Ferenc József 1867. júniusi koronázásakor Arany Jánost is, mint arra érdemesnek talált személyt, a Szent István Rend kiskeresztjével akarták kitüntetni, ő azonban először elhárította a megtiszteltetést. (Rehák Géza, Magyar Országos Levéltár)

Arany János barátjához, Petőfihez hasonlóan korántsem csak költő volt, hanem közéleti szereplő, aki még életében nemzeti jelképpé vált.

Már 1857-ben is elhárította a kétes megtiszteltetést, hogy üdvözlő verssel köszöntse a császári párt magyarországi látogatása alkalmából. Helyette megírta A walesi bárdok című balladát, amelyet átdolgozva az újabb önkényuralmi időszak idején, 1863-ban publikált. A hatvanas évek elején egy sor változás következett be a költő életében. 1858-ban az Akadémia tagjává választotta. 1860 őszén elfogadta a Kisfaludy Társaság igazgatói tisztét, Pestre költözött. Nagy tervekkel érkezett az ország szellemi központjába. Művészetével, szervezőmunkájával hamarosan a „nemzet költőjévé” vált.

1867. június 8-án a Habsburg uralkodóház és a Magyar Királyság közötti történelmi kiegyezés jeléül ismét koronázásra került sor a budai Mátyás templomban.  Ferenc József a koronázás alkalmával a megbékélés jegyében a magyar politikai elit magas rangú tagjai, mint gróf Andrássy Gyula miniszterelnök mellett a nemzeti kultúra több jeles ’48-as múltú képviselője, többek között Eötvös József, Erkel Ferenc, Than Mór és Székely Bertalan is kitüntetésben részesült. A tervek szerint közéjük tartozott Arany János is, neki az uralkodó a Magyar Királyi Szent István Rend kiskeresztjét szánta.

Az első magyar királyról elnevezett rendet a középkori világi lovagrendek hagyományára építve Mária Terézia alapította 1764-ben, civil alattvalói részére, hogy azok polgári jellegű elismerésben részesülhessenek. Akárcsak a hasonló rendek, ez is az adott politikai irányvonalat támogató udvarhű társasági elit megteremtését szolgálta. A rend elnevezése, külsőségei egyértelműen a magyarok irányába gyakorolt jóindulatot, gesztust kívánta kifejezni. Nagymesteri méltóságát a mindenkori magyar király töltötte be, főpapja az esztergomi érsek volt, ünnepnapját augusztus 20-án tartották.

Ugyanakkor az adományozás módja a mindenkori uralkodói politikai célokat, az összbirodalmi érdekeket szolgálta. Így került sor 1849-ben a magyar szabadságharc leverésében Ausztriának segédkező orosz cár hadügyminiszterének, az orosz sereg parancsnokainak, 1850-ben a Magyarországon gyűlölt és rettegett Haynau báró, táborszernagynak a Magyar Kir. Szent István Renddel való kitüntetésére. Majd a kiegyezés alkalmával, mint már említettük, a magyar szabadságharc és ellenállás szereplőinek elismerésére. A magyar progresszió „kiegyezett” ugyan, de érthető fenntartással viseltetett az uralkodói hatalmat jelképező rendjelek iránt.

Arany Jánost tehát Ferenc József a rend kiskeresztjével kívánta kitüntetni, amellyel bárói rang járhatott volna. Arany azonban, amikor hírül vette, hogy a Rend kiskeresztjével óhajtják kitüntetni, írásban tiltakozott.

A magyar királyi belügyminiszternek címzett levelében kifejtette, jóllehet a kitüntetés nem csak személyének, hanem talán egy boldogabb időszak eljövetelének tanújeleként a magyar irodalomnak is szól, mint a „nép fia” meggyőződése ellenére a felülről jött adományt nem fogadhatja el. A magánember és az irodalmár, közszereplő belső vívódásának tanújele e rövid írás, melyben győzedelmeskedett az egyéni meggyőződéséhez, autonómiájához ragaszkodó egyéniség.

Ugyanakkor Aranynak hamarosan – többek között a belügyminisztériumi válaszlevél hatására  – be kellett látnia, hogy a „nemzet költőjeként” miközben az irodalom a nemzeti lét egyik szimbóluma, a közszellem meghatározó tényezője nem utasíthatja vissza a kitüntetést, mert ezzel nem csak a kiegyezést kérdőjelezné meg, hanem a nemzeti literatúra jövőbeli lehetőségeit veszélyeztetné, s magát is kompromittálná. A személyes állásfoglaláson tehát végül felülkerekedett a köz, a politika érdeke. Arany János valódi érzéseit, a kényszerűségből vállalt behódolás kellemetlen szituációját A csillag-hulláskor című ironikus versfüzérben örökítette meg.