettem, eleinte még ott volt Edit is, utána meg Joci, az öcsém, szóval, azért ott se voltam mindig egyedül. Nagy udvar volt, sok körjátékot játszottunk abban az időben. Már nem tudom, hogy milyen énekre, versre, de énekeltünk, tapsoltunk, forgolódtunk. Valahogy abban az időben talán még jobban szerették a gyereket a dadusok meg az óvónők, jobban a sajátjuknak tekintették őket, mint ahogy én itt most látom.

Utána jött a Petőfi utcai iskola, ott jártam a négy elemit. Oda is szerettem járni, nagyon szerettem a növénytant, az állattant és mindig gyűjtöttem virágokat; amikor mentünk hazafelé; az útszéleket még nem így takarították, mint most, mindig volt valahol virág, valamit mindig vittem haza. Azt nagyon-nagyon szerettem. Énekelni nem tudtam soha, de mindig szerettem szavalni, annyit szavaltam, hogy csak na!

Elemiben tanított engem a Bergerics Jolánka (még mindig emlékszem a nevére), az nem messze lakott, mindig haza is kísértük, mikor már kicsit nagyobbak voltunk. Jolánka néni sokszor mondta, hogy na, gyertek egy kicsit föl, beszélgessünk egy kicsit. Akkor egy kis cukrot adott vagy valamit, mi meg boldogok voltunk. Én végig kitűnő tanuló voltam, úgyhogy nem volt semmi gondom az iskolában. A Petőfi utcai iskolának az igazgatójára is emlékszem, még az arcára is. Nagyon rendes igazgató volt; megkövetelte, hogy a sorbaállásnál párba álljunk. Úgy voltunk beosztva, ahogy laktunk, együtt kellett menni haza, és mindig kivált, aki hazaért.

Jolánka néni, az osztályfőnök engem nagyon szeretett. Kitűnő tanuló voltam, s akkor ő azt mondta anyámnak, hogy érdemes lenne engem taníttatni és, ha gondolja anya, adjon a zárdába engem is be polgáriba. De mivel Edit a zárdába járt és nem vitte semmire, édesapámmal megbeszélték, hogy a városi gimnáziumba adnak polgáriba engem, és nem a zárdába. És én a polgáriban is kitűnő tanuló voltam végig és nagyon szerettem a gyerekeket, s akkor kértem a szüleimet, ha lehet, akkor a Tanítóképzőbe adjanak – az is a zárdában volt.

Az öcsém a Széchenyi Gimnáziumba járt, én a zárdába – nagyon szerettem az apácákat, és ők is szerettek engem. A Tanítóképzőben Mater Jolán volt osztályfőnököm, de közben kinevezték igazgatónak a zárdába, és akkor Mater Teréz lett az osztályfőnököm. Voltunk egy páran, akiket nagyon szerettek, akik vagy a több gyerekes, vagy a szegényebb családok gyerekei voltunk. Az apácáknak volt egy hatalmas nagy gyümölcsösük a hegyoldalban, oda mehettünk mi mindig nyáron a szünetben. Segítettünk is nekik, meg gyümölcsöt is fogyaszthattunk, meg sokat foglalkoztak velünk.
A zárdában volt nekünk néptánccsoportunk, Bilági vezette, a testneveléstanár. Mikor jöttek az ünnepek, mindig mehettünk táncolni; a zárdának volt egy nagy díszterme, ott voltak az előadások. Amikor volt ez a néptánc, akkor már fiúkkal is táncolhattunk – az apácák ott ültek, de fiúk is jöhettek a Fiú Tanítóképzőből. Az utolsó időben már mi is mehettünk oda, két-három apáca mindig elkísért bennünket. Az utolsó tanárom, az utolsó mater, az most halt meg, a drágám – most volt nekünk az ötvenéves találkozónk, és elmentünk a sírjához.

Gyerekkoromban meg később, képzős koromban is a Király utcán meg a belvárosban sétáltunk mindig. A Sétatérre nem mertünk menni, mert az a zárdával pont szemben volt, és ott végig az apácák azt láttak, amit akartak. Mikor már nagylány voltam, de még udvarló sehol sem volt, akkor mindig a Kossuth Lajos utca végéig mehettünk, de onnan már haza kellett jönni. Resch Manci volt a barátnőm, az egy pedagógusnak volt a lánya; svábok voltak ők különben. Ott laktunk egymáshoz nagyon közel. Elvégeztük a képzőt, és rá három-négy évre meghalt szegény Manci, utána nem is találtam senki embert, aki olyan kebelbeli barátnőm lett volna, mint ő. Manci nem messze van Sanyitól, a férjemtől eltemetve, úgyhogy ha én kimegyek a temetőbe, akkor reggel megyek, és este jövök haza. Manci családjától nagyon sok mindent kaptunk mi a háború alatt, mert – mielőtt ők bekerültek Pécsre – az édesapja Pécsvárad fölött egy kis faluban volt iskolaigazgató, ahol svábok voltak, és ők azokkal később is tartották a kapcsolatot; a háború alatt nagyon sok ennivalót kaptak tőlük.

Mancival a Király utcában mindig megnéztünk minden kirakatot. Ahol a szappant meg a vegyi árukat árulták, ott a finom illatok még az üzletből is jöttek ki. Akkor ugye, ott volt egy nagy cipőbolt, azt mindig megnéztük. A Színház körül mindig sokat mászkáltunk meg álldogáltunk, mert szép ruhában voltak a nők, ott sétáltak, az nagyon érdekes volt. Voltak ruha, textil üzletek, élelmiszer boltok meg fagylaltozók, cukrászdák is voltak, gyerekjáték boltok, ékszerüzletek, meg olyan üzletek, ahol nagyon szép gombok voltak kint a kirakatban is. A színházzal szemben valami nagy szórakozó hely volt, mindig nagyon jó zene szólt – ott megálltunk és akkor azt hallgattuk meg nézegettük. A fűszerüzletek egy kicsit mindig csábítottak, hogy hm, de jó lenne abból enni… Aztán volt itt egy fényképész is valahol, annak nagyon szép képek voltak a kirakatában. Szóval ez volt a központ; a vasútállomástól a Király utca végéig járt a villamos, itt fönt meg az egyetemig járt, az volt a másik végállomása. Akkor olcsó volt a villamosjegy, úgyhogy néha még hét közben annyi pénzt összespóroltunk, hogy az egyik utat, azt megtettük villamossal. A Zsolnay Gyárral szemben volt a strand, a Balokány, oda is jártunk. Nagyon hosszú út volt oda kigyalogolni, de ha villamosra szállunk, oda a belépődíjunk, úgyhogy inkább elmentünk gyalog.

Én elvégeztem a tanítóképzőt, kitűnő tanuló voltam. A mostani egyetem helyett itt három éves főiskola volt, oda szerettem volna menni. Edit, a féltestvérem végig nagyon rossz tanuló volt, s lehetetlenül viselkedett. Pécsett a Kossuth Lajos utcában volt egy fehérnemű készítő üzlet, Hekli Olga boltja; az még Pestre is meg az ország különböző részébe is szállított. Édesanyám azt mondta: Edit, jó lenne, ha odamennél, megtanulnád a szakmát. Összeszedünk egy kis pénzt, egy kisebb üzletet nyitunk neked, és akkor valami lesz belőled. Közben az édesapám annyira megbetegedett, hogy nyugdíjazták. Édesanyám sokáig ápolta, de akkor még járt dolgozni a vasútra, úgyhogy ő akkor még valamit keresett. Édesapám nyugdíja nem volt olyan nagy, és akkor még otthon volt a három gyerek is. A család úgy beszélte meg, hogy akármi van, vagy akárhogy van, engem akkor is továbbtaníttatnak.

’44-ben, amikor a MÁV-bérházból gettó lett, akkor fölkerültünk a főtisztviselői házakba az Apponyi térre, mert az ott lakókat a város összes területén, ahol üres lakás volt, oda rakták be. Kicsit elhanyagolt, nem gondozott terület volt ez a báró Bánffy Dezső utca feletti rész, ahol később kezdtek el családi házakat építeni, meg az Apponyi téren is később építették a nagyobb házakat. Azon a területen ez a MÁV-bérház volt és a Gyermekklinika, és mellette volt ez a két MÁV főtisztviselői lakás. Ott mi egy alagsori kétszobás lakást kaptunk, de édesapám azt mondta, hogy innen el nem megyünk, ameddig a háborúnak vége nem lesz, ez a lakás nekünk jó lesz. Hát jó is volt, keveset kellett érte fizetni. Amikor vége lett a háborúnak, mi visszajöttünk a MÁV-bérházban, de teljesen új lakók költöztek be. Ugye, ez gettó volt, és amikor a gettó kiürült, akkor teljesen fölrenoválták és megint a vasútnak adták, szóval vasutasok laktak benne tovább – még mindig azok lakják, MÁV-bérház most is. Aztán később elmentünk a Nagyvárad utca 17-be, ott már szegény apám nem volt velünk.

A fényképalbumból:

Barátnőimmel a korcsolyapályán (Pécs, 1935/36)

A jobb szélen az a kislány, az vagyok én. Itt voltam másodikos elemista, ráírta édesanyám a nevemet, hogy Margit. A Bányaműszaki Felügyelőség mellett, a Gyerekklinika túlsó oldalán van egy út, ami lefele megy; ott laktak a sógornőmék is. A Gyermekklinikával szemben korcsolyapálya volt, és oda jártunk korcsolyázni az osztálytársaimmal, barátnőkkel a MÁV-bérházból. Volt ott annyi gyerek, mint a bűn.